– zenelovasság és „a legenda” –

Az ember legyen sokoldalú.
Természetesnek vehetjük, hogy amennyiben valaki ért a villanyszereléshez, de ráadásul a vízcsövekkel és/vagy a vakolással, esetleg betonozással is elboldogul, ez mellett baromi jó szakács és persze hétvégenként nemesítget vagy háromféle tulipánt a templomkertbe adományként, akkor arra az emberre a „sokoldalú” meg a „nagyon tehetséges” jelzőket aggatjuk – holott a srácot talán nem is érdeklik ezek a jelzők. Nem sok ember él a Földön, aki többre képes, mint enni/inni/aludni. (Meg dugni.) Ezt be kell vallanunk. Ez az igazság.
Azonban én magam is ismerek olyanokat, akik ebben vagy abban iszonyatos tehetséget mutatnak fel. Olyanok is léteznek körülöttem, akik több dologban is kimagaslót képesek alkotni. Ez lenyűgöző.
Sokszor érzem magamat törpének mellettük.

Ámde bár…
Kamaszkorom egyik meghatározó élménye volt, mikor barátommal felfedeztük, hogy a kedvelt zeneszámaink mellett olyan zenei egyvelegek is fel–felbukkantak körülöttünk, amikben több ismert és népszerű slágert kevertek össze egyetlen hosszabb „koncertté”. Elképesztő volt az a profizmus, ahogy a zenelovasok egymásra/egymás mögé helyezték az aktuális slágereket, időnként még arra is vetemedve, hogy kellemes trükkhangokkal dobják fel az „üresebb” részeket, illetve mindenféle fülnek tetsző effektet pakoljanak a dobok mellé/alá. Már az első fél füllel hallgatott mixek is megnyerték tetszésemet, de később, mikor tudatosan kezdtem el gyűjteni és rendszerezni a különféle egyvelegeket, rájöttem, hogy ez a világ mennyire tetszik nekem.
Így aztán az írás mellett (amit 12 éves korom óta űzök), félretéve képzőművészetem festészetnek (vagy inkább rajzolásnak) minősített görbedvényét, valamikor a múlt század ’90–es éveinek elején felcsaptam „mixkészítőnek” is. Egyetlen szóval – sokoldalúvá lettem. Pont olyanná, mint az általam irigyelt emberkék.

A mixkészítésről és a legújabb szerzeményemről fogok most mesélni – aztán meg is hallgathatod a nevezettet (ez utóbbi rajtad áll).

Amikor ezekkel a sokoldalú emberekkel találkozom, mindig lenyűgöz, menyire nem szeretik hangoztatni, mire képesek. Nem vágnak fel vele. Én se tegyem, igaz–e? Van olyan ismerősöm, aki anno belekezdett egy játékprogram készítésbe. Leprogramozta az egészet. Csak ámultam, mikor megmutatta a pályát, amit készített – két oldalt falak, lehetett előre lépkedni, és nem volt még ellenfél, semmi tárgy vagy fegyver, csak az üres folyosó meg a padló, de én ámultam és bámultam. Egy másik ismerősöm a rendszeresen elvégzett mestermunka mellett (kőműves volt, az aranykezű fajtából) egyszerűen profin szerelte a motorokat és gépjárműveket, mert érzéke és füle (meg keze) volt hozzá. Engem mindig le tud nyűgözni a veled született tehetség.

Sokáig nekem természetes volt, hogy leülök a füzetem mellé és történeteket írok. Miért is ne? Míg mások 3–4 mondatot sem tudtak kipréselni magukból, én még az orosz dolgozatomat is (félreértve a tanári instrukciókat) úgy adtam be, hogy egyetlen délutánon alkottam egy kétoldalas történetet párbeszéddel, leíró részekkel – oroszul.
Aztán egyik nap eldöntöttem, hogy ez bizony kevés. Szeretek olvasni (egymagam több könyvet olvastam azokban az időkben, mint az összes osztálytársam közösen), tudok történeteket írni (akkoriban már terjedelmükben nagyobb lélegzetvételű novellákat és kisregényeket is készítettem), de ez kevés. Valami több kell. Valami időben gyorsabb, olyan dolog, amivel hamarább lenyűgözhetem a „rajongókat”.
Így született az elhatározás – jómagam is megpróbálkozom a mixkészítéssel.
Bárcsak ne tettem volna. Legalábbis akkortájt.

Biztos vagyok benne, hogy a mai felgyorsult és a számítástechnika által kissé könnyedebb világban rengeteg fiatal választja ezt az utat, amit anno én. Vagyis hall egy–két egyveleget és azt képzeli magáról, hogy ő aztán valaki. Azt képzeli, hogy képes ugyanolyan minőségű keveréseket készíteni, mint a nagyok…
De ez nem igaz.
Én még egy mezei kétkazettás magnóval kezdtem. Nem viccelek. Hol volt akkor még a rákeverés, a két zene vagy dobszóló összemixelése, a trükkhangok aprólékos rákeverése/elkészítése? Egyszerűen nem volt más technikai hátterem. Időnként kölcsönkértem profi Aiwa lejátszókat (azt hiszem „deck”–nek vagy minek hívták őket – csak erősítővel együtt szólaltak meg), amiket aztán megpróbáltam amatőr módon összekötni egy szalagos magnóval, hogy majd az rögzít – és így össze tudtam keverni egy–egy dobot. Igen ám, de a BPM–szám sosem egyezett, a dobok „elszálltak”, nem egyszerre vertek oda…
Terrible. Hamar feladtam. Aprólékos és sehová sem vezető munka volt ez.
Váltottam.
A kétkazettás magnónál úgy próbáltam megoldani a rákeverést, hogy negyedeket és nyolcadokat pakoltam egymás mögé, így a doboknál nem lehetett érezni, hogy valójában külön–külön vernek oda, hiszen bár külön szólaltak meg, de gyors egymásutánban. Ráadásul marha drága krómozott kazettákat használtam mesterszalagnak, amikre természetesen nem krómozott módban rögzítettem. Így aztán valami máig érthetetlen technológiai baki miatt az utolsó negyedekre képes voltam (szintén nem krómozott módban) rávenni egy másik sávot, vagyis a két zeneszám egyszerre szólt… Tudom, ez most röhejesen hangzik, de akkoriban ennyi volt a maximum, amit el tudtam érni. Ez volt a mixeim csúcsa. És hidd el, hogy sok–sok aprólékos munka volt ezekkel is.
Rengeteg egyveleget készítettem és meg kell mondjam, korosztályomnak tetszettek. Persze éreztem, hogy ezek a förmedvények nem az igaziak, hiszen hol vannak a trükkök, a mindenféle érdekes effektek? Egyik nap aztán áthívott magához egy ismerősöm és mutatott valamit a számítógépén – egy kutyaugatást.
Igen, valójában ezzel a kutyaugatással kezdődött minden.
Legalábbis a fejemben.

A srác megmutatta, hogyan ugat egy kutya a hangszórókba. Remek, gondoltam magamban. És? Aztán lenyomott egy billentyűt és az ugatás „deformáltabb” lett. Aztán másik billentyű – ismét változott a hangmagasság. Aztán újra és újra. Minden egyes billentyűnél más hangmagasság. A kutya most úgy csaholt, ahogyan te akartad. A srác közölte, hogy ez lesz a jövő. Így könnyű lesz bármit keverni, mert a számítástechnika segíteni fog.
A mai napig nem tudom elfelejteni azt a kutyaugatást és azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy csak úgy van esélyem, ha számítógépet használok.

A múlt évszázad utolsó éveiben vásároltam meg első asztali számítógépemet, ami aztán valamennyire alkalmas volt egyveleg összekeverésére. Akkoriban még nem volt internetem, szerintem még a létezéséről sem tudtam, fogalmam sincsen tehát, honnan, ki által szereztem be az első zenekeverő alkalmazásomat. Ezen gyakoroltam a keveréseket. Igen, ekkor már volt egy saját kutyaugatásom és úgy kevergettem, ahogyan én akartam…
Később aztán rájöttem, hogy néhány számítástechnikai magazin ad CD–mellékletet érdekes szoftverekkel, és a kipróbálható zenekeverő alkalmazások csak szaporodtak. Mindegyiket meglestem és mindegyik érdekes volt. De nem használhattam az összest. Döntenem kellett – és ez a döntés (úgy tűnik) egész életre szól.
Megismertem és birtokba vettem a Magix cég által készített Music Maker elnevezésű német programot.
Mivel türelmetlen voltam és mindenképpen bele akartam vágni egy mix–sorozat készítésébe, gyorsan nevet kellett adnom a szerzeményemnek. Rengeteg név ötlött fel bennem. Lényegesnek láttam, hogy az egyvelegeim nevében ott legyen a „mix” elnevezés – de ne külön szóban, mint a Max Mix esetében, hanem a névvel „összemosva”. Így végül sok ostoba ötlet mellett a SunMix (Napfényegyveleg)(okádnom kell ettől) név már-már győzedelmeskedett… mikor is rájöttem, hogy ennél „melegebb” elnevezést nem is adhatnék a mixeimnek. Tehát az egyik betűt átcserélve végül inkább a Summix elnevezés mellett döntöttem.

Érdekesség, hogy ha ma rákeresel erre az elnevezésre, egy sor találatot kapsz – de én ezt akkor nem tudtam. Azt gondoltam, ilyen szerencsétlen, értelmetlen nevet senki sem ad semminek. Pedig de. Nézd csak meg, hány vállalkozás, ötlet van ezen a néven. Röhejes. De mindegy. Anno még tetszett is, hogy a Summix attól különleges, hogy valójában nem is az.
Így történt, hogy 2000. február 5–6–án elkészítettem a sorozat első darabját.
Igen, jól olvasod, mindössze két nap alatt összekevertem a 12:26 perc hosszúságú mixet. Ami röhejes. Ma már csak mosolygok ezen az „igyekezeten” (manapság hónapokba telik egy normális, 15 perc körüli egyveleg elkészítése). Meg kell hagyni, eléggé kezdetleges ez az egyveleg, még rendes bevezetést sem kapott, csak „hé, csapjunk a lovak közé!” van – rögtön kezdődik az első számmal, aztán pörgés…
Persze lett sikerem az ismerősök között, hiszen nem mindennapi dolog ez, hogy számítógéppel összemosod a zenéket. Az elsőt tehát követte a második, a harmadik és a negyedik… míg végül elhatároztam, hogy az ötös és hatos számú mixeim egybe lesznek keverve. Jelképes lezárásként. Így aztán „befejeztem” ezt a sorozatot a Summix 5–6 elnevezésű félórás tébollyal.
Úgy éreztem, másfajta mixeket kell készítenem. Vége.

Most röviden kitérnék arra, hogyan állj neki, ha a gépeden egyvelegeket akarsz készíteni.
Elsőként tudnod kell, hogy egy kellemes, pörgős és jól eltalált mix sosem lehet több 15–20 percnél. Ha hosszabb ennél, akkor már inkább stúdiómix, mintsem trükkhangokkal telepakolt amolyan „megamix” – ennek oka van (talán később mesélek róla).
A legfontosabb, hogy ne csak slágerek legyenek összemixelve. Ha az egyvelegbe csak ismert és fülbemászó dallamokat raksz, a hallgatónak olyan érzése lesz, hogy egy egész slágerlista szakadt a nyakába minimum 10 percre, de lehet, hogy negyedórára. Felesleges. Ha van olyan 4–5 kellemes slágered, keress melléjük még kettő kevésbé ismert, de jól hangzó dallamot, és további 3–4 iszonyúan béna, de ritmusra egész kellemes zenét. Ezeket kell majd összemosnod – hidd el, a végeredmény jobb lesz, mintha veszett DJ lennél a pult mögött egy éjszakai klubban, aki mindig naprakész akar lenni.
Második fontos szabály – ha komoly mixet készítesz, akkor nem csak úgy belevágsz, mint paraszt a kaszálásba, hanem megadod a módját. Vagyis megtervezed a lehetséges sorrendet (ez mindig felcserélődik, higgy nekem), előveszed az első zeneszámot és készítesz hozzá egy hangulatos bevezetőt (úgynevezett „intrót”). Az intro az első, amit a hallgatód meg fog hallani. És aki igazán ért az egyvelegekhez, az értékelni fogja, ha valami eszméletlen nagyot szóló intrót köpsz oda.
Harmadik szabály, hogy ha jó keveréseket akarsz, be kell szerezned a zeneszámok hosszabb, általában saját „üres dobbal”, egyéb hangszerek nélküli ütemmel rendelkező darabját. Ez nem mindig lehetséges – ilyenkor jól jön például, ha a zenéről lekevered a dobot és egy másik zene alapütemét adod hozzá. Itt már a te ízlésednek megfelelő a végeredmény. Azt hiszem, egy valamirevaló egyvelegben minimum két „üres alapdob” szükségeltetik – és egy igazi DJ (vagy amatőr, mint jómagam) megtiszteli a mixet azzal, hogy a benne lévő zeneszámok valamelyikéből csípi le az alapdobot, nem egy mesterségeset pakol alá (sok ilyen mix létezik), és nem is csak a zeneszámok alapdobjait használva pakolja egymásra a műsort. A jól kiválasztott alapdob főhajtás a készítők felé. Szerintem.
Mindegy.
Vannak még őrült „szabályok”, de ezek inkább a magam kis hülyeségei, tehát nem írom le őket ide. Beszélhetnék megfelelően kiválasztott effektekről vagy trükkökről, saját hang alsóbb és felsőbb tartományú hangszinten eltolt keveréseiről, esetleg arról, hogyan érdemes gyengíteni és erősíteni a dobalapot annak érdekében, hogy a következő negyedben meglepetésszerű legyen, illetve arról, hogyan kell megfelelő hangszinten két erős dobalapot összemosni… Talán majd máskor.
A lényeg, hogy tudatosan készítsd a mixet, mert egy csak úgy összedobált szar senkit sem fog érdekelni. Mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok vele: a Summix–sorozatom pár darabja nemigen alkalmas arra, hogy nyugodt körülmények között meghallgasd (semmilyen körülmények között nem akarod meghallgatni). Azért nekem is van önkritikám. Hogyne.

Visszatérve – és röviden.
A Summix 5–6 után egy teljes évig másfajta mixeket készítettem. Azok sem rossz egyvelegek, de más stílusban készültek. Sosem fogom őket sehol sem bemutatni, még csak beszélni sem akarok róluk. Egy időben észrevettem, hogy egyre többet álmodozok arról, hogy folytatni kéne a Summix–sorozatot. Így aztán 2001–ben újra belevágtam. Egészen 2009–ig, vagyis nyolc éven keresztül gyártottam őket, a 23–as számig.
Aztán 2009–ben olyan változás történt az életemben, ami derékba vágta a mixkészítést is.
Egészen 2014 áprilisáig kellett várni a lehetőségre, hogy technikailag újra képes legyek egyveleget készíteni. Voltak ötleteim, az évek folyamán többször is készítettem képzeletbeli (reménybeli) számlistát, de végül sosem álltam neki a legújabb keverésnek. Sokszor nyomós okom volt erre, máskor csak kifogásokkal éltem. Azonban 2014 áprilisában megvásároltam végre a masinát, amin ezt a bejegyzést is írom, és rájöttem, hogy sokkal, de sokkal komolyabb lehetőség van előttem, mint régebben. Erősebb számítástechnikai teljesítmény, tízszer (százszor) annyi RAM, a legújabb Music Maker zenekeverő program… – mi kell több?
A Summix–sorozat 24. része, amellyel egy közel 5 éves szünetet törtem meg, 2014 júniusára készült el. Elfogadható mix lett, de még kell rajta egy kicsit igazítani. A hangszintek nincsenek teljesen rendben és érzek némi bizonytalanságot a teljes egészet visszahallgatva. Fogok még vele dolgozni egy kicsit, mielőtt felkerül a netre. Azonban az elkészülte után nézegettem, miféle zeneszámokat lehetne még összemosni – és ráleltem egy óriási gyűjteményre. Évek óta raktam félre olyan zenéket, amikből a mostani, e bejegyzés fő témáját adó mixem végül elkészült.

Most erről a gyermekemről fogok ódákat zengeni.

A Summix 25 egy érdekes újításommal indul.
Elhatároztam, hogy szakítok a mixekre jellemző „gyors intro és rögtön bele a lecsóba”–stílussal, inkább olyan marhára ráérősre veszem a figurát, éppen csak annyira megnyújtva a mix elejét, amennyire a józan paraszti ész engedi. Miért is? Ezzel mintegy jelezni akartam, hogy most teljesen eltérek az eddigi stílustól, még „erősebbre”, pergősebbre készítem a sorozat új darabját. Jelzem, hogy ez nem csak egy mix a sok közül – ez itt, kedves barátom, a Summix–sorozat legújabb és legmodernebb darabja.
Az volt az elhatározásom, hogy a viszonylag hosszú és idegesítően érthetetlen intrót követően bemutatót tartok, vagyis egy–két röpke részletben „elmesélem”, miféle zeneszámok fognak majd következni. Így aztán hallhatsz részleteket egy–egy az egyvelegben később felbukkanó melódiából. És végül, nagyjából az első és második perc között, végre elkezdődik a tényleges mix.

Amit már az elején is kikötöttem, hogy minimum 15 számból kell álljon a cucc – és ez az óhajom maximálisan sikerült. A Train együttes „Angel in Blue Jeans” című szerzeményét, bár egy kisé lassabb tempójú zene, mint amit szerettem volna, mindenképpen bele akartam keverni. Végül amolyan extra felhangként a mix végére került. Akkor csendül fel, mikor maga a „főcsapás” már lecsengett és elhaltak az utolsó keverések is.
Nagyon sokat változott a számlista a kezdet kezdete óta.
Mivel olyan mixet akartam készíteni, amiben a legújabb, egy kicsit régebbi és nagyon régi zenék is felbukkannak, ezáltal gondolva, hogy kortalan egyveleget tudok csinálni, kiválasztottam Koto „Visitor”–ját, aminek mindenképp be kellett kerülni a mix közepébe. Ugyanígy választottam ki Gigi D’Agostino „Sex Alarm” című szerzeményét is, már csak kellemes, mixelhető dobalapja miatt is. Ezek mellett hat ma is futó slágert, illetve pár „tölteléket” is kapott a számlista – kezdődhetett a megvalósítás.

Mint fentebb mondottam volt, nagyon fontos, hogy a megfelelő zeneszámok kerüljenek összekeverésre. Mivel a mixet eleve 20 perc körülire „lőttem be” (amit végül feleségem tanácsára rövidítettem le egy kicsit)(méghozzá úgy, hogy már elkészült dallamokat vágtam ki a kész anyagból), meg kellett határoznom, hol akarom a két általam berakott súlypontot.
A súlypont az egyik „legfülbetűnőbb” esemény a mixek életében.
Akinek ugyanis nincsen megfelelően kiválasztott súlypontja, annak az egyvelege csak bárgyún elkezdődik, aztán magányosan dübörög egészen addig, míg vége nem szakad. Egyszerűen hiába hallgatod meg százszor és ezerszer, nem találsz semmiféle „kapaszkodót”, semmi olyan momentumot, amiről igenis érzed, hogy valahol van egy kiemelkedő pontja az alkotásnak. Hosszabb mixeknél jobban jársz, ha ebből a súlypontból kettő van a tarsolyodban.
Így történt, hogy a hatodikként bekevert „Back and Forth” és a tizenkettedik "We no Speak Americano” lettek kiválasztva a mix két súlypontjává. Talán te is érezni fogod, hogy bár nem lett különösebben több idő szánva ezekre a zeneszámokra, de érezhetően feljebb emelik a színvonalat, magasabbra rakják a mércét, miközben elkezdődnek és szólnak – hogy aztán a többi kapcsolódó zene amolyan átlagos, hétköznapi kis semmiség legyen mellettük.
Erre szükség van. Súlypont nélkül semmit sem érnek a mixek (hallgasd csak meg bármelyik Deep Dance–t).

A trükkök és effektek.
Régi vágyam volt (és még mindig az valahol), hogy olyan saját hangból gyúrt effekteket készítsek, mint anno Toni Peret készített a Max Mix-sorozatban. Valamikor a Summix 9 körül már kaptam olyan kritikát, hogy elértem a célomat, de én azt mondom, van még mit tökéletesíteni. Ezért aztán különféle keverési és torzítási technikákat kipróbálva végül erre a szintre jutottam, amit most hallhatsz. Kedvelem, mikor az énekben hallható „üres részeket” az énekes saját szoftveresen torzított hangjával, esetleg egyéb oda illő effekttel meg lehet vadítani – ettől kissé szokatlan, de a fülnek jobban tetsző, folyamatosabb lesz a zeneszám.
Sokszor előfordul például, hogy miután végeztem az adott egyvelegemmel, elkezdem a kocsiban hallgatni a normális, „szűz” zenedarabokat, amikből összegyúrtam a cuccot – és megdöbbenek, mennyire egyszerű, pórias és semmitmondóan lassú, szürke és unalmas az eredeti sláger, persze a „summixes” keverések és trükkök nélkül. De ez egy másik történet…
Néha felmerül, honnan szerzem be és hogyan választom ki a mixbe szánt trükköket. Nos, a készletem egyik fele anno megsemmisült egy rosszul kivitelezett backup miatt, de az azóta eltelt időkben sok ingyenes internetes helyről szereztem be újabb és újabb trükköket és zajokat. Ne feledd, hogy zajokat bármelyik filmből kiemelhetsz – ez nem nagy szám. Az effektek rendszerezve állnak a készítő mappában, ezekből válogatom ki azt a 10–15 darabot, amit végül berakok a végleges egyvelegbe. A java részük pedig magukból a zeneszámokból származik.

A szerzői jogállásról. Fontos momentum.
Tisztában vagyok vele (ahogy te is), hogy egy olyan egyveleg, amiben 15 zeneszám foglal helyet (és amiben a Train együttes legújabb, néhány országban csak októberben megjelenő új nagylemezéről is van bekeverve szám), és ami zeneszámok „bekeverési jogvásárlása” nem történt meg, az bizony valamilyen szinten illegális mix. Azta, de csúnya szóösszetétel.
Igen ám, de én nem akarok semmiféle hasznot. Nem akarok pénzt ebből. Mindössze (mint azt a videón is láthatod) azt szeretném bemutatni a mixeimmel, hogy hogyan tudok leülni a számítógép elé és hogyan vagyok képes összeválogatni, majd a fülnek kellemesen összekeverni a zeneszámokat. Vagyis? Ez nem a pénzről szól. Inkább a tehetségről a sok tehetségtelen amatőr és profi között. Most akkor legális vagy illegális?
Jó kérdés.
Tudod, hány profi által kevert szar mixet hallgattam meg az elmúlt évtizedekben? Lehettek teljesen legálisak, ha olyan szarok voltak, hogy még a letöltésükre szánt időt sem akartam elpazarolni.
A mixeimet azért készítem, hogy kellemes legyen a füleidnek. Hogy jól érezd magad, miközben hallgatod őket. És hogy megismerj olyan zenéket, amiket talán sosem ismernél meg. Remélem, hogy a számlista miatt sokan rákeresnek zeneszámokra, és amikor tetszik nekik, amit hallanak, még talán meg is vásárolják ezt vagy azt az albumot. Miért ne? (Vagy ne legyek ennyire naiv?)
Tehát pénzt tőlem senki se várjon, amiért egy–egy részletet bekevertem a mixeimbe a zenéjéből. Lehet toporzékolni, dühöngeni és fenyegetőzni, de a Summix–sorozat azért készült és készül, hogy a benne hallható zeneszámokra felhívjam a figyelmet – illetve, hogy a zenekeverési technikámat megmutassam. Ez van. Nincs más ok. A pénz nem az.

A videóról.
Ahogy hallgatod a mixemet, úgy láthatod is, hol vannak a keverések, mennyi hanggal és mennyi effekttel dolgoztam. A Summix 25 persze nemzetközi piacra készült, éppen ezért a kiegészítő felirat, amiben a hallgatónak magyarázom a szeme előtt látható dolgokat, angolul van. Ezért nem kérek elnézést. Aki nem tudja elolvasni, az is érteni fogja, nagyjából mit láthat maga előtt.
Igyekeztem többször is megtekinthető élményt varázsolni neked a videóval – remélem, sikerült.

Nagyjából ennyit akartam mesélni erről a hobbimról.
Kétségtelen, hogy ha sikerül egy–egy jól elkészített egyveleget letenned az asztalra és az bömböl a kocsidból kifele, miközben lassan furikázol a sok fasztarisznya között a placcon, akkor azért el–elkaphat egy magasztos érzés – ez itt, amit most hallotok, szép öcsém, senki másnak nem szól a kocsijából. Hahaha… mert ezt én készítettem, of course…
De csak egy darabig van ez így.
És hogy ez nem marad mindig így, az természetes és kellemes.
Azt szeretném, ha te is berakhatnád a kocsidba a mixeimet, ha te is „vagizhatnál” velük, miközben furikázol (persze, ha arra alkalmasnak tartod őket), éppen ezért egyre inkább keresem a feltöltési lehetőséget, ahonnan aztán belinkelhetem a letöltéseket. Ha van valami ötleted, szívesen veszem, addig is itt a Vimeóra felrakott nézhető és hallgatható Summix 25 – jó szórakozást.

Még valami. Mielőtt elfelejtem.
Szívesen veszem, ha amatőr mixkészítők is jelentkeznek, akikkel esetleg megbeszélhetjük, ki milyen irányba mocorog, mit szeret, hogyan csinálja és miért… Nem vagyok híve a tökunalmas stúdiómixeknek, amikor csak egymás mögé pakolod a zenéket és közben áll a farkad, hogy milyen ügyes voltál, mert ez nekem kisujjból előtörő semmiség. Azokkal szeretnék értekezni, akik tényleg időt szánnak egy–egy 10–20 másodperces vagy akár fél perces effektsorozat elkészítéséért – mert hogy az jól hangzik a fülnek.

Hajrá.
Jó szórakozást a mixhez.

Summix 25 from Alex Varga on Vimeo.