- egy „krízis”, ami valójában nem is létezik -

Van az úgy, mikor blogot vezetsz, hogy akaratodon kívül is ráérzel a dolgokra. Pár hónappal ezelőtt volt alkalmam levésni ide a megelőző csapás gúnynevű akcióról a véleményemet - és láss csodás, máris egy érdekes megelőző csapás szem- és fültanúi lehettünk/lehetünk. Csak ezúttal a megelőzés egy teljesen másik irányból érkezett, éppen ezért a sok mérgelődő szombatonnincsmunka emberke most ki van kelve magából.

Felesleges hosszas bevezetővel bíbelődnünk, mert úgyis tudod a véleményemet. Aki meg véletlenül tévedt erre az oldalra az legalább most okot találhat rá, miért meneküljön sikítva, azt kántálva, hogy anyám régebben valami ősi mesterséget folytatott és ezért nekem rossz.
Nem rossz.
A lényeg, hogy helyeslem a megelőző csapást a Krím-félszigeten. Ami nem is volt csapás. Csak megelőzött valamit. Nos, innen indulunk.

A mai világban, pontosan úgy, mint régebben (csak akkoriban erre nem figyeltünk fel, hiszen nem voltunk ennyire naprakészen kifinomultak) szükséges a verbális politika, aminek sokszor bizony nagyobb szerepe és ereje van, mint az erőszakkal megszerzett hatalomnak. Ez egyértelmű és elfogadott. Nem mehetünk el az mellett sem, hogy a mellüket ököllel verdeső hülyegyerekek kora ugyan régen lejárt már, de a mai öltönyös faszjankók nem sokban különböznek azoktól, akikről csúnyákat meg rosszakat tanítanak nekünk. Persze, ezek a mai srácok és leánykák már nem húgyoznak a küszöbre meg szépen megválogatják, mikor és kit anyáznak le (amikor éppen sikerül és nincs a közelben mikrofon, netalántán kamera), de tényleg ne gondold, hogy olyan fenemód óriási lenne a különbség.

Szép új világ ez itt körülöttünk, amiben hazudozunk és élünk. Ez kellett nekünk – és nekik.
A lényeg, hogy a verbális politika életünk olyan részévé vált, amikor merészen bekúsznak a szavak a fülünkbe és keservesen zakatolnak kicsit odabenn a tenyésztett káposztalében, mielőtt feleslegesnek vélve kidobjuk őket a fenébe. Ezt most teljesen komolyan mondom. Egyszerűen olyan temérdek mennyiségű információ ömlik ránk a nagy- és a környező világból, méghozzá megállás nélkül huszonnégy órában és nap mint nap, hogy akaratlanul is szelektálunk, sokszor éppen rossz irányban. Vagy inkább így mondom: legtöbbször helytelen és rossz irányban.

Ezért történik meg, hogy lassan már csupán arról szól a mindennapi (terror)hatalmak demokráciák és a nép közötti kommunikáció, hogy a Nagyvezér és rettenetes tisztára suvickolt nyelvű emberei óránként szajkózzák a saját kis hazugságaikat, mi pedig (mi vagyunk a nép) lassan elhisszük az agymosott szövegeket és loholunk, ha hívnak, illetve csendesen belefulladunk a saját szarunkba, amikor azt kérik. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy ezzel végeredményben olyan nagy baj nem is keletkezik. Hogy miért? Mert valójában így lehet igazán szelektálni. Így lehet megnézni, ki az értelmesebbje és ki az, akinek mennie kell(ene) a levesbe…

Utóbbiak vannak marha sokan.

A cikk témája persze nem ez, most csak bemelegítettünk a főbb mondanivalóhoz.
A lényeg tehát, hogy jól add el magad (de régi szólásmondás ez, igaz?), illetve kurva jól menedzseld azt az ökörséget, amiben hiszel – amire megkértek, hogy higgy benne. Így alakult tehát, hogy volt nekünk egy egészen elképesztő Téli Olimpiánk (miért írtam nagy kezdőbetűvel, nem tudod?) és ezen olimpiai hercehurca után, amikor csapatok vonulnak be a játszótérre és mindenki boldogan éljenzi őket, hirtelen történt egy másik érdekes bevonulás is. Írhatnám, hogy igencsak világraszóló és még igazam is lenne. Mert amit manapság Putyin barátunk művel, az bizony teljes egészében megváltoztatja és meg fogja változtatni a Föld életét. És ebből semelyikünk sem maradhat ki.
Ez itt a lényeg.

Lehet itt szeretni vagy éppen utálni Vlagyimir Iljics Putyint, de elmenni mellette nem lehet olyan egyszerűen. Általában az emberek jelentős része kimondottan utálja ezt a Nagyvezért, pont a már említett folyamatos agymosott beszédek hatására. Hiszen a többi Nagykutya odakinn Nyugaton (és néha Keleten is), akiknek az az érdekük, hogy minél keményebben lejárassák, finoman szólva a világ népei előtt ostoba kis töketlen fasznak minősítsék le ezt az embert folyamatosan fossa a hülyeségeket róla és ellene.
Te pedig két pofával zabálod ezeket az „igaz információkat”. Hogyne. Ez a dolgod, erre neveltek.

Szóval megtörtént, aminek meg kellett történnie, nevezetesen, hogy a Cár utasította a tettre kész haderőket, ott is minden bizonnyal csak a másodvonalbeli sztyeppeharcosokat, akiktől sokat ugyan nem várhatnánk el, de még így is, hogy lenézzük őket, még így is képesek elfoglalni egy közel Dunántúl nagyságú területet – és a srácok nagyon meg akartak megfelelni Apa Atya parancsának. Így aztán seperc alatt mindenféle fegyverropogás meg hangos tüsszentés nélkül elfoglalták a félszigetet és segítségére voltak a törvényes népszavazásért évtizedek óta remegő polgároknak.
Igen ám, de most kezd érdekes lenni a sztorink.
Egyik pillanatról a másikra megjelentek a már régebb óta énektanárnőkhöz járogató nyugati politikusok (hahaha) és elkezdték hallatni azt a kibeszájbabaszott mézesmázosan dallamos hangjukat. A nap huszonnégy órájában köpködték a világ megrettenve fejét felkapó állampolgárai felé, hogy ha eddig nem is, de most egy olyan dolog történt az Erőben, hogy ha nem lépünk fel most és azonnal ellene, Uram Atyám, mi minden fog még történni… el sem tudjátok ti azt képzelni, kedves népem és barátaim!

Még én is megizzadtam, miközben hallgattam a CNN élő agymosását arról, hogy tulajdonképpen összedőlt a világ és Mariska Nénje már ne menjen le uborkáért a kocsma melletti kisközértbe, mert valójában úgysem lesz ideje használni (alul-felül, ez most mellékes). Amikor a világpolitikát egyébként kívülről és belülről ismerő elemzők, politikai kissenkik és neves személyiségek (politikusok?) kezdték el szajkózni, hogy már csak egyetlen pillanatra vagyunk attól, hogy úgy fog ránk omlani a mennyezet/égbolt/világűr, hogy észre sem vesszük, még én is össze-összerezzentem, hátha látják és értékelik is a képernyőn keresztül, hogy együtt érzek ezekkel itt… ni.
Aztán hirtelen felindulásból nem tudtam visszatartani a röhögésemet.
Történt pedig, hogy egy kellemes mosolyú és büszke nőszemély, akinek apja 50-60 évvel ezelőtt minden bizonnyal még izzadt homlokkal burgonyát kapált odaát Jeruzsálemtől kétköpésnyire, bejelentette, hogy most egy cirkuszi mutatvány fog következni, ugyanis a világon elsőként sikerült beszédre tanítani egy egyébként alattomosan rejtett erőforrásokkal rendelkező élőlényt, és higgyék el nekünk, hogy ez a majom most összefüggésében fog szónokolni, méghozzá anélkül, hogy érintené vagy megrágcsálná a mikrofont. És nem hiszed el: ez történt! Hirtelen megjelent egy ruhába bújtatott izé és boldog tekintettel körbenézett az egybegyűlteken. Még Clint Eastwood ereiben is megfagyott a vér, ezt egy 20 millió dollárba kerülő kis kép a képben funkciós technikai trükkel odavetített képernyőn lehetett látni – mondom, élőben.
Aztán a majom szóra nyitotta száját.
Világszenzáció.

Lényeg a lényeg, hogy egy olyan agresszív külpolitikát folytató, lassanként darabjaira hulló, gazdaságilag megfeneklett és feléleszthetetlen, keservesen haldokló szövetségi államszervezet vezetője próbált vádakat és tényeket sorolgatni, aki szinte minden hónapban parancsot ad valakinek vagy valakiknek a megsemmisítésére, faluk és/vagy települések teljes eltűntetésére, aki emberek ezreinek vagy tízezreinek, esetleg százezreinek haláláért felelős, aki többet hazudozott beiktatásának első hónapjaiban, mint Nixon összesen – nos, a Majom folyamatosan fosta a szavakat, méghozzá olyan pökhendi és „kihaénnem” módon, hogy csodálkoztam, amiért a tőle balra álló megtermett belga biztonsági őr (ez csak vicc, mert nem belga volt)(flamand) miért nem veszi elő a sokkolóját és mért nem akassza a hülyegyerek pöcsére, hagyva, az állatja hadd gondolkozzon el rajta, hogy került ide és hogyan fog távozni, ketrecbe lakatolva, banán és szalmafekhely nélkül, szárazon. Ez az igazság. Aki látta a közvetítés (sokan látták, mert vannak, akik azt szeretnék, hogy lásd) csak azt tudta érezni, amit én. Szavakba öntve: ki ez a barom, aki vádaskodni mer?
Hogyan jönnek ezek a szavak a szájára?
Íme néhány szó (elolvastam a beszédét, miután meghallgattam, onnan a pontos idézetek): „felvilágosodás”, eszmék”, „Holokauszt”, „kihívás”, „saját döntés”, „következmények”, „demokrácia” és persze „elpusztítani”. Of course, én csak kiemeltem pár érdekesebb szót, hiszen összességében ez az embernek álcázott élő organikus időzített bomba valójában egy teljesen elfogadhatatlan beszédet szajkózott, amit persze több tucat zsebkendő fölött ülve készítettek neki a Messzi Távolban Elhalálozottak leszármazottai. Hiba lenne azt állítani, hogy a beszédnek nem volt meg az értelme, mert szerintem igenis megvolt. Arra gondolok, hogy aki eddig bizonytalankodott, miszerint Putyin valami helyeset vitt-e véghez vagy nem, az most biztos lehetett benne, hogy a Cár ezúttal valamibe rendesen beletenyerelt.
Mindjárt mondom, mire gondolok.
Előbb azonban amolyan freies kitérő következik.

Pár mondatba zsúfolva megnézzük, mit is jelent ma a világon az amerikai és az orosz külpolitika. Néhány érdekes dolgokra derülhet most fény, ha rendesen, hátratett kézzel és nyitott fülekkel figyelsz. Például azt láthatod, hogy az amerikai hadsereg a második világháború óta olyan agresszív beavatkozó és hódító külpolitikát folytat, hogy hozzájuk képest a nácik vagy a japánok anno kismiskák voltak. A fiatalabbaknak persze fogalmuk sincsen, mit történt annak idején Koreában vagy Vietnamban, később Nicaraguában, Kubában vagy éppen Panamában. De sorolhatnánk még: afrikai országok, mint Kongó, Líbia, Egyiptom vagy Sierra Leone. Aztán persze a szokásos „vesszőparipák”: Afganisztán, Pakisztán, Irak, mostanság Szíria… később talán Irán?
Lehetne rázni a rongyot a végtelenségig – és a jövőben kell is.
Ezzel szemben (és most magam előtt látom feleségem vádló arckifejezését)(szokásunk jókat vitatkozni az orosz-amerikai katonapolitikai különbségeken – ha vannak egyáltalán) az oroszok fogták és szépen beavatkoztak Koreában, mikor az amerikaiak segítségével a déliek már fenyegették a szocializmust (hahaha), később oda-oda bökdöstek Vietnamban, illetve lerohanták Afganisztánt (ezt minden valamirevaló hatalomnak meg kell tennie egyszer, tehát érdekes jövőnek nézünk elébe, mikor Kína, majd később Ausztrália és Brazília is meg fog próbálkozni ezzel), illetve voltak „belső feszültségeik” kicsit, midőn lövöldöztek pár hónapot odaát Csecsenföldön. (Tegyük hozzá, hogy a világ akkor nem háborodott fel, csak tétlenül nézegette, ahogy rommá lőtték a csecseneket. Senki sem kezdett el szájkaratézni vagy birkózni velük.)

Egyszóval miközben az Egyesült Álmok az elmúlt 60 évben folyamatosan terrorizálta és bombázta a fél földgolyót, addig az oroszok itt-ott harcolgattak kicsit (’56, ’68, Afganisztán, Grúzia, ilyesmik), és bár valójában megvolt a potenciáljuk, de például nem avatkoztak be mondjuk Afrikában, a Közel-Keleten vagy Dél-Amerikában, holott nyugodtan megtehették volna a múlt század nyolcvanas éveiben.
És érdekes módon nem kiabáltak hülyeségeket az ENSZ-ben, meg mindenféle látszólaghivatalokban, ahol öltönyös faszfejek hallgatják egymást, nagyon igyekezvén, hogy a semmittevést elemi magaslatokba emelve és bohócokat megszégyenítő küllemi játékkal elszínészkedve még több pénzt és tisztséget gyűjthessenek be.
Most jön a lényeg.
Az ugyanis teljesen rendben volna, hogy a Majom, akinek hatalmat és atomkódokat adtak a kezébe (valaki elgondolkozott már, ez mennyire hibás lépés lehetett?) csak úgy fossa a marhaságokat odaát Brüsszelben, miközben európai honatyák (és Merkel Honanya) szinte pillanatnyi vizeletet a bugyiba engedve, felállva és éljenezve tapsolnak neki, szóval ez a rész még rendben is volna, de…

De.

A természetesség elvéből kiindulva, miszerint amit neked lehet csinálni azt nekem is lehet, vagyis ha természetesnek vesszük, hogy az Egyesült Államok lerohanhat egy Afganisztán vagy Irak méretű országot (tehát nem holmi Magyarországról vagy netalántán Lengyelországról beszélünk)(és most a területi kiterjedést vettük figyelembe), akkor miért ne lehetne a világ legtermészetesebb dolga, hogy a többi Erős Pista is lerohan független országokat vagy országrészeket, fennen hirdetve a demokráciát meg ilyesmi nagybaromságokat? Szerintem abszolút elfogadható, ha Kína bekebelezi Laoszt, majd később Thaiföldet, méghozzá kábítószerrel való visszaélésre meg nemzetközi terrorizmusra hivatkozva. Később India nyomul be Bangladesbe, mondván, hogy régebben ez a terület itt része volt az országnak, megérdemeljük. Aztán Brazília következik, ahogy lerohanja Paraguay-t… és így tovább. Új-Zéland sincs valami nagy biztonságban Ausztrália mellett, ugye észrevehető?
De van rosszabb is. Keverjük meg egy kicsit a szart, nosza!
Brazília elfoglalja Angolát, hiszen ott is portugálul beszélnek. Ez bizony már komolyabb beavatkozás, másik földrész, kettejük között a baszott nagy óceán… De ha a tény, hogy az angolaiak is portugálul beszélnek nem elegendő indok, akkor fogjuk rá, hogy néhány merész brazil terrorista (beépített ügynök) pár héttel korábban merényleteket követ el angolai faszagyerekeknek öltözve a Riói tengerparton. Például kagylókat lopnak meg ilyesmi. Erre válaszul teljesen természetesen érkezik a brazil katonai válaszcsapás.
Hanem.
Kína drónokkal teszi magáévá Szudánt és Dél-Szudánt, persze nem a várható olajkitermelés miatt, hanem mert magasan képzett szudáni üzletembereknek álcázott beduin terroristák kirakatokat zúztak be Peking külvárosában és félelmet ébresztettek néhány ott élő, erőszakkal deportált és beolvasztásra váró ujgurban. Hogyan folytassam? Mi lenne még és még természetesebb?

Érted már a csíziót, igaz?

Amit neked szabad azt nekem is. Erre nincs törvény – a fegyverek súlya, hangja, ereje adja meg a választ a felhatalmazást. Aki nagyobbat böffent az a nyertes. Aki messzebbre köp az jobb marhapásztor. Folytathatnám, de nem áll szándékomban. Szerintem felfogtad, miről beszélek.
Ezek alapján tehát teljesen természetesnek kell vennünk, hogy egy Oroszország méretű és erejű hatalom szépen bevonul egy területre, ami egyébként is az övéké volt régebben és ahol egyébként is kurva sok orosz ajkú emberke éldegél, akik rettegve várták már ezt a pillanatot, mert nem ide, hanem oda akartak tartozni – és lám, ennél egyértelműbb dolgot el sem tudnék képzelni a világon! Tényleg.

De most jön a lényeg.
Ugyan volt valamiféle kis alapja annak, miért is tette Putyin Apu amit tett, de van itt a háttérben valami egészen elképesztő másság. Mondom is.
Az elmúlt évtizedekben az USA szép lassan katonai bázisokat telepített majdnem teljes egészében Oroszország köré. Ezt most kérem szépen egy kicsit úgy átgondolni, hogy orosz katonai bázisok vannak Mexikóban, egy közvetlenül San Diego alatt, a másik az Öböl partján, miközben hat bázist látunk Kanadában, amiből öt a déli határnál, egy pedig Alaszka mellett várakozik – telis-tele marcona Ivánokkal és Szerjózsákkal. A déli bázisok közül kettő közel van New Yorkhoz, egy Chicagót zavarja, kettő pedig a Nyugati Parton felügyel. Mit gondolsz, ez normális világkép lenne, hogy az oroszok bázisokkal veszik körbe az amerikaiakat? Hogyan hihetünk benne, hogy ezek az orosz katonai bázisok mindössze a világbékét hivatottak megvédeni, mikor közben azt látnánk, hogy Oroszország 5-6 évente lerohan egy-egy független államot, illetve folyamatos külső nyomás alatt tart 10-20 kisebb államocskát?
Remélem, érthetőek a kérdések és a felvetések. Remélem, minden ostoba érti, hogy kifordítottam a valóságot – ugye?

Szóval olyan sok amerikai katonai bázis van szerte Oroszország körül, amiknek a fenntartási költségei elég magasak (de még nem teljesen magasak, mint azt mindjárt meglátjuk), hogy az oroszok jogosan érezhetik magukat szó szerint ellenségtől körbevéve. Mit lehet tenni? Putyin nyugodtan választhatná a fentebb említett fantázia-megoldást, miszerint Venezuelától Mexikóig orosz katonai bázisokat pakol szét a világban, ügyelve rá, hogy atomfegyverek is legyenek ott, amikkel nem 10, hanem olyan 3 perc alatt lehet elérni New Yorkot és Washingtont. Ez is egy megoldás – de drága. Ugyan vannak pletykák arról a Venezuelai orosz bázisról (mellette a szintén ott épülő iráni bázisról, ami valami venezuelai szigeten épülget), de tény, hogy egy-egy költséges bázisnál keményebb fegyver is létezik.
És Vlagyimir Apu tudja ezt.
Mert nem olyan hülye, mint ahogy sokan szeretnék beállítani.

Egyszóval amíg a Majom ott majomkodik Brüsszelben és fossa a bolondságokat demokráciáról meg világvége jóslatokról, addig a Cár elkezdte követni az előre lefektetett terveket. És van mit követnie, mert hihetetlenül komoly tervei vannak arra nézve, hogyan lehetne ezt a szakadék szélén táncolgató röhögő szörnyet a mélybe taszítani.
Bocs, nem voltam ott, pontosan nem tudom a terveket idézni, de…
Nosza.
Azzal, hogy a hadsereg egyetlen pezsgősdugó durranása nélkül bevette és Oroszország részévé tette a Krím-félszigetet, valami olyan kezdődött, amire eddig még nem volt példa a világtörténelemben. És az a vicc, hogy ez nem vicc – ezek nem csak légből kapott nagy szavak, amiket mind a Majom, mind pedig a többi egész nap a seggét túrkáló öltönyös hülyegyerek mondogat. Mert komolyabban meglesve az ok-okozat összefüggést egy egészen más indokot fedezünk fel a mostani „krízislépés” mögött.

A gazdaságilag és társadalmilag szakadék szélén táncoló, minimum 40-50 külföldi támaszponttal és elképesztő potenciájú hadsereggel felszerelt Egyesült Államok észre sem vette, milyen csapdába mászott bele az elmúlt évtizedekben. Pedig az ország vezetését senki se tartsa őrültek gyülekezetének. Oké, elmebeteg majmok meg részegen mindent összehányó bokorlakók élnek ott (elnökök is lehetnek)(és itt vedd észre kérlek a szóviccet a „bokorral”)(az előző faszom elnök neve volt „Bush”, azaz „bokor”), de azért ne hidd, hogy mindenki ostoba lenne. Ez nem igaz. Mégis kényelmesen belesétáltak a saját maguk által kreált csapdába, amelyből most már nem lehet egészségesen kisomfordálni.
Nem lehet.
A csapda neve egész egyszerűen „költségvetés”. Ez az, ami mindig hiányos. Egy ekkora méretű katonai potenciált egy folyamatosan gyengülő lábakon álló piacgazdaság nem képes eltartani – miközben a vezetés állandóan sürgeti a több és még több támaszpont kiépítését. Hogyne. És a mi Cárunk ezt vette észre, ezt támadja most. Ezeket a támaszpontokat.
Hogyan is?

A krími beavatkozással a németországi, olaszországi és még mittudjukmi-országi támaszpontokon megnőtt a készülődés. Hirtelen a törökök irányában mozgolódások kezdődtek, csapatok szivárogtak be éjnek évadján hatalmas csapatszállító gépekkel, tengeralattjárók és felszíni katonai bárkák özönlöttek a Fekete-tengerre – némelyikről még csak sejtésünk sincsen. Haha, Putyin meg csak röhög a markába, mert azzal a cirka 5-10 ezer (vagy feleannyi sem) másodvonalbeli Igorkával elfoglalta az egész félszigetet, ami valljuk be, nem került valami sokba. Ezzel szemben a mozgósítások következtében az USA hirtelen kénytelen volt kidobni megint olyan 20-30-50 vagy akár még több millió dollárt (a pontos összeget még a majmocska sem tudja, hidd el nekem – ezek már nem is számolják, a játékpénznek nyomtatott dollárból mennyit költenek). Nos, ha csak ezt a kis szeletét vesszük a dolognak, akkor ki az, aki nyert ezen a beavatkozáson?
És ez még nem a vége.
Putyin okosan ott támadja tehát az Agyagbirodalmat, ahol a legsebezhetőbb, ugyanis a katonai kiadásokra akkor is költeni kell, ha már nincs miből kenyeret sütni az embereknek otthon New Yorkban vagy Los Angelesben. Ez nem kérdés. Mert ha nincs is kenyér, attól még biztonság van, hiszen ugyan éhezel, de a russzkik nem tudnak bejutni a határokon…
Hát persze.

Azt mondom, Oroszország ezennel olyan szinten megerősödött, hogy elkezdheti végre a saját nemzeti érdekeit megvédeni – ha kell, okosan erőszakos eszközökkel, mint ez a krími „krízis”. És hiába próbálunk legyinteni, mondván hogy majd a jó öreg USA szépen helyére teszi az orosz medvécskét, mert ezúttal nem hiszem, hogy ez bekövetkezne. Az Orosz Medve ugyanis már nem több sebből vérző vadállat, aki/ami volt a kilencvenes években – ez most már egy gazdaságilag erős ország, sőt: birodalom (ismét).
Elpusztíthatatlan. Hidd el nekem.
A következő lépés (ha jól okoskodom)(és megpróbálunk most a Cár eszével eljárni) a Szaharin szigetek elfoglalása lesz, orosz állandó katonai támaszpont építése és/vagy atomfegyverek telepítése a körzetbe. Nem lennék meglepve, mert a Távol-Keleti amerikai erőket is le kell foglalni, ott is kell egy kis pénzköltésre ingerelni a sebzett vadat. Ezt követheti az üzbég, türkmén vagy tadzsik beavatkozás – arrafelé is sok amerikai támaszpont épülgetett. Aztán jöhet a koreai beavatkozás – miért is ne? Egy kis Dél-Amerika, hogyne… Mindegyik okosan, fegyverek nélkül, mindössze csak ráutaló magatartással, hogy ne érje szó a ház elejét.

Ezekre Putyinnak nem kell sokat költenie – viszont az ellenség a gatyáját is ráfizeti a „demokrácia megvédésére”. Hát hogyne. Van az a mondás, hogy hazugokat könnyebb utolérni, mint a sántává baszatott kutyát – nos, ez most igaz lett az Amerikai Birodalomra. A másik mondás, hogy valaki a saját dugájába dől, de ezt most hagyjuk, igaz? A lényeg, hogy ezt az óriási kint lévő hadsereget folyamatosan etetni, ruháztatni, fegyverekkel és alkatrészekkel ellátni, pátyolgatni és irányítani kell – iszonyatos munka és pénz. Jelenleg nincs a Földön gazdasági hatalom, amelyik ezt képes lenne megcsinálni.
Még az Egyesült Államok is képtelen rá. Hogy mégis megteszi? Hát persze. Mert folyamatosan rohasztja saját magát ezzel a lépéssel, mert nem képes belátni, hogy ezt a potenciál fenntarthatatlan és majdhogynem lehetetlen folyamatosan megfelelő szinten üzemeltetni. Csak azon az áron képes jelenleg működni, hogy iszonyatos pénzelvonásokat eszközöl máshonnan – például megszűnteti a nyugdíjak 30 százalékát, elvesz a segélyekből, nem jut már kátyúzásra vagy új gyalogátkelőhelyekre, esetleg orvosokra vagy tűzoltókra pénz, az oktatás színvonala olyan módon csökken, hogy lassan már csak a nagyobb és nevesebb egyetemeken zajlik lényegi tanítás… folytathatnám.
Felesleges.

Nem volt tehát semmiféle krízis odaát a Krím-félszigeten és nem is lesz. Ezt csak a Majom és a haverjai ugatják, hiszen valahogy magyarázni kell a bizonyítványt. Emberek tízmilliói éheznek az Egyesült Államok területén, olyan állampolgárok, akik jelenleg nem tudnak dolgozni, mert a kormány nem munkahelyeket, hanem háborús harctereket teremt. Nem vagyok idealista, nagy ívben szarom le, hogy amerikai állampolgárok koplalnak, mert többségükre rá is fér, ámbátor mekkora baromság már az adófizetőket átverve egy elképzelhetetlen jövőképért küzdve háborúzni, terrorveszélyben tartani a fél világot, fenyegetőzni és persze magunkat az emberiség utolsó megmentőjeként, erős bástyaként jellemezni (miközben rohadunk és rohadunk)?

Nem kell választ adnod.
A történelem sosem arról szól, amit látsz, hallasz vagy olvasol – mindig más az indok, az ok, akarat vagy tudatosság. Ne feledd, nem minden fekete és fehér. Gondolkozz úgy, hogy minden lehetőséget átnézel előtte, még akkor is befogadod a neked nem tetsző véleményeket, ha már a tudatától is rosszul leszel annak, hogy baszod: a másik félnek igaza lehet…
Ettől nem lesz minden jobb, de legalább elkerülöd az agymosásnak még a látszatát is.
Higgy nekem.

Ámen.