HTML doboz

<script id="_wau0em">var _wau = _wau || [];
_wau.push(["colored", "dwcdt1wfsmgg", "0em", "493915ffffff"]);
(function() {var s=document.createElement("script"); s.async=true;
s.src="http://widgets.amung.us/colored.js";
document.getElementsByTagName("head")[0].appendChild(s);
})();</script>

Tom Bobb Blokk

“To learn who rules over you, simply find out who you are not allowed to criticize.” "Ha tudni akarod, ki szabályoz (irányít) téged, egyszerűen keresd meg, ki nem kedveli a kritkádat." - Voltaire (saját fordítás)

ELÉRHETŐSÉGEM

Ha már nem elég a személyeskedés itt a cikkek hozzászólásaiban, hadd szóljon a párbaj kettőnk között. Itt mindig megtalálsz:

tombobb kukac freemail.hu

De legyél kimért, pontos és egyszerű. (Nem viccelek.) Nincs időm marhaságokra felelni.

Facebook oldaldoboz

Utolsó kommentek

TBB main page

Tom Bobb bejegyzése 2014. október 25. 19 komment

FROM TORONTO TO MUNICH

Címkék: kanada magyarok

torontomunichlogo.jpg

 – vallomásaim/vándorlásaim –

Azért mesélem el, hogy mások okuljanak belőle.
2009 decemberében egy azon a nyáron történt többszörös cigánytámadás miatt akkori feleségemmel együtt elhagytuk Magyarországot és Kanadát választottuk lakóhelyünknek. Természetesen nem holmi köcsög menekültként akartunk ott élni, bár később a rendszer rákényszerített erre. Majd elmesélem. Becsületesen, a törvényeket követve éltünk tehát ott két és fél évig, mígnem kiutasítottak minket az országból, arra hivatkozva, hogy nem felelünk meg az ő cukormázas (és hazug) menekültügyi törvényeiknek. Vagyis a történetünk hiteltelen, függetlenül a fizikai sérüléstől, látlelettől, rendőrségi feljelentésektől, orvosi nyilatkozatoktól és a támadás alatt készített hangfelvételről, amin tisztán érthető a gyilkossági kísérlet, az erőszak és a fenyegetés. Azt i mondhatjuk, hogy kiutasítottak, hiszen a bőrünk színe nem egyezett/egyezik a kanadai jövőt építő színekkel (az a vicc, hogy ez nem vicc).
Akkori feleségem eleget tett a kormány „felkérésének” és vásárolt magának egy repülőjegyet, amivel hazatért. Természetesen elhitte a hazugságot, hogy ha vásárolsz magadnak jegyet, később (pár éven belül) megint beléphetsz Kanada területére, mint turista… blahblahblah… hagyjuk ezt, mert hazugság. Ezzel etetnek.
Én nem ültem repülőre.

Úgy döntöttem (és hidd el, nehéz döntés volt), hogy bár alig beszélem a nyelvet és nem sok mozgásterem van, de mégis maradok. Akkor léptünk bele 2012–be, tehát számot vetettem magammal és elhatároztam, hogy a következő három évet még kibírom itt, gyűjtök egy kis pénzt a továbbállásra, majd valahová Dél–Amerikába térve véglegesen új életet kezdek. Távol ettől az istenverte földrésztől és Magyarországtól.

Azonban minden másként alakult.

Azok számára, akik anno erősen drukkoltak hozzá, hogy a kanadai „túlmaradókat elkapó” pribékek sikeresen a nyomomra bukkanjanak és el is kapjanak, van egy jó hírem – megtörtént. Azok számára, akik szorítottak, hogy összejöjjön a nyugodt élet odakinn, például hogy sikeresen meg tudjam jelentetni a regényemet, vagy hogy sikerüljön az export–import vállalkozásom, amibe belevágtam (és amibe egy zsák pénzt beleöltem) vagy úgy egyáltalán: kényelmesen, dolgozva és boldogan küzdve teljenek a békés hétköznapjaim, azt kell mondjam – nem sikerült.
Most már nem élek Kanadában. Ebben a cikkemben megtudod, miért. Talán a teljes igazságot.
Vagy még többet is. Lapozunk.

Lehet mindig mást és másokat okolni a saját tehetetlenségedért és ügyetlenségedért, de amikor a lépcsőházban a nigger maca, aki mellett alig húsz másodperccel azelőtt elsiettem, visszalépve rákérdezett, hogy én vagyok–e az X meg az Y, rájöttem, hogy hibáztam. Nem más hibázott és nem mások hibáztak. Ez bizony az én hibám. Mosolyogva feleltem, hogy igen, most megfogott – és aztán hagytam, hogy „leteperjenek”.

Hogy kerültem ebbe a szituációba?
Egyetlen mondatban összefoglalhatom: mert bíztam néhány magyar emberben.

Soha ne bízz a magyarban – vagy olyanban, aki képes magyarul beszélni. Ezt komolyan mondom.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a legendás „hatodik érzék” vagy mifene egy elkorcsosult változata már évek óta kifejlődött bennem. Sajnos vagy hála Istennek, nem tudom. A lényeg, hogy sokszor (tényleg piszokul sokszor) előre megérzek/megsejtek dolgokat – és ezek be is következnek. Nem mindig, tehát jósnak nem mehetek el, maradnom kell a szakmám mellett. De elégszer megtörténik ahhoz, hogy higgyek a megérzéseimben.
Akkor már hónapok óta éreztem, hogy eljön ez az időszak. Esténként, mikor a munkától fáradtan baktattam hazafelé és betértem a lépcsőházba ahol a hosszú üres folyosón haladtam a lakásunk ajtaja felé, folyamatosan ezt éreztem. Hogy itt lesz a vége. Ezen a folyosón. Feleségem sokszor már messziről hallotta, hogy érkezem (vagy a kukucskálón át várt rám, figyelve, mikor fordulok lakásunk irányába) és kinyitotta az ajtót – ezek remek emlékképek. Ám éreztem, hogy valami rossz fog történni, méghozzá itt. De nem tudtam tenni ellene. Csak reménykedtem egy jobb jövőben.

2012 márciusában, mikor egyedül maradtam Toronto városában és „lesüllyedtem az illegalitásba” (hivatalosan elvesztettem a személyemet igazoló papíromat, mert érvénytelenné vált, ez mellett országos körözést adtak ki ellenem, ami azt jelentette, hogy már egy átlagos rendőri igazoltatásnál lebukhatok – illetve folyamatosan próbáltak a nyomomra bukkanni a városban szolgálatot teljesítő „elkapó–pribékek”)(akkoriban emelték meg a számukat csekély háromszáz új dolgozóval), egy teljesen új életre kellett berendezkednem. Nem volt többé orvosi ellátásom, továbbra is leszegett fejjel kellett hallgatnom az ostoba zsid… magyar főnököm hülyeségeit, hátratett kézzel kellett közlekednem az utcán, és ráadásul minél gyorsabban bele kellett rázódnom, hogy magamnak kell elintéznem az ügyes–bajos dolgaimat – angolul. Némelyik dolog egészen könnyen ment, például anélkül végeztem a munkámat, hogy a bolondot, aki minden pénteken fizetést adott az elvégzett heti gürcölés után, ne vágjam pofán csak úgy önszorgalomból – nyilván, mert megérdemelte. Ez mellett megtanultam, hogy nem rohangálunk többé át az utcán, még akkor sem, ha egyetlen árva kocsi sem közlekedik rajta, mert szépen elsétálunk a sarokig és megvárjuk, hogy a gyalogoslámpa jelezzen. És az emberekkel a szövegértés… hát, idővel az is kialakult. Tudtam ügyeket intézni telefonszolgáltatónál, a boltokban vagy orvosnál (fizetős doki létezett, csak TB–m nem volt), bárhol kiügyeskedtem magam, ahol beszélni, kérdezni vagy segítséget kérni kellett. Ehhez sok hónapra és kitartásra volt szükségem.
Mondom – egyedül.
Aztán persze megismertem életem értelmét, jelenlegi feleségemet.

Miután Ana belépett az életembe, minden megváltozott. Ez itt nem szerelmes regény, úgyhogy rövidre fogva csak annyit, hogy a megismerésünk filmbe illő volt, az első randik olyan szarul sikerültek, hogy a mai napig csodaként nézzük, hogy egyáltalán együtt vagyunk és az a közeg, amit felépítettünk (és amiben később együtt létezhettünk) felemelő és elképesztően varázslatos volt. Ez omlott össze akkor, mikor a nigger visszalépett a folyosón és a nevemet kérdezte, miközben félresodorta a kabátját, hogy láthassam a jelvényét és a fegyverét.
A gyorsabb megértés érdekében pár esemény röviden:
– 2012 szeptemberében kezdtünk ismerkedésbe a feleségemmel,
– 2012. november–decemberében álltunk neki randizgatni – addig csak köszönés meg mosoly volt, ha találkoztunk a reggeli buszon,
– hivatalosan 2012. december 31–én éjfél magassága (a torontói „háromperces tűzijáték”) óta vagyunk egy pár,
– 2013 februárjában költöztünk véglegesen össze,
– 2013 tavaszán felfogadtunk egy, a miénkhez hasonló ügyekben járatos képviselőt az ügyünkre,
– 2013. június elsejétől már egy új lakást béreltük és csinosítottuk (beleértve a gyerekszoba lehetőségét is),
– 2013. június 22–én tartottuk az esküvőnket,
– 2013 őszén már konkrét ígéretet kaptunk arra nézve, hogy a házasság miatt legalizálva leszek,
– 2013 decemberében a beadványok tartalma miatt a pribékek már a nyomomat szaglászták,
– 2014. január 15–én a nigger maca ott a lépcsőházban egy remek kérdést tett fel.

Hosszú út volt, de azon a napon még nem fejeződött be.
Ha megengeded nekem, akkor elmesélném, milyen az, mikor illegálisan élsz valahol és teljesen érthető módon „levadásznak”, majd páros lábbal kirugdosnak az országból. Sokan a mai napig félreértik és félreértenek, mikor arról mesélek, hogy nem az eljárással volt ott a probléma, hanem az eljárás kivitelezésével. Haragosaim persze tenyereiket dörzsölgetve mosolyoghatnak, mert az elmúlt évek alatt, miközben előző blogomat vezettem és marha okos dolgokról meséltem, többen is a szememre hányták, hogy majd nem leszek én olyan okos, mikor törlik a menekültkérelmemet, szépen kiutasítanak és távoznom kell. Aztán meg, miután maradtam és ezt nyíltan fel is vállaltam, jöttek a hangosak újra, hogy akkor majd szépen nyakon csípnek és lesz jajj nekem – meg hasonlók.
Lett is. „Hasonlók”.
Azalatt, miközben a kötelező nyelviskolát letudtam, miközben nevetséges 210 dollárból étkeztem havonta (ebből kellett utazásra, ruhákra, gyógyszerre vagy iskolai szükséges dolgokra is költenem)(és ezt a pénzt csak azért említem meg, mert a hazug cigányok olyan havi 1,200–1,500 dollárt kaptak a kanadai államtól – éveken át), mialatt egyre több kísérletet tettem érte, hogy végre munkám legyen és ne kelljen segélyből élnem (tanfolyamok, vizsgák és egyebek, amikről az ottani „magyarok” még csak nem is hallottak), folyamatosan dolgoztam egy olyan terven, ami manapság fog csak majd beérni. Tudtam jól, hogy hosszú távra kell gondolnom, és bevallom, hogy akkor, 2010–ben, mikor belevágtam ebbe odakinn Torontóban, egy koszos pincehelység mélyén, még arra gondoltam, maximum 3 év alatt elérhetem, amit akarok.
Nem így megy.
Egy későbbi bejegyzésemben mesélni fogok neked az írói karrieremről, illetve arról, merre haladunk mostanában – egyelőre csak annyit, hogy az összes szabadidőmet arra áldoztam, hogy egy tökéletes tudományos–fantasztikus regényt írjak meg, amit aztán angol nyelvre fordíttatok és meg fogok jelentetni az angol nyelvpiacon.
Ez volt az életem előtte.

Azt követően, hogy előző feleségem elhagyta Kanadát (egyébként a mai napig nagyon jó barátságban maradtunk vele) egy öreg lakóházban húztam meg magamat, ahol maximum két hónapig maradhattam. Volt konyha meg fürdő, voltak szobák (még választhattam is, melyikben akarok élni), néhanapján még lakótársam is volt egy láncdohányos szerencsétlen személyében (de legalább odakinn szívta a cigit az utcán, nem odabenn), tehát sok panaszom nem lehetett. Reggeltől estig dolgoztam, a főnököm vállalta a melókat, én meg nyomtam át őket, ahogy azt kellett.
De persze valami hiányzott. Rohadt érzés egyedül lenni.
Voltak társkeresős kalandjaim, ezekről most inkább nem mesélnék. Próbálkoztam magyar lánnyal is, aki meg is látogatott odakinn, illetve még egy indiaival is (nem ér megrökönyödni), de végül sikeresen rátaláltam jelenlegi feleségemre – és ez a rész kipipálódott. Időközben egy kedves barátomat segítettem hozzá, hogy kimehessen Kanadába dolgozni és élni, ott volt másfél évig, ebből pár hónapot közösen éltünk (külön–külön szobát bérelve – a félreértések elkerülése érdekében), aztán összeköltöztem Anával. Hogy milyen illegalitásban élni? Érdekes. Minden szabályt tudni akarsz, minden szabályt be akarsz tartani – és ha rendőrt látsz, egy kicsit magasabb lesz a pulzusszámod. Mert a rendőrtiszt ugyan nem állíthat meg igazoltatni, mint a magyar demokratikusak, kivéve, ha nyomós indoka van erre. Néha lehetett is, mikor éppen melósruhában szeltem át a várost, úgy nézve ki, mint… mint… mint aki melózott? Nem tudom. Végül is sosem volt részem rendőri igazoltatásban (ha a rendőr igazoltat, meglesi a számítógépes rendszerben, mit lehet rólad tudni, és a rendszer nagy vörös felkiáltójellel jelzi, hogy körözött egyén vagy)(hasonlóan, mint itthon történik).
Mivel a bőröd színe fehér, mivel legtöbbször minden ismerősöd azt látja, hogy a hajnali buszon ott vagy és az estivel vagy az éjszakaival mégy haza, és mivel beszéled a nyelvüket (ha nem is tökéletes angolsággal), a körülötted élők nem is sejtik, hogy illegális vagy. Azt gondolják, ide költöztél, itt élsz papírokkal a zsebedben – minden rendben van.
Mindegy.
A világ egyáltalán nem más, nem veszélyesebb, miközben „vadásznak rád”. Az Anával való összeköltözésünket és új lakásba betelepülésünket követően, mivel ügyünk már „sínen volt”, azt várva, hogy talán 2014 nyarára–őszére megkapom a papírjaimat és persze maradhatok Kanadában, elkezdtük intézni a jövőnket. Senki sem akar örök életében keményen másoknak melózni, így addig keresgettem és okoskodtam, míg végül elkezdtünk felépíteni egy export–import céget. Bejegyeztettük, elintéztük a formaságokat, meglestük a vám–dolgokat, az engedélyezéseket – és elkezdődött az európai árucikk behozatala. Nem mondom meg, mi volt az, ne haragudj. Az első szállítmányt követte a második, ami már egy vaskosabb (három óriás doboznyi) cucc volt. Több ezer dollár és iszonyatosan sok munkaóra ment bele a cégbe, de ekkor még egyikünk sem sejtette a problémát. Jöttek az ünnepek, azt próbáltam elérni, hogy viszonylag kellemes áron tudjuk eladni a portékánkat. Feleségem szinte napi szinten beszélt üzletekkel és üzletvezetőkkel, jómagam az internetes eladásra és a magyar boltokra koncentráltam (ezt tegyük be annak, hogy az üzleti életben az én angoltudásom még nem elegendő), és végül kezdett beindulni a dolog. Már szerződést rebesgettek egy nagyobb üzletláncnál, volt is próbarendelésük, illetve beszéltünk róla, hogy ingyenes kóstoló–napokat tarthatunk bármelyik nekünk tetsző üzletükben…
Amikor érkezett egy telefon a jogi képviselőtől. Senkinek sem kívánom.
Akkor, abban a pillanatban már tudtam, hogy vége. Persze, mint minden normális emberke, én is elkezdtem hitegetni magamat, hogy minden rendbe jön – de közben már készültem a dolog végére. Először is rendeztem a bankszámlámat, illetve az otthoni széfben lévő pénzeket és értékeket. Kifele persze azt kellett mutatnom, hogy minden rendben van és rendben lesz, így az ünnepekre érkezett édesanyámmal (2013 decemberéről beszélünk) napközben tovább építettük az általam tervezett szekrénysort, amibe később szerettem volna beleilleszteni a gyerekágyat (szintén saját tervek és kivitelezés alapján). Ugyanúgy boltba és dolgozni jártam, főztem és persze intéztem a cég ügyeit is – de már tudtam, hogy ez lesz a vége. Nem tudtam, mennyi hetem vagy hónapom van még, de éreztem, hogy vége.
Miért?

A telefon arról szólt, hogy a feleségem által kezdeményezett (mivel kanadai állampolgár) szponzorálási kérelem megakadt, hiszen a rendszer jelezte, hogy nekem problémám van a Bevándorlási Hivatallal – és a kérelmemet intéző hölgy azt javasolta, mielőbb orvosoljam a problémát. Vagyis kereken egy hónapom van besétálni a bevándorlásiakhoz és elsimítani a gondokat – aztán folytatjuk a szponzorálást.
Jogi képviselőm persze továbbra is majomnak nézett (én pedig hülye módon hagytam), így már előre szólt, még az ügy elején, hogy ha ilyesmi előfordul (vagy elkapnak az utcán), akkor ne izguljak, mert ő rögtön érkezik és kihoz a fogdából, hiszen nincs probléma, szponzorálás alatt állok. Nem tehetnek velem semmit. Mivel jogi képviselő volt, értett a joghoz (ezt hittük), bíztam benne. Később kiderült, hogy ez hiba volt…
A lényeg, hogy tanakodni kezdtünk. Ana ötlete az volt, hogy menjünk. Én mondtam, hogy ha belépünk a bevándorlásiak ajtaján, akkor onnan ő már egyedül távozik, mert engem bent fognak tartani – aztán kitoloncolnak Magyarországra. Elkezdtünk kutatni a Neten, illetve újra és újra telefonokkal bombáztuk a képviselőnket, aki tovább hazudozott. Az én ötletem az volt, hogy (mivel a legendák szerint a bevándorlásiak felett áll a hatalmi ranglétrán), kérjük meg a szponzorálást intéző hölgyet, hogy ugyan már lépjen az ügyben, hiszen én nem vagyok bűnöző, „csak” bizonyos okok miatt tovább maradtam, mintsem kellett volna.
Mire a levelet megírtuk, késő volt.
Ennyi.

Érkezett a nap, amikor édesanyám már szerencsére egy hete otthon volt Magyarországon, és reggel feleségem elment dolgozni. Napközben megreggeliztem, írtam pár sort a regényemből, majd eldöntöttem, hogy mivel közeleg Ana harmincadik, tehát igazán kerek születésnapja, megvásárolom azt az elég drága, de mutatós nyakláncot, amit hetekkel ezelőtt láttunk a Wal–Martban, és ami annyira tetszett neki (figyeltem az arcát, miközben nézegettük az aranyakat, és ennél a látványnál nagyon ragyogott). Így aztán felöltöztem és kiléptem a bejárati ajtón.
Rögtön észrevettem.
Az épülethez két lépcsőház tartozott, és a hátsó lépcsőház üvegajtaja mögött egy árnyat láttam, aki várakozott. Rögtön éreztem, hogy nem egy szomszéd, aki éppen csinál valamit a lépcsőfordulóban az ajtó előtt, hanem egy ember, aki vár valakire vagy valamire. Ez lejött. De akkor már bezártam a bejárati ajtót és elindultam a folyosón. Gondoltam, ez is csak a hülye hatodik érzéseim egyike, belemagyarázok dolgokat egy–egy ajtó előtti árnyékba…
De ekkor a lépcsőházban szembe jött velem egy nigger maca. Sosem láttam még előtte. Civil ruha, normális kinézet. Akármelyik szomszéd bármelyik rokona/ismerőse is lehetett volna. Még köszöntem is neki, hello meg „hány varjú”, aztán ki–ki ment a dolgára. De alig húsz másodperccel később utánam kiáltott. A nevemet kérdezte, és ekkor már tudtam, hogy a hatodik érzékem most elmondta, mi van, csak nem jól figyeltem.
Elkaptak.

Mivel érkezett pár aggódó levél ez ügyben, ahol emberkék kérdezték, hogyan és mint történik a dolog, hát íme a részletek. Csak mert mindenkit meg kell nyugtatnom. Nehéz ezekről a dolgokról írnom, mert nem szeretek emlékezni, hiszen egy boldog, szépen felépített életet (és egy kezdődő üzleti modellt és befektetést) romboltak le azzal, hogy nem adtak esélyt semmiféle pénzügyi büntetésre – ahogy mondjuk semmirekellő niggereknek folyamatosan adtak és adnak (név szerint tudom, ki kapott, aki hasonló helyzetben volt, mint én)(a mai napig ott él Hamiltonban segélyen, egész nap tévézgetve és pizzát rendelgetve – ő maga mesélt ezekről a dolgokról). Hozzáteszem, a „pénzbeli büntetés” összege jelentős, de egy magamfajta dolgozó és takarékoskodó ember számára nem a világ vége. Ezt csak megemlítem, mert a nigger például szívta a fogát szaros 3,200 dollár óvadékpénz miatt, mert hogy fogalma sem volt, hogyan fogják összeszedni ezt a családjában.
Egyszóval…
A bilincselés és motozás után visznek a „gyűjtőbe”, ahol a többi szerencsétlen közé raknak. A helyi zsidó biztonsági szolgálat, a Magyarországon is ismert GLS torontói legényei által üzemeltetett épületet onnan ismered meg, hogy rácsok vannak az ablakain. Meg hogy ezernyi lecsúszott, dolgozni nem akaró, semmirekellő biztonsági alkalmazott őrzi (tisztelet a kivételnek – ilyen is volt). Meg hogy nagyon magas kerítés van körülötte, meg hogy… de hiszen tudod…
Egy börtön ez. A zsidó/GLS és a kanadai állam börtöne.
Oda vittek, egy kis székre leültettek – adatok felvétele, minden elvétele, auschwitzi számozás és lakhely bemutatása, majd a szabályok rögzítése a fejedben. Ha rosszalkodsz, vagyis bárkit megerőszakolsz, megversz vagy fenyegetsz, mész a „keményfiúk” közé az igazi börtönbe. Hahaha.
Reggeli–ebéd–vacsora. Tízórai és uzsonna. Fürdési, tévézési lehetőség. Olvasás. Írás (nekem jól jött – írtam is pár érdekes mondatot odabenn, amiket később fogok csak elővenni). Ismerkedés másokkal, történetek és életek elraktározása. Ez utóbbi… aranybánya egy magamfajta íróembernek.

Két hetet töltöttem odabenn. Ami publikus – feleségem az első összeomlás után rögtön a tettek mezejére lépett, gondolván, hogy ez egy logikai félreértés, hiszen szponzorálás alatt állok, miért is vittek be? Miért tartanak fogva? A helyzetem adott, tisztáztunk mindent. Erre közölték, hogy egy bíró fog döntést hozni 3 napon belül (ez a törvény) és ha ő úgy dönt, hogy szabad lehetek, megmondja az óvadék összegét és mehetek folytatni az életemet odakinn.
Az „óvadék” szó volt az, ami miatt tudtam, hogy ez kamu.
Feleségem hajlandó volt elmenni 10 ezer dollárig, vagyis ennyi pénzt akart letenni értem óvadék gyanánt, hogy engedjenek vissza hozzá, hadd éljük az életünket, hadd fejezzük be ezt a szponzorálási dolgot. A beszélőn, ami fél–fél órácskát jelent az amerikai filmekből már ismert módszerrel, vagyis üvegablak telefonokkal, semmi érintkezés, semmi puszi és pá, szóval a beszélőn mondta, hogy nem lesz gond, hiszen nem vagyok bűnöző – mindenképpen ki fogok menni.
Nem mentem.
A bíró egy Latin–Amerikából ide telepedett nőcske volt (ezt fontosnak érzem közölni, mert nem volt kanadai születésű), aki kijelentette, hogy a vád alapján egy hazug dög vagyok – miért is higgyen nekem, hogy nem hagynám el Torontót és nem „szöknék újra és újra”? Ekkor elmondtam neki is, amit a pribékeknek, akik „elkaptak” (akiknek hagytam magam elkapni), hogy mivel számítottunk ilyesmire, előre megbeszéltünk egy s mást Anával, és feleségem szigorú kérésének eleget téve hallhatott róla, hogy nem vertem péppé sem a nigger majmot ott a folyosón, sem két anyámasszony katonája kísérőjét (egy tizenévesnek látszó kislányt meg egy ostoba 65 kilós balekot, aki megpróbálta a „jó zsarut” játszani nekem – röhejes), mert az asszony a lelkemre kötötte, hogy kanadai rendőrt meg ilyesmiket nem alázunk meg – és én tiszteletben tartom az óhaját. Szebben fogalmazva nyíltan azt közöltem vele (mivel feleségem ezt a beszélőn ismertette velem), hogy nem kötözködöm a kanadai állammal, vagyis ha azt mondják, hogy lakhelyelhagyásim van, akkor betartom. Még boltba is Anát fogom küldeni, ha kimehetek innen, haha…
Nem hitt nekem, közölte, hogy csücsüljek csak tovább – várva a második (szintén kötelező tárgyalást). Hozzátette, hogy a feleségem szintén egy hazug dög, amiért anno pár héttel ezelőtt ajtót is nyitott az engem kereső pribékeknek és letagadta, hogy a lakásban tartózkodom. Ezen megdöbbentünk. A kanadai állam itt bebizonyította diktatórikus hozzáállását az ilyen ügyekhez, hiszen keményen félremagyarázott és gyanúsított bennünket, ami tökéletesen leírta, mire várhatunk. Innentől nem volt értelme ezekkel vitatkozni.

Közben kiderült, hogy jogi képviselőm szeretne még több pénzt lehúzni rólunk, vagyis neki volna egy igazi, papíron igazolható ügyvéd ismerőse, aki 10 ezer dollárért „biztosan kihoz engem a börtönből” – ebből neki 2 ezer jár a közvetítésért, a többi 8 a pasasnak. Mondtam az asszonynak, hogy felejtse el, nézzen más utakat. Erre nézett is, miközben én tovább csinosítottam odabenn angol nyelvtudásomat (és rájöttem, hogy elég jól beszélek a pár éve ott élőkhöz képest)(és itt az őrökre is értem a tudásomat, akik fele indiai meg pakisztáni volt), így aztán eljutottunk oda, hogy Ana képviselőket, kormányzati tagokat és mindenféle magas beosztású, az ügyemben lépni tudó embereket keresett meg előadva a problémánkat, rátérve, hogy nem bűnöző a férje, „csak” elfelejtett hazamenni – mert retteg a kibaszott magyar államtól és a cigányoktól (félreértések elkerülése végett: attól félek csak, hogy jön nekem okoskodni az Orbán–rendőr, én meg leverem, mint egy szamarat – aztán mehetek dutyiba ott is). A lényeg, hogy az ügy érzékenységére hivatkozva (egy fehér emberről van szó?)(ne röhögtess már, fehéreket senki sem akar bántani, senki sem fenyeget és üldöz) mindenki visszautasította a segítséget. Végül Ana eljutott egy valódi bevándorlási ügyvédhez, aki elébe tett két paragrafust. Tisztán és érthetően ott voltak a törvények – mennem kell. Kanada minden esetben kitoloncolja az olyanokat, mint én, hiszen a szponzorálási dolog eleve egy halott ügy – sosem volt igaz. A jogi képviselőnk is tudta ezt, hiszen ismeri a törvényt. Egyszerűen átvert, hogy kiszedje belőlünk azt az 5 ezer dollárt, amit már az ügy elején elkért.
Passz.
Mondtam az asszonynak, hogy itt meg is állunk, ha feketén–fehéren van törvény arra, amit most Kanada tesz, nincs az az ügyvéd, aki képes kivinni engem. Akkor még azzal nyugtattam szegényt, hogy ha akarja, egy hétre rá megyek az USÁ–ba turistaként és valahol a nagy erdőkben visszasétálok Kanadába – ez nem gond. Aztán folytathatjuk, amit elkezdtünk. Nem érdekes. Munkám lesz, pénzem és jövőm lesz, senki sem fogja tudni, hogy ott élek, tehát nem fognak keresni sem…
Ehhez persze tudnod kell, hogy már előtte is arról beszélgettünk (és ez most is egyre erősebb téma kettőnk között), hogy mit csináljunk a jövőben. Mert Kanada nem az a hely, ahol élni lehet. Nem rossz, de nem is az a remek Paradicsom, amiről a sok hülye beszél. Vannak okaim, miért mondom ezt, hadd ne itt térjek ki rájuk – egyszer majd elmesélem, miről van szó. Nem lesz rövid eszmecsere.
A lényeg, hogy nagyjából 2015 végéig terveztük a kanadai életünket – ezt követően egy kicsit Európában, még később (ahogy most is) Dél–Amerikában gondolkoztunk. Tehát ami történt az csak annyi, hogy 2015 decembere helyett közel két évvel korábban, 2014 januárjában indultam el arra az útra, amit elterveztünk. Oké, a tőkém is kevesebb (olyan fele a tervezettnek), de több mint elegendő. Hát akkor hol a probléma?

Valójában (részben ezért íródott ez a cikk) el kell mesélnem, hogy minden probléma és kiszolgáltatott helyzet ellenére az életem jobb, majdnem hogy sokkal jobb lett, mint előtte volt. Éppen a napokban kérdeztem feleségemet erről, mégis mit lát ő ebben a dologban ennyi hónap távlatából és megegyeztünk benne, hogy bár anyagilag mostanában jelentősen kisebb vagyon fölött rendelkezünk, de egyéb dolgokban minden jobb és jobb lett.
A történet pénzügyi része.
Előrelátó voltam már 2011–ben is, amikor keményen nekiálltam dolgozni. Minden munkatársam és a főnökeim is csak húzták a szájukat, hogy mi a faszt spórolok én ennyire hevesen. Mondogatták, hogy persze, majd ha lesz egy kis pénz a számlámon, elkezdem vásárolni a drágább ételeket és ruhákat, kicsit szabadabban élek, költekezek és miegymás…
Nem tettem. Miért? Mert fehér embernek születtem, gondolkodó lénynek, aki szereti biztosan látni a jövőjét, még akkor is, mikor eléggé ramaty helyzetben van. És nem mondhatod, hogy egy menekültként Kanadában élő fickó, akinek kérelmét egy idő után elkezdik elutasítani, és aki komoly pénzeket fizet ki fellebbezések meg tanácsok miatt, nem valami ramaty helyzetben él. Vagyis már az első munkanapomon elhatároztam, hogy bár egy kicsit engedek a gyeplőn, magasabb szinten merek majd élni, de rengeteg pénzt kell megspórolnom – mert ha menni kell, legyen tőke.
Sosem felejtem el, mikor Ana az első ismerkedési kérdései között feltette azt is, hogy ha már itt élek illegálisan, és ha már dolgozok, mint egy állat (ekkor már körvonalazódott benne, hogy „férjül vesz” és szponzorálással megoldja a legalitásomat)(mindössze azért, mert iszonyatosan megkedvelt és segíteni szeretett volna nekem), szóval rákérdezett, mégis mennyi pénzem van nekem? És sakkor mondtam neki egy olyan összeget, amitől tátva maradt a szája. A pénz ott volt két különböző nemzetközi bankszámlán Torontóban. Később, miután a nigger maca rákérdezett a nevemre a lépcsőházban, ez az összeg lett az alapja az Európába költözésünknek.

Mivel az elmúlt másfél évben rengeteg dolgot vásároltunk feleségemmel (drága és minőségi ruhák, baszott nagy TV, háztartási gépek, légkondi, kanapé és egyéb bútorok), illetve jelentős befektetéseink voltak előtte vásárolt egyéni dolgokban, a kitoloncolást követően Ana nem jött rögtön utánam. Előbb fel kellett számolnia az összes ingóságunkat, amire nem volt szükségünk Európában. Így eladott szinte mindent, persze olcsón (sokszor pár hónapos garanciapapírokkal), de ezt be kellett nyelnünk. Felszámolta a vállalkozásunkat is, elosztogatta az ott lévő cuccot az ismerősök és rokonok között. Mialatt immáron Magyarországon várakoztam, beazonosítottuk a célt, ahová menni szeretnénk – rengeteg olvasgatás és beszélgetés után úgy döntöttük, Bajorország lesz a cél, ott is München városa.
Elkezdtem németül tanulni a sajnálatosan nem teljes angolom mellé (erről most nem mesélek bővebben), miközben persze a közel négy hónapos távollét egyre inkább elkezdte kicsit megbolygatni a kapcsolatunkat. Nem kívánom senkinek sem, csak olyan ellenségeimnek, akiket most nem neveznék meg. Kemény négy hónap volt, inkább lelkiekben, mintsem testileg – ha félre akartad volna érteni. Volt egy komoly nyaralásunk Prágában, ahol végül is eldöntöttük a végcélt, majd 2014 júniusától ismét együtt élünk – immáron Németországban.

Nagyjából ennyi a lényeg.

Ami a történet jó, nagyon is világos oldala. És most kérem a Kanadában élő ismerősöket, vagy a Kanadát esztelenül majmolókat, hogy kapaszkodjanak. Mert ami most következik, sokak számára hihetetlen lesz.

Elsőként szeretném leszögezni, hogy már régebben, valamikor a torontói évek alatt is felmerült, hogy 2015 végén, mikor elhagyjuk az országot, menjünk–e egy kicsit Németországba (itt élő ismerősök erősködtek, hogy miért nem próbáljuk meg, ha egyszer pár hónapot/évet Európában akarunk maradni). Megmondom őszintén, engem még a legkisebb gondolata is zavart annak, hogy ebben az országban éljek. Még csak kibaszott turista sem szerettem volna itt lenni. És nem is a németséggel van nekem bajom – inkább az európaiassággal. A politikával, a NATO–val, az Unióval. Ami itt folyik… nem politizálva (most nem akarok), az egy nagy kalap… Szóval ezért is akartam és akarunk most is (később) Dél–Amerikába menni. Ez a földrész, Európa nem nekünk való. Nézd, ezt érezni és belátni kell – mi érezzük/tudjuk és be is látjuk, hogy nem fog itt menni a dolog. Pár évig jónak látszik, de…
A lényeg. (Ezt mindenképpen le szerettem volna írni egy bejegyzésemben, most itt az alkalom.)
Németországban élni magasabb szintű, mint Kanadában. Ha egy tízes skálán kell mesélnem, azt mondom, Magyarországon a skála harmadik fokozatán élsz, Kanadában a hatodikon, míg Németországban a nyolcadikon. Ez nem vicc. Szinte minden tekintetben jobb, élhetőbb, frissebb és szabadabb (és hidd el, nem azért mondom, mert most itt vagyok, előtte meg ott voltam, mert a mai napig hiányzik Toronto és a torontói/kanadai légkör). Egyszerűen hihetetlen ez az óriási különbség, ami a mindennapokban megmutatkozik. Mindjárt mondok is pár példát, hogy jobban megérts.

Autó és közlekedés.
A jogosítvánnyal kezdünk. Németországban minden út vezetésére feljogosító iratot kapsz, míg Kanadában egy G1 névre kereszteltet, amivel csak úgy vezethetsz, ha ül egy másik sofőr melletted. Később lerakhatod a G2 névre keresztelt másik szörnyszülöttet (ezzel sem vezethetsz mindenhol, mert autópályán nem engedélyezett), és aztán kis idővel később a G–„full” névre kereszteltet – amivel már szabad vagy, ott közlekedsz, ahol csak akarsz. Hát… gratulálok. Kanada ezt szépen kiharcolta magának a sok–sok tetves, semmirekellő, logikusan gondolkodni nem képes, civilizált módon élni nem akaró bevándorlóval, akik úgy vezetnek, mint ahogy azt a tevéken, elefántokon vagy szamarakon megszokták, mint ahogy azokon ültek odahaza. Ennyi. A selejtes kultúrával, ami oda beözönlik, selejtes vezetési kultúra is keletkezik – és ez előre látható volt. De nem az én dolgom.
Németországban a kezdő jogosítványoddal is vezethetsz. A magyarral meg mindenképp (de a kanadai G1–gyel is, méghozzá megkötés nélkül). Az autópályákon nincsen sebességkorlátozás – és működik. Senki sem szorít vagy villog le, senki sem veszélyeztet, holott vannak olyanok, akik 250 körül hagynak ott téged, mintha állnál, miközben 120–140 kilométeres sebességgel utazol. De mégis működik a civilizált megoldás, miszerint ha előzésben vagy és a marhája 250–nel beér, szépen le fog lassítani mögötted, megvárva, míg elcammogsz a másik mellett és visszatérsz a saját sávodba – aztán újra rakétaként száguldozik. Nem idegeskedik, nem akar balesetet okozni, mert használja a fejét.
A kanadai kezdő vezető olyan 400–500 dollár között fizet havonta kötelező biztosítási díjat, szintén a „kultúra” miatt, miközben egy ugyanolyan kezdő Németországban havi 80 eurót kell fizessen (ez olyan 130–140 dollár). Ezért egy óriási, pókhálószerűen mindenfelé szerteágazó úthálózatot kapsz, amiben rengeteg autópálya létezik, és aminek minősége még a harmadrendű utakon is kifogástalan. Nincsenek dugók, problémák az utakon. Ezt most vesd össze, kedves kanadai (torontói) barátom a 401–essel vagy a városi (belvárosi) közlekedéssel.
Eddig kétszer akadtam el Münchenben dugóban – mindkétszer türelmesen kivártam azt a három–öt percet, amíg a dugó mögém került. Mondom: három–öt percet. Autópályákon alig látsz összegyűlt autókat, mindenki udvarias, senki sem okoz semmi problémát.
És még valami. Itt egy 12–15–20 éves német gyártmányú autót is megvásárolhatsz, mert a minősége kifogástalan, nincsen lelakva, nem hajtották szanaszét, hiszen ápolták és szervizelték (még szervizkönyved is van hozzá), amit persze nem tehetsz meg a kanadai használtautó piacon – mert ráfaragsz. Még egy 5–8 éves autóval is.
Én szóltam…

Lakhatás.
Csak azért, hogy ne fogd rám: szelektálok. El kell áruljam, hogy nehéz lakáshoz vagy albérlethez jutni Németországban, nekünk például két kemény hónapunkba telt, mire ráleltünk mostani otthonunkra (azért tegyük hozzá, hogy ez Kanadában is hasonlóan működik). Az árak egy kicsit magasabbak itt, viszont cserébe magasabb minőséget is kapsz. Kimagasló minőséget. Sok helyen éltem Kanadában, tudom miről beszélek. A minőség a konyhával és a fürdővel kezdődik, az ajtókkal és az ablakokkal folytatódik, a háztartási gépekkel és természetesen az ágyaddal. Itt nem matracokon alszol, mint a hajléktalanok. Itt ágy van. Rendes ágy. Olcsón. A bútoráruházba betérve (ami most nem IKEA) olcsón vásárolhatsz német gyártású, német minőségű bútorokat. Nem kínai, mint általában Kanadában – német.
Ez mellett az összes felszerelés, amivel együtt élsz… a gépek, a szerszámok a konyhában, a terítő, a szőnyegek és a többi. Rengeteg az eredeti német vagy francia cucc, nagyon ritka a kínai gagyi, amivel például a Wal–Mart telis–tele van. Itt minden minőségi. De tényleg minden.

Enni– és innivaló.
Van egy remek történetem. Kanadában olvastam egy cikkben, hogyan kerül a csomagolt csirkehús a boltok polcaira – ahol aztán 8–10–20 dollárért (hazudott bio–minőségtől függően) megvásárolhatod. Szóval a tojások elindulnak Kínából, a hajón szépen kikelnek, ott elkezdik mesterséges fény alatt tömni a csirkéket, majd szépen levagdossák őket és mennek a csomagolóba, hogy aztán Vancouver kikötőjéből már kamionokon vagy repülőkön szállítsák tovább a boltokba. A csirkék sosem léptek háromnál többet, nem látták a napot, semmiféle egészséges táplálékot nem vettek magukhoz… kell ennél több?
A hazug „bio” feliratú termékek persze odakinn is kétszer annyiba kerülnek, mint a méreggel telerakott változatok, és senki sem tudja követni, mi is az a „bio”, mert nincs egységes ellenőrzés/szervezet, csak a nagyfene hazugságok vannak. Így aztán kíváncsian léptem német földre és kíváncsian ettem az első falatokat. Miről is beszélünk? Mikor kimentem Kanadába és megvásároltam az első kenyeremet felvágottal, mellé az első csokis tejemet, azt mondtam, a különbség óriási Kanada és Magyarország között – egyszerűen Torontóban finomabb volt az étel. És ezt tartom is.
Azonban Németországban…
Ha még ettél finomabbat. Ha még kóstoltál jobbat, egészségesebbet. Őrület, mekkora különbség van a magyar, a kanadai és másik oldalról a német minőség között. Nem gondoltam volna, tényleg le kell írnom, hogy rengeteg nem megalapozott előítélettel érkeztem Münchenbe, de aztán szép lassan be kellett látnom, hogy ezek az érzések és gondolatok nem valósak. Hazugok. Egyszerűen a „német–undorom” miatt (ami inkább „Európa–undor”) előítéletes voltam. Ezt belátom.
Az ételek egészségesebbek – és olcsóbbak, mint Kanadában. Több fajtából válogathatsz, mint odakinn, rengeteg gyártó és rengeteg termék van. A német minőség mellett ott vannak Európa egyéb minőségi termékei – olaszok, franciák, angolok és svédek. Elképzelhetetlenül sokoldalú a választék. És az ízek…
Ez mellett a sör.
Nem vagyok sörívó, de ennyi féle és fajta sör nincs is a világon. Aki szereti a sört, annak München egy Kánaán, baszod, mert itt olyan olcsón vehetsz olyan elképesztő minőségű söröket, hogy el sem hiszed. Az üdítő italok is olcsók, a palackozott víz, vagy a tea, ami elképesztően finom és olcsó (most svájci teában „utazom” – én, aki sosem szerettem a teát egyébként).

Bolthálózatok.
Csak azért, mert nagyon meg voltam én elégedve a Sobey’s–NoFrills–Metro–Shoppers négyszöggel, most el kell árulnom, hogy itt Németországban a kanadai hálózatoknál kétszer, ha nem háromszor sűrűbb élelmiszerhálózatok vannak, különféle versenytársak, akik a minőséget és a kellemes árakat szolgáltatják neked – te pedig csak válogatsz kedvedre. Persze itt is van eszement elszállt árréssel dolgozó cég (Rewe), de ez előfordult Kanadában is (Longo’s), ahogy a középmezőny is adott (NoFrills ott és Kaufland itt). Bár hozzá kell tennem, ezzel is kiegészítve az előző pontot, hogy azért itt nem igazán kapsz hajón tömött csirkét. Annál kicsit egészségesebb nemzet ez…
Szóval úton–útfélen boltok és üzletek vannak, ott állsz meg és vásárolsz, ahol kedved tartja. Itt is vannak óriási parkolók köré épített üzletsorok, mint az USÁ–ban vagy Kanadában, a helyi Best Buy–t itt Media Markt–nak hívják (vagy Saturn–nak), míg a Home Depot neve Baywa.
Ugyanolyan környezetben élsz – csak jobban. Lényegesen jobban és szabadabban.
Haha – szabadabban. Az EU állampolgáraként jogom van itt tartózkodni. Nincsenek nigger macák, akik tahó körözés miatt keresnek engem.

Az emberek.
Tényleg le a kalappal, mindenki kedves és mosolyog Kanadában, már–már azt gondolod, hogy barátságosak veled, holott ez csak egy óriási lufi. Valójában ez egy kormány által az emberekre (birkákra) erőszakolt létezési forma, a túlzott udvariasság. Először még érdekes és kedvelni is fogod, hiszen mennyire kedves kis dolog, hogy bárkivel találkozol, rögtön megkérdi, hogy vagy, majd várja, hogy te is megkérdezd, aztán cseveg még veled erről és arról – miközben a szemét figyeld, halló!
Nem érdekli. Belé nevelték – teszi, amit tanult. De nem érdekli, mit felelsz.
Akkor kérdezd meg a másikat, hogy hogyan érzi magát, amikor tényleg érdekel. De csak akkor. Mióta eljöttem Kanadából, azt vettem észre, hogy felszabadultabb vagyok az emberekkel. Itt Németországban kutyát sem érdekli, hogyan érzed magad, de ha megkérded valakitől, udvariasan felel – és most is a szemét figyeld! Vissza fog kérdezni, te hogy vagy. És tényleg érdekli.
A legendáktól feleségem és én is féltünk, miszerint a németek egy kicsit maguknak valók, nem kedvelik az idegeneket, satöbbi. Tény, hogy nem azzal nyitunk irányukba, hogy én Magyarországon születtem, feleségem pedig Romániában, hanem ha kérdik, azt feleljük, hogy Kanadából érkeztünk. Nem az előítéletek miatt, mert mind a magyarokkal, mind a románokkal elvannak (legalábbis azok, akikkel eddig találkoztunk), hanem mert valóban Kanadából érkeztünk. Angolul csevegünk az emberekkel, mert rengetegen beszélnek ezen a nyelven itt. Aki nem beszéli az angolt, azzal Ana anyanyelvi szinten képes németül beszélgetni – ez nem probléma. Pár hete járok német iskolába, szeretném a német nyelvtudásomat is hasonló szintre fejleszteni, mint az angolomat, és a tanárok meg néhány osztálytársam is tökéletesen elcseveg velem (ha szükséges) angolul.
Mindenki barátságos.
Mindenki nyugodt.

Jó itt lenni.

Ez történt tehát velem az elmúlt hosszú hónapok alatt.
Igen, el kellett jönnöm Kanadából és borzasztóan megviselt (nem anyagilag, mert azért a vagyonunk csak kisebb hányadát emésztette fel a költözés), de aztán átgondoltam, mit tartogathat számomra az élet – és boldogan bandukoltam a helyesebb irányba.
Most egy hasonló bérelt lakásban élek, mint ami számunkra Torontóban volt. A különbség az, hogy sokkal modernebb, csendesebb és tágasabb. Persze, itt nincs az jó minőségű kanadai kinyitható ágy–kanapé, amit két hónapig kerestünk Anával, mire megvettük, meg egyelőre még nincs 47”–os TV sem szemben a falon, de most nem is ez a legfontosabb.
Vásároltunk egy használt Audit, azzal járjuk az országot. Már kétszer voltunk Magyarországon és Romániában is (a család az első, haha), a mindössze 700 kilométeres (és nem 7200–as) távolság miatt közelebb tudunk lenni beteg édesanyámhoz. Pár órányira élünk tőle, bármikor kocsiba ülhetek és meglátogathatom (oda–vissza 100 euró, vagyis olyan 130–140 kanadai dollár a benzin – semmiség).
Hétvégenként (amíg jó idő volt) meglátogatunk pár érdekes helyet a közelben és távolban, egy egész napig kocsikáztunk Ausztria vadregényes hegyvidéki útjain, láttuk Grazot, Burghausent, voltunk Braunau–ban és Passauban, illetve egy fél napra megnéztük Augsburgot is, meglátogattuk az ingolstadt–i Audi–gyárat és pár hete elmentünk komppal a Chiemsee kastélyokhoz. Ez mellett átruccantunk Csehországba is egy kis finom Kimchi–leves beszerző útra, rengeteg festői német tájat láttunk a saját szemünkkel.
Mi kell ennél több?
Emlékszem, feleségem mindig arról panaszkodott, hogy valójában sok helyre nem tudsz menni, ha Torontóban élsz. Van a városnak pár látnivalója, ott van a Niagara, illetve az Algonquin Nemzeti Park, meg Montreal (ami azért hatórányi útra helyezkedik el, vagyis nagyjából a München–Budapest távolságra) – aztán semmi. Ahhoz, hogy láss valamit, ezer meg ezer kilométereket kellene kocsikáznod, és akkor sem várakat, kastélyokat, csodálatos hegyeket, érdekes völgyeket és rengeteg gyönyörű tájat látsz, csak egy–egy várost, amit a kanadaiak történelminek hazudnak, vagy végeláthatatlan kukoricaföldeket, de az itt is van, Bajorországban.

Utószó gyanánt.
Mikor belevágtunk ebbe az „európai kalandba” (szó volt előtte egy kis New Yorki kitérőről is, szó szerint arról, hogy éljünk pár évet arrafelé, de végül nem vágtunk bele), felvetettük, hogy később akarunk–e mi oda visszamenni. Mármint Kanadába. Feleségem bármikor mehet, hiszen állampolgár, de ahhoz, hogy én is mehessek, újra el kellene indítanunk a szponzorálásomat itt Európában. Ez több ezer dollár és legalább két-három év.
Feleségem közölte, hogy nem nagyon akar ő visszamenni. Sem lakni, sem látogatóba. Még nálam is jobban megutálta azt az országot, ahol egyébként nevelkedett és felnőtt nővé érett. Belátta, hogy mi az, amit Kanada valójában képvisel manapság – régen nem az, mint ami 20–40 évvel ezelőtt volt. Jómagam nem szándékozom visszamenni, mert bár hiányzik és szerintem egész életemben hiányozni is fog a torontói mindennapi nyüzsgés meg a feeling, de annyi szép hely van még a világon, hogy ezt az érzést nagyjából már most is feledtetni tudja egy–egy müncheni séta, később majd Buenos Aires vagy Santiago… meglátjuk…
Úgyhogy eldöntöttük, nem adunk mi be semmiféle szponzorálásos dolgot.
Van rossz szájízünk a kanadai törvényekkel és az esetünk miatti meghurcoltatással kapcsolatban, de nem vagyunk képesek harcolni egy ekkora nemzettel. Marad az, hogy egész életünkben megpróbálunk borsot törni Kanada orra alá. Angol, francia, magyar, német és spanyol nyelven folyamatosan írunk cikkeket arról, milyen az élet Kanadában, és miért nem érdemes vágyódni erre az életre. Megírjuk az igazságot erről a túlhájpolt és valójában igen szerény gazdasági mutatókkal rendelkező országról (amit még erősebben csak az olaj tart el, mint az oroszokat). Ha tehetjük, a hozzád hasonló olvasók figyelmét felhívjuk a visszásságokra. Nem azért, mert a harag annyira tombol bennünk, hanem azért, mert valamit valamiért alapon most már nem kell befognunk a pofánkat (anno, mikor Kanadában éltem és meséltem a blogomon egy–két negatív dologról az országgal kapcsolatban, le voltam hurrogva, hogy mégis mit képzelek én, ha egyszer ott élek, kussoljak).
Most már nem kell némán figyelnem a kanadai hazugságokat, amiket a világhálón olvashatok.

Jelenleg egy nyugodt, békés és szerető életet élek itt Münchenben, van munkám, ami hasonló pénzügyi hátteret biztosít számomra, mint ami Torontóban volt, illetve feleségem is megtalálta a számításait. Jövőre autót cserélünk, egy fiatalabb és nagyobb Audi a vágyunk (a pénz már félre van rakva rá), illetve egy másik, még tágasabb lakásba akarunk költözni. Van lehetőségünk. Több mint ami az óceán másik partján volt. Regényem angol nyelvű fordítása hamarosan elkészül, már elküldtük pár fontosabb kiadónak a bemutatkozó levelemet – a válaszokat várjuk. Eközben persze tovább írom a többi regényt, haladok a tervezeteimmel, megy az élet. Beszélünk a gyerekről is, arról, hogy mikor jön el az idő, mikor belevághatunk végre… Semmi sem állt le, csak minden kapott egy óvatlan sallert.

Mindent túl lehet élni.
Főleg, ha egyfajta kellemes visszavágó gondolata hajt.

Legvégső szó gyanánt a cikk elején olvasható „magyar utálatomról”.
A munkaadóim egy része Kanadában magyar volt. Olcsójánosok, nagyotmondó semmirekellők, tolvajok és hazugok gyülekezete. De tényleg. A legostobább és legaljasabb egy önmagát zsidónak képzelő magyar volt, aki mások hátán akart felkapaszkodni, és akinek nem tetszett, hogy született magyar létemre bőségesen felette állok – mind emberileg, mind fizikailag, mind pedig agyilag. Sokat kellett tűrnöm mellette, de legalább megtanított arra, hogy nem szabad rögtön pofán vágnod embereket – adj nekik időt a lenyugvásra és felejtésre, hogy pofonod később erősebben hasson (remélem, már hatott is).
Az ismerőseim egy része szintén magyar volt. „Forradalmiak”, javarészük persze megint csak a fröcsögő zsidóvérű, akinek magyar születés és magyar név jutott, így aztán ’56–ban lelépett a torontói közösségbe, ahol aztán rájött, hogy a nyugatiaknak nem kell a magyar zsidó testvér… A másik felük a forradalom után menekült ki, illetve a ’80–as években, mikor már lehetett meghívásos utazgatásokon részt venni. A közös bennük, hogy ezeknél a magyaroknál nagyobb hazudozókat még nem látott a Föld. Az a fajta hazudozók ők, akik el is hiszik a sok marhaságot, amit összehordanak. Sokszor már tényleg ott tartasz, hogy legszívesebben leüvöltenéd őket, hogy fogják már be, nem vagy te hülye, tudod jól, hogy a meséikből a fele sem igaz – de aztán csak legyintesz. Olyan szánalmas alakok ezek, akik szánalmas világot alakítottak ki magukban és abban élve sorvadnak el, mindvégig abban a hitben, hogy jól tették, amit tettek. Megérdemlik a sorsukat.
A jogi képviselőnk, aki elvállalta az ügyünket és bíztatott minket, hogy a szponzorálás rendben lesz, szintén magyar. Természetesen az én hibám is, hogy ennyi magyart hagytam magamhoz közel engedni, hiszen rengeteg egyéb kapcsolatom volt odakinn (lengyelek, kanadaiak, brazilok és németek, perzsák és kínaiak), voltak barátok és munkatársak is – sokszor, de tényleg sokszor magasabb szinten, mint a magyarok.
Azt tapasztaltam (és látom most is), hogy ha magyar vagy és magyarul beszélsz, ezek a selejtek megtalálnak és beférkőznek az életedbe. Bárhol a világon. És ha elköltözöl, a barátaid vagy a családod megadja a telefonszámukat, hogy hívd őket – ne tedd! Soha se hívjál fel magyarokat. Soha. Sokkal könnyebb a helyzetem, mióta feleségemmel együtt élünk és angolul kommunikálunk – előző feleségemmel csak magyarul beszélgettünk. Most, mikor egy–egy magyar szó hangzik el mellettünk, nagy ívben leszarjuk és folytatjuk angolul, amit beszéltünk. Nem kell tőle tartanunk, hogy a müncheni boltban majd a cigány vagy a zsidó (akinek magyar neve van) meghallván téged odasettenkedik haverkodni.
Nincs szükségünk magyar haverokra.
Amióta nem engedünk magunkhoz közel magyarokat, az életünk szebb és bölcsebb lett. Utáljál ezért, mert te is magyar vagy, aki ezt a cikket olvasod, de ez az igazság. Nem gyűlölöm a magyarokat, a tényleges magyarokat kimondottan becsülöm (főleg az otthon küzdőket), de az ilyen segélyen élő, dolgozni nem akaró, vagy a pénzét és hatalmát fitogtató, a befogadó országot lenéző és nagydumás magyarokat gyűlölöm. Azokat, akik nagy hangon üvöltik, hogy nekik mindegy, hogy Kanadában vagy Németországban élnek, mert amit itt elértek, röhögve elérnék Magyarországon is. Röhejes. Szart sem tudnak az életről, csak élvezik a magasabb szinten álló országokban való részvételt. Nem becsülnek semmit sem – és senkit. Sok van belőlük. Nagyon sok. Nélkülük akarunk élni, elfogadva és tudva, hogy a magyar nyelvnél nincsen szebb a világon (most, mikor már lassan két egyéb nyelven is tudok kommunikálni, ezt egyre inkább belátom), tehát nem minden rossz, ami magyar…

Bocsánat, ha magyar létedre megsértettelek. Ha majd te is hasonló kalandokban elkezded észrevenni a körülötted lévő magyarokból áradó undort, gyűlöletet, szagokat és érzéseket, te is azt fogod mondani, hogy előbb legyen német, osztrák vagy olasz, cseh vagy lengyel barátod, mint magyar. Hidd el.

Most lehet köpködni rám. Mert befejeztem.
Ennyi volt a mese mára.

blokkindex3.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://tombobb.blog.hu/api/trackback/id/tr866832409

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Paraphone 2014.10.26. 09:04:28

No, így kerek a történet. :)
A "letepert egy ismeretlen nigger nő"-résznél majdnem megsajnáltalak. :D De komolyra fordítva: a kanadai rész igen kemény.

A német egy érdekes népség.
A háború után ott állt egy átvert, kisemmizett, porig alázott nemzedék, egy földig rombolt országban, amit később ketté is szakították, fővárosostul-mindenestül. A Keleti részről nagyon nincs mit beszélni, a nyomort megfejelték a keleti blokk leghírhedtebb besúgó-hálózatával, ha valahol három ember összeverődött, akkor biztos lehettél abban, hogy közülük legalább egy Stazis. Így aztán egy országban, ahol egy ferdét nem lehet fingani 45 évig, nem nagy csoda, hogy megállt az élet.
Nyugaton a zseniális, és nagyívű államférfi, Konrad Adenauer talpra rántotta az NSZK-t, és megpróbálta felemelni a német emberek arcát a sárból.
Na ez az, amit egy német nem tehet meg. A németek KIZÁRÓLAG bűntudatot, és öngyűlöletet érezhetnek, megvetéssel kell gondolniuk a hazájukra, a történelmükre, a saját német embertársaikra. Egy németnek konzervatívnak ultraliberálisabbnak kell lennie az ultraliberálisnál, a folytonos köldöknézegetésből csak azokra a pillanatokra nézhet fel, ha a másság, a deviancia ünneplését kell hirdetni.
Németországban ájult imádat veszi körbe a török, fekete-és arab-afrikai, indiai, ázsiai, trinidad-és tobagói, és gyakorlatilag az összes olyan bevándorló kisebbséget, amely legalább bőrszínében, és remélhetőleg hozott kultúrájában is merőben eltér az európai közép-normától.
A német embereknek tüntetően toleránsnak, sőt: követendő példának kell beállítani minden erkölcsi fertőt, legyen az morális, elvi, vagy épp szexuális jellegű.
Németország példaképe nem Adenauer; hanem egy random fekete, transznemű, ateista (netán sátánista), ultraliberális (-de mellette természetesen a szélsőjobb minden formája ellen üvöltve fellépő), lehetőleg drogos, szoc segélyes, harmadik generációs török származású ember.
Németország gazdasági téren imerialista, sőt: agresszív-imperilaista, borzasztó tudatos, konok, szervezett, és megalkuvást nem ismerő, céltudatos "poroszos" a gazdaságpolitikájuk; de minden egyéb téren Európa legalja, öngyűlöletben, és önsorsrontásban kb a hollandok, vagy az angolok szintjén tanyáznak.

"Nincs szükségünk magyar haverokra." :"(
:D
Van egy mondás: minél több embert ismerek, annál jobban szeretem a kutyámat.
Ez kicsit megvariálva úgy szól, hogy minél több, külföldön élő külföldit ismerek meg, annál jobban utálom a magyarokat.
Nincs okod engedékenynek, vagy békülékenynek lenned az "itthonmaradtakkal" szemben. (Tudod, hogy milyenek - éltél itt épp eleget.)
Magyar magyarnak farkasa, és őszintén szólva nem tudom, hogy miért. Valami nagyon el van b@szva ezzel a néppel sajnos.

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2014.10.26. 11:39:02

@Paraphone: Visszafelé sorrendben válaszolnék, ha megengeded (persze hogy megengeded). Tehát igazat adok: valami nagyon el van baszva a magyarokkal. Tudod, hányan kértek segítséget tőlem, amíg kint éltem Kanadában, hányan jöttek ostobábbnál is ostobább kérésekkel/kérdésekkel - és én minden esetben azt néztem, hogyan tudod segíteni. Megtettem az emberileg ("magyarilag") elvárható segítséget mentálisan is, tanácsokkal és ötletekkel, illetve emberileg is, mikor olyan magyaroknak segítettem kiutazni vagy kint dolgozni, akik erre sosem kértek meg.
Szerintem elsőként meg kell ismerned és tisztelned kell önmagadat, tudnod kell a saját határaidat és ezek szerint kell élned. Elfogadnod, hogy gyári munkás vagy és az is maradsz egész életedben. Belátnod, hogy ennyit tudsz elérni az életedben, ami most vagy - de ez legyen már elég! Feleség, gyerekek, munka, kocsi, albérlet (vagy saját lakás)... ezek jó dolgok. Magyar vagy, külföldön élsz, dolgozol mint egy állat - és vagy VALAKI. Valaki lettél. És ha ezt elfogadtad, a korlátokat, akkor jöhet az, hogy körbenézve ne irigykedjél meg lekicsinylő megjegyzéseket tegyél (mint azt tették sokan rám az előző blogomban leírtak miatt), hanem építs kapcsolatokat, segíts és legyél emberi lény, akár másik magyarokkal szemben is.
Nem nehéz.
De mégis... a magyarok inkább utálják egymást. Köpködik egymást. És ezt felismertem pár évvel ezelőtt, azóta is látom és érzem, és ezért inkább kerülöm őket. Mármint külföldön. Tudod, hány magyar szót hallottam a CN Towerben és a Niagaránál? Haha... Nem mentem oda, hogy "szevasztok, honnan jöttetek, kell-e valami ötlet, tanács vagy segítség?", mert nem tartottam ezt arra érdemesnek. Az én hibám? Hiszen csak és kizárólag olyan magyarokkal találkozol odakinn élve (Kanadában és Németországban is), akik mindent mindig jobban tudnak, akiknek nem kell segítség, akik okosabbak és ügyesebbek nálad, akiknek több pénzük van, mint neked...
Haggyadmá"...

A minap például ülök az iskolában, az óra zajlik, erre nem beszól nekem pár tanulótársam, hogy "mi van, nincs pénzed cipőre?". Persze, mert papucsban ülök az órán, nem zavarva senkit, tiszta ruhában és papucsban vagyok, nem piszkítok magam alá... Mi is a gond? A hanghordozásuk. Oké, ezek nem magyarok, "csak" románok voltak, de hát... hogy mondjam nekik, hogy különféle magas minőségű kanadai cipőkészletem van, de mivel kocsival (Audival, baszd meg) járok, amiben kellemes meleg van és csak pár métert kell megtennem a kocsi meg a tanterem között, kényelmesebb nekem a papucs. Lekezelő emberekkel mit kezdjek?
Inkább kerülöm őket.

Németországban valóban ezt tapasztalni, amit mondasz. Pedig ha valakiknek a Földön, nekik van a legnagyobb esélyük túlélni és újra meg újra felállni a porból egy-egy pofon után. Ezek egyszerűen ilyenek. Profi tervezők és építők - bár van ennek árnyoldala is. Dolgoztam pár hetet németekkel... hát, hogy is mondjam... a "lusta" az egy kellemes szó rájuk. Beszélni azt tudnak, cigi meg pia ott van náluk, de a munka, az csak lassan halad. Nem azt mondom, hogy minden német ilyen, de néha csodálkozom, hogyan voltak képesek felépíteni ezt az országot, mikor manapság ilyen gyatra a hozzáállásuk.
A háborúban vívott szerepükre büszkének kellene lenniük. Akartak létrehozni valamit, ami a mai történelmi tanulmányokkal ellentétben nem rasszista dolog volt, csak előre gondolkodó, igenis szükséges. Azt akarták megakadályozni, ami ma zajlik a világban - kivéve Oroszországot, Japánt és Kínát (taán még Koreát sorolhatom ide, meg pár kisebb ázsiai nemzetet). Vagyis a túlzott bevándorlás, a "színesedés" elkeerülését, mert ez nem vezet jóra.
A lényeg - elvesztették a háborút. Nem legyűrték és megsemmisítették, csak legyőzték őket, vagyis nem kéne ennyire behúzott farokkal élniük. Büszkének kellene lenniük, hogy olyan vezetőik voltak, amilyenek egyik más nemzetnek sem voltak és nem lesznek (most sincsenek - kivéve talán Putyint itt jobbszélen), illetve büszkének, mert olyan katonáik és lakosságuk volt, amilyen. Erős, egységes és bátor nemzet volt - annak kéne most is lenniük. Nem emilyen satnya, emberileg és mentálisan is csak süllyedő multikulti bandának.
Feleségemmel az a véleményünk (már évek óta), hogy Európa a végét járja, egy olyan úton halad, ami nem egyeztethető össze ezzel a kultúrával és földrésszel. Abban, hogy mit hoz a jövő, természetesen nagy szerepük van és lesz a németeknek, de ehhez egy olyan generációra lenne szükség, aki fel- és elismeri, hogy Adolf Hitler a valaha élt egyik legnagyobb lángelme volt a Földön. Ez nem kérdés, ez nem "nácizmus", ezek tények. Hozzá képest egy Churchill csak valami ostoba bábú volt a porondon, és még az egyébként kőkemény Sztálin is csak magányosan kullogó vén diáknak tekinthető. Ez van. Ha a németek ezt belátják és bólintanak rá, ha azon az úton kezdenek el járni, ami ismét vezet és nem valaki után bandukol, akkor van esélyük a túlélésre. Különben jön a teljes multikulti és eltunyulás.

A kanadai rész... hmmm... Sok mindent nem is írtam le. Majd később.

Paraphone 2014.10.26. 12:14:08

@Tom Bobb: Oh, uh, hát, a te blogod, azt írsz, amit akarsz, de én azért nem dicsőíteném annyira Hitlert... Félelmetesen jó politikus, szónok, és hipnotikus erejű vezér volt, de minden egyéb téren borzasztó ügyetlen, hazárdőr, konok, bizalmatlan, és nem kicsit őrült. Churchill és Sztálin meg igazából semminek nem a mércéi. :)
Roosevelt pl sokkal jobb államférfi volt, a New Deal-el talpra állította az USÁ-t. Persze sosem őt emlegetik, ha a korporatív államberendezkedésekre keresnek példát, csak valahogy mindig Hitler, Mussolini, Franco, Salazar, Metaxas, meg Peron kerülnek elő... :) Na mindegy, ez már más téma.

Paraphone 2014.10.26. 12:16:19

Ejj, a lényeg meg kimaradt a kalandozásom miatt:
A baj az, hogy ha jót merészelsz írni Hitlerről, akkor onnantól rád kerül a náci stigma, ami kellemetlen, mivel az után az összes kommunikációnak ez lesz a felütése, hogy "Tom Bobbal nem érdemes, mert náci...".
Na.

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2014.10.26. 16:21:33

@Paraphone: Nem veszem természetesnek, hogy az ember nem mondhatja el a véleményét akármiről és bármiről ezen a világon. Ismerem a dolog hátulütőjét, miszerint ha egyenesen beszélsz, rögtön ellenség ("náci") leszel, de vagyok annyira tapasztalt és idős, hogy ezt be merjem vállalni. Tisztában vagyok vele, hogy ebből leginkább hátrányom származhat a jövőben, mintsem előnyöm, de akkor sem tudnék élni a saját bőrömben folyamatosan azokat a hazugságokat köpködve, amiket a mindenkori "médiarezsimek" elvárnak tőlem.
Vannak olyan dolgok, amiket ki kell mondanunk - amiket el kell fogadnunk. Ilyen az, hogy most egy pórázon irányított majom vezeti az Egyesült Álamokat, vagy hogy Putyin mindössze megelőző csapást vitt véghez, mikor elfoglalta a Krímet és terrorizálni kezdte Ukrajnát. Tények vesznek körbe minket, amiket az elferdítéseik miatt a megvezetett agymosottak nem is vesznek észre. Minden balga elhiszi, amit a média a nyakába önt, hiszen ez a rendszer lényege. De én nem vagyok hajlandó beállni egy ilyen sorba. (Ez lesz a vesztem.)

Egyébiránt nem értek egyet a Roosevelt-féle USA talpraállítással, merrt ez az ember nem tett egyebet, mint eladta az Államok irányítását - cserébe persze egy olyan hazug jólétet merhetett felvillantani, aminek hazugságaira később derült fény. Bármilyen szarul is hangzik, az igazán nagy államférfiak, mint például Hitler nem mérföldekkel, nem is évekkel láttak előrébb, mint a többi egyszerű vezető, hanem fényévekkel. Senki - ismétlem: senki sem képes ma azt megtenni, amit Németország tett meg 1933-1945 közöt, méghozzá azért, mert a világ nemzetei ehhez gyengék és szervezetlenek.
Még az istenített, baszott erős hadsereggel rendelkező USA sem képes úgy lerohanni és megtartani országokat, mint a náci Németország, illetve nem lenne képes többfrontos háborút vívni, méghozzá éveken keresztül, egyre kevesebb nyersanyaggal, de egyre nemesebb túlélési ösztönnel. Erre az USA ma nem lenne képes. Maximum pár hónapig tudna ellenállni egy többfrontos támadásnak - és ezt a tényt leírni ma szentségtörés. Pedig igaz.

Szóval...

Sosem állítottam, hogy amit mondok és írok, az igaz lenne. Én is emberből vagyok, tehát nekem is vannak hibáim. Törekszem a tökéletesre, nem titkolom ezt, minden nap keményen dolgozok azért, hogy az életem (és az olvasóim/haveri köröm élete) jobb legyen.

De köszönöm a tanácsot és az óvást. Tudom, mit csinálok. A mai világban már nem lehet komolyan gáncsolni egy magamfajtát - ahhoz hamarább kellett volna felkelni. Ez itt a XXI. század, barátom. :-)

dobókötél 2014.11.07. 14:52:48

Üdvözöllek Tom Bobb. Most mát értem "átmeneti némaságod" okát. Őszinte örömmel tölt el, hogy azért mégis révbe értél, még ha nem az eredeti elképzeléseid szerint is. Te is tudod, az élet a legnagyobb író, és bizony mi mind csak kis szereplők vagyunk a regényében. Ráadásul sajnos elég rövid ideig.
Köszönöm neked ezt az életrajzos történetet.
Főleg a befejező szakasz az ami engem már 30 évvel ezelőtt utolért. Munkámból adódóan beutazhattam a világot, és ezen évtizedek alatt volt szerencsém és szerencsétlenségem találkozni, együtt dolgozni, rövidebb hosszabb ideig együtt élni, úgy magyarokkal, mint más népek fiaival.
Tökéletes leírást adtál a magyarokról! Valóban ezt a szomorú életélményt csak az, azok ismerik, kik hasonló helyzetben voltak.
Olvasom még gondolkodtok Santiago és Buenos Aires között. Mindkét városban eltölthettem néhány szép és felejthetetlen napot, igaz annak is mát közel 20 éve. Santiago a rend, a fegyelmezettség, az esti vidámságok csodás városa. természetesen a háttérben még mindig ott lapul a külvárosi részek sötétsége is, melyet nem érdemes sem meglátni, sem megvilágítani. Argentína, s Buenos Aires a választott második hazám lenne, de nem maradtam kinn, én minden utamról évente, kétévente hazatértem, küzdeni, harcolni, sajnos egyre kilátástalanabb eséllyel a színesfém orientáltakkal és a furcsán himbálózó pajeszosokkal szemben. Kis pont voltam, vagyok, és ahogyan te is jól látod, átélted idehaza, kevés, egyre kevesebb a társ ebben a harcban.
Szóval akkor vissza a Jó levegő városához. Két arcú. Van egy csodálatos un. történelmi belvárosa, és az azt a rész körbeölelő villa negyede. Viszont a közbiztonság már hagy némi kívánni valót, akár Budapest! Az emberek kedvesek, ha kéred, igényled segítőkészek is. De nem erőszakolják rád a segítő nyújtásukat senkire, számomra már ez egy jó pontot kiérdemlő viselkedési forma részükről. A kinti magyarok. Már kevés a régi nagy öreg, akik még 56 előtt vándoroltak ki. Ők eléggé zárt körben, visszafogottan,és nem barátságosan fogadták az utánuk érkező honfitársaikat. A később kitántorgott fickók, akár Kanadában, ahogyan azt te is megtapasztaltad, írtad. Persze mindig van tisztességes kivétel is, sajnos mint a fehér varjú ami nem károg. Az élet nem olcsó, persze ez kinek kinek a keresetétől, anyagi helyzetétől függő. Nekem könnyű volt az a többszöri néhány hét amit ott és Rosarióban tölthettem, mivel sem lakásra, sem élelemre nem kellett költenem. Így csak egy "turista" szemével láthattam élhettem át azt, mait az ott élők egészen más látásmódban élnek meg naponta. Gondolom végles döntések előtt szétnéztek majd mindkét helyen. Érdemes egy kis időt, pénzt áldozni rá. Mégis ha valóban szabadnak érezve akar valaki élni, dolgozni, akkor azt csak Ausztráliában élheti át! Nincs közel tény, és nem a két nagyvárosára gondoltam! Nyugat Ausztrália, Petrh, Bunborri, Freedom. Én csak itt éreztem magam valóban szabadnak, embernek, még ha csak két hétig is!
Remélem most már gyakrabban olvashatom írásaid, ha már ismét ilyen közel kerültél az ó hazához. Hát, további sikereket, küzdelmeket kívánok, na meg egy utódot is!
Várom a következő Tom Bobb blogbejegyzést, könyvet, főleg ha magyarul is megjelenne!!!
Üdvözlettel dobókötél

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2014.11.09. 22:10:59

@dobókötél: Köszönöm kimerítő hozámszólásodat. Ritka az ilyen kellemes és hasznos üzenet. Kezdeném is a választ a magyarokkal.

Az van, hogy ha ki merem jelenteni/el merem mondani, miféle népek a magyarok külföldön, az otthoniak rögtön szájkaratéba kezdenek. Ez bizony sokszor megtörtént a múltban - éppen ezért építettem le mind az ismerőseim, mind pedig (az Agymosott-blog bezárásával) a követőim/ellenségeim számát. Én tudom, miről beszélek, mert ott éltem a sok hülye között Torontóban, miközben a pécsi, a szegedi, a tanyasi meg a pesti bolondok azon károktak, hogy miféle aljas geci vagyok, amiért ezeket a rossz dolgokat terjesztem. Pedig volt okom és jogom rosszakat mondani a magyarokról. Nagyon kevés kivételtől eltekintve hazug disznó mind. Öreg és fiatal egyaránt. 56-os menekült, a nyolcvanas években kiment, vagy a 90-es évek menekültjei mind-mind hazudoznak neked, és ha jót akarsz, ehhez bájosan mosolyognod kell. Amikor én ezt meguntam és nem tettem tbbé, jöttek is a bajok...
Most egy olyan helyen próbálok túlélni és megélni, ahol bár rengeteg magyar van, de könnyen elkerülöm őket az angoltudásommal (mint már írtam volt korábban, feleségemmel csak angolul társalgunk, észre sem vesznek minket, miközben mi tudjuk, hogy kik ezek), és bár a "közösség" figyelmen kívül hagyásával egy kicsit nehezebben boldogulok ezen az idegen földön, de legyen elég annyi, hogy szakmámat és kitartásomat előtérbe helyezve jó esélyekkel építek kapcsolatokat és lépkedek lassan, de biztosan a terveim, a jövőm felé.

Köszönöm szavaidat Buenos Aires-t és Santiagót illetően. Igen, gondolkozunk a költözésen, de ez csak azt követően jöhet létre, hogy az utolsó kapcsolatom is megszakad a magyar földdel. Édesanyám Magyarországon él, rettenetes betegségben szenved, de remélem, hogy még évekig tartani tudja magát - ez idő alatt mindenképpen Európában maradunk. Nem várjuk a halálát, nem erről van szó, mert ha még 10-20 évig él nekem, akkor addig maradunk itt. A végcél mindenképpen Dél-Amerika (és most nem magyarázom, miért és hogyan).
Gondolkoztam Uruguay-ban is, illetve Paraguay is megfordult a fejemben. Egy a lényeg - a pénzemmel kezdeni szeretnék valamit, valamiféle kis vállalkozásba kezdeni odakinn, ahogy valamit elkezdtem Kanadában is, illetve ahogy itt Németországban is el fogok.
Tény, hogy ha csak turista-szemmel láttad és élted meg ezeket a városokat, akkor ez nem nagy segítség. Turista-szemmel Toronto és Kanada csodálatos, ott nincsenek problémák, minden szép és jó. Ha viszont ott laksz... máris más. De köszönöm a szavaidat, a fejemben fognak maradni.

Ausztrália a legnagyobb angolszász birodalom marad, miután az USA és Kanada összeomlik majd. Ausztrália nem kisebb egységekből állt össze, mint emez a kettő, hanem egységes ország volt már a kezdetekben is. Ott nincsenek széthúzások és belső ideológiai problémák. De nem mehetek oda, mert bár vannak távolságok és van kisebb-nagyobb vagyon is (nem kimagasló), de a gazdasága egyre inkább a kínai és ázsiai közelségre fog épülni, miközben lakosainak száma is egyre növekszik majd a betelepedések által. Megéltem már Toronto városában a hamis úton közlekedő multikultit, ami szemmel láthatóan nem működik, csak ha erőszakosan fenntartod, tehát nem hiszek Ausztrália jövőjében.

Igen, lesznek a jövőben bejegyzések, illetve hosszabb cikkek is, és tényleg fel fogom rakni a legjobb Agymosott-cikkeket is, csak idő kell. Abból van a legkevesebb.
Könyvem egyelőre nem fog magyarul megjelenni. A magyar kiadók nem nagyon érdeklődtek a kísérőlevelem után, tehát ezt a rolót lehúzhatom. Remélem, sikerül külföldön megjelentetnem és majd sorbanállnak a magyar hülyegyerekek, hogy lefordíthassák és kiadhassák a művet. Jó vicc. A magyar kiadás jogát megtartom magamnak és eldöntöttem, hogy a mostani 3 millió helyett 30 milliót fogok kérni az első kötetért - amit persze nem fognak tudni megadni. Ez az én üzletpolitikám, sajnálom.

Ha lehetséges lesz, elképzelhető, hogy indítok egy olvasói oldalt és ott letölthetővé teszem a regényeimet. Erről persze nem egyedül én döntök majd a későbbiekben, de meglátjuk.

Szép napot és jó olvasgatást.

jewel79bp 2014.11.12. 12:20:57

Üdv, Tom Bobb, vártam már a történet folytatására, ezért időnként rákeresek a nevedre a neten, úgy találtam ide. Sajnálom, hogy ilyen "élményekben" volt részed, de talán most már jobb is lesz így nektek. Az EU nagy előnye, hogy nem
baszogathatnak és azért van pár ország a palettán, ahol szabadon mozoghatsz.
A német-kanadai összehasonlítással egyetértek. Szerintem egy dolog szebb Kanadában, mint Európában: az a természet. Bár az írásaidból azt veszem ki, hogy te igazi városlakó vagy, így az nem hiányzik neked. Én nagy természetjáró vagyok, és az az igazság, olyan erdőket, hegyeket, tavakat, vízeséseket sehol nem találsz Európában, mint Kanadában. Én kicsit abban bíztam, hogy elmentél Kanadában favágónak és ott élsz messze a civilizációtól valahol a hegyek között :) de hát a te tereped a város, ott viszont utolérnek a bürokraták...
Sok sikert és minden jót kívánok az új élethez, és ha megírod, kíváncsian várom a folytatást... És sok boldogságot kívánok nektek!

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2014.11.13. 13:08:27

@jewel79bp: Köszönöm. A feleségem nevében is.
A minap nézegettem fotókat Oroszországból, és azt kell mondjam, ezek a tájak, amik valóban elképesztően szépek Kanadában (és az USÁ-ban), ott vannak nekünk közelebb, méghozzá Oroszország európai részén (is). Ez mellett azért el kell mondani, hogy sok-sok dolog absolút jobban működik Kanadában, mint bárhol a világon, de ezeket könnyű lenne leutánozni, "ellopni" és alkalmazni. Kanadának már nehezebb dolga akadna az utánzásban, mert észt és tehetséget nem lehet utánozni...
Nem kedvelem az EU-t, mint mesterségesen tenyésztett förmedvényt, bár elismerem számos előnyét. Ezekkel élek is, megmondom őszintén, hogy amíg szükséges, itt fogok élni, de amint mennem kell, összepakolok és elmegyek innen, ebből az alapvetően erős történelemmel rendelkező, de mostanra egyre jobban szerepét vesztett kontinensről.

Való igaz, hogy én városi vagány vagyok, de ettől függetlenül szeretek a nagyfene pusztákban, erdőkben, hegyek között létezni, ha csak kis ideig is. Németországban itt van velem a szabadság érzete a kocsival, a távolságok legyőzésével, a rám szakadt legalitással. Ez rendben is van. Kedvelem, mikor csak úgy beülünk a kocsiba és megyünk 100-200 kilométereket, megállunk valahol és élvezzük a szabadságot - mindezt aprópénzből és kényelmesen. Ezekre sem Kanadában, sem Magyarországon nem volt és nincs lehetőségünk. Pár napja érkeztünk vissza egy magyar-román túráról, ami sajnos csak öt napig tartott, de kellemes és jó élmény volt (2200 kilométeres szakaszra sikeredett). Ezt Kanadában nem tudtuk volna megtenni, mert ott csak egy kezeden megszámolható valóban érdekes környék létezik - pár park, pár házacska, falucska, és ennyi.

Majd megírom a folytatást, mert vannak érdekes németországi élményeim, amiket meg akarok osztani veletek. Szép napot.

sanyil 2014.11.18. 14:25:58

Üdvözöllek Tom Bobb.
Évek óta figyelemmel kísérem az írásaidat, ezzel az újjal bezárólag, sőt régebben így ismeretlenül látatlanban ki is álltam melletted, amikor egy "másfajta oldalon" jócskán "ekézett" egy agyhalott, akkor nem győztem kapkodni a levegőt, ahogyan válaszolgatott neked kétségbe vonva az íráshoz való tehetségedet is.
Most mégis azért regisztráltam, és írok neked, mert olvasva az írásod sokat emlegeted Dél-Amerikát, benne Paraguayt is.
Megpróbálok benne segíteni neked, és azt hiszem tudok is.
Légykedves adj egy olyan valamiféle kapcsolati, vagy fiók lehetőséget, amiben leírhatom neked konkrétan mire is gondolok.
Üdv. Szép napot.

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2014.11.18. 19:33:22

@sanyil: Köszönöm szépen, amiért kiálltál mellettem, bár azt tegyük hozzá, hogy sokszor csak "ujjgyakorlás miatt" megyek bele egy-egy érdekes vagy éppen ostoba vitába - mert hiányzik valami. Nem tudom , mi ez, csak időnként felkerekedek, keresek valami aljasat (nem nehéz) a magyar újság- és blogírás sötét fészkében, és ha engedik, elkezdek köpködni. Sokszor (mint például a nagyon hülye és beképzelt sixx papóka a 'comment.com'-on) nem engedik, hogy hozzászóljak a faszságaikhoz, mert nagyon szar egy másik oldal véleményével szembesülni...
A lényeg.

Tudod, hányszor és hányan "ekéztek" már (marha jó szót találtál erre) az írástudományom, a mondanivalóm vagy csak úgy "zusammenn" a személyem miatt? Nem merem számolni. Az emberek szemében én egy undorító náci, egy nagypofájú faszkalap, egy amatőr íródeák vagyok, aki azt hiszi magáról, hogy valaki - vagy éppen valaki lehet. Hagyjuk már...
Tisztában vagyok vele, hogy a gondolkodásmódom nem engedi meg még az ismerőseimnek sem, hogy közelebb tipegjenek, egy-egy határozott mozdulattal jelezzék, hogy értenek és elfogadják, amit mondok - mert nagyon veszélyes manapság tiszta elmével, okosan gondolkodva és gondosan kivesézett írásmóddal élni. Nem olyan egyszerű a magamfajta megátalkodott ellenség/ellenfél dolga...

Éppen ezért, ennek az egyre borzasztóbb világnak a seggéről szeretnék idővel lelépni, egy olyan kontinensre és országba távozni, ahol ez a multikultis/zsidós zagyvaság, ami jelenleg még csak fojtogatja, de később meg is öli majd Európát és Észak-Amerikát, teljesen idegen és elképzelhetetlen. Egy olyan vidéken szeretném tölteni pár év múlva az időmet, ahol engedélyezett, hogy ha rám támadnak, akkor erővel védekezhessek és ha megöltem valakit, elég elásni a hatalmas birtokod valamelyik végében, vagy ledarálva megetetni a disznókkal. Ez a világ nem itt van - talán sehol sem létezik.

Megköszönöm, ha okos dolgokat tudsz mondani Dél-Amerikáról, bár Paraguay csak a negyedik célországom Argentína, Chuile és Uruguay után. Meglátjuk.
Írtam neked levelet az elérhetőségemmel.

NIKI LAURA 2015.01.06. 23:00:03

Na,elolvastam.
A totalcaron irtad,hogy jogsit csereltel,de nem hittem volna,hogy nemetorszag.
Uj info hogy nem israeli/ Canadai a feleseged- mert ezt irtad ano- hanem roman.
Nem kedvelik oket sehol sem,de ezt Te is tudod,de ez nem fog kiderulni ha angolul trecseltek..
Viszont " Csauek" mindenhol osszetartanak,nem ugy mint mi,magyarok:(

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.01.07. 08:38:35

@NIKI LAURA: Nem írtam semmi olyasmit, hogy én jogosítványt cseréltem. Ez egy érdekes dolog, mikor valaki a bejegyzéseim vagy szavaim alapján elkezd történeteket gyártani, a számba adni olyan dolgokat, amiket persze sosem említettem - aztán mérgesen köpköd, mikor rendre utasítom.
Szóltam róla, hogy a kanadai G1-es kezdő jogosítványt röhögve lehet eredeti, teljes értékű német jogosítványra cserélni, mert itt Németországban nem is értik, mit takar a "kezdő jogosítvány" fogalom Kanadában. Itt olyan vezetési kultúra van, amiben nem fér meg a kezdő jogosítvány. Itt mindenki teljes értékűvel kezdi a vezetést.

Másrészről.
Nem új infó, hogy a feleségem származása román - sosem volt izraeli/kanadai, mindössze kanadai állampolgár, aki gyerekkorától Kanadában nevelkedett és a kanadai eszmék/életfelfogások szerint él és létezik (ez a rosszabbik oldal), illetve tökéletes angolságával, tökéletes kanadai tulajdonságaival abszolút képviseli annak az észak-amerikai államnak a kisugárzását (ez néha jó).
Nincs azzal probléma, hogy mivel román-kanadai kettős állampolgár, ezáltal könnyedén telepedtünk le Németországban, ahol ő magas szinten beszéli a német nyelvet (élt már itt korábban - és a tisztán látás érdekében: tanított is angol nyelvet például Svájcban), hiszen pont ez volt bejegyzésem lényege, hogy bár megroppantunk kicsit a kanadai események hatására, de az életünk a felfedezések és a hozzáállásunk miatt most kétszer, ha nem háromszor jobb és sokkal civilizáltabb, élhetőbb, reményteljesebb lett.

Ha arról szeretnénk étkezeni, kiket nem kedvelnek a világban, sajnos a magyarok előrébb vannak, mint a románok. Például Kanadában hihetelenül összetartó román közösség van (csak a közelünkben két komoly felekezettel bíró román ortodox templomot is tudtunk), miközben a magyar közösség csak arra volt jó, hogy elkótyavetyélje a Magyar Házat Torontóban, illetve a kapcsolatokat már mindössze csak "kipa-szinten" tartsa meg - ami annyit tesz, hogy ha echte magyar vagy, te már be sem léphetsz az időnkénti magyar összejövetelekre. Ez nem vicc.
Szóval a románokat sok helyen ismerik úgy, mint románok, és tisztában vannak vele, hogy ROMÁNIAI CIGÁNYOK lepték el egész Európát, akikkel jobb lesz vigyázni. Miközben tehát a magyaroknál csak magyarok vannak akkor is, ha cigányokról beszélünk, a románoknak ott az előnyük, hogy az ő cigányjaik megkülönböztethetők a románoktól. Nem tudom, érted-e a különbséget.

A románoknak nincs rosszabb megítélésük a magyaroknál. De egyébként is leszarnám, ha lenne. Igen, magunk között angolul beszélgetünk, hiszen ez az egyetlen közös nyelvünk (jelenleg, mert azért én sem maradok el a német tanulásban), és az ügyfeleinkkel és ismerőseinkkel is angolul vagy németül kommunikálunk, minden esetben hozzátéve, hogy bár Kanadából érkeztünk, mindketten itt születtünk a közelben, én magyar, míg feleségem román állampolgár (is).

A legnagyobb előnye egyébként annak, hogy például a Kaufland-ban angolul beszélünk, hogy mindketten halljuk és felismerjük mellettünk a magyarokat, de nem kell hozzájuk odamenni, nekik köszönni, mint ahogy elvárható lenne, ha tudnák rólunk, hogy (legalábbis az én felemről) értjük a nyelvüket, hiszen egy országból érkeztünk.
Nem szívlelem a magyarokat, ez régóta nem titok, mert aljas népnek tartom őket, legalábbis a külföldön élőket, akikre nem támaszkodhatsz, akiktől segítséget nem várhatsz - és akik nagyobbrészt palesztin-gyilkoló nemzet fiai/lányai vagy legalábbis barátai. Odakinn Kanadában (erről hamarosan elkészül a cikkem) javarészt zsidó és cigány magyarokat tudsz csak megismerni - nagyon kevés és nagyon szegény az a réteg, amelyik tényleg magyar.

NIKI LAURA 2015.01.07. 21:38:27

@Tom Bobb: na varj... Azt irtad par eve,hogya feleseged zsido lany.
Amugy erthetetlen: mert nem anglaba jottetek?.. A nyelv angol es a fizetes is jobb.

En Albertaba 2100 can $ ,Regensburgba 1600€, itt angliaba - ugyanaz a melo- kb 2000£ keresek nettoba!
De ha mar nemet,miert nem Becs v Zurich!

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.01.08. 09:49:15

@NIKI LAURA: Pár éve... Mindössze két éve vagyunk együtt feleségemmel, most volt az évfordulónk. Egyébként ha már vájkálunk - igen, van benne némi zsidó vér, ez nem vitás. Olyan országba nem akartunk menni, ahol Kanadához hasonlóan rossz irányba viszik a bevándorlási politikát és marha sok a semmirekellő cigány meg pakisztáni-indiai. Ha már váltanunk kellett, fehér emberek között akartunk élni.
A pénz miatt pedig nem aggódunk, mert mindig mindenki jobban keres nálad, ezt már megtanultam - csak éppen felmutatni nem tud semmit sem. Ezt nem bántásból írtam, ne vedd magadra (csak ha muszály).

Bajorországot a különcsége miatt választottuk - egyelőre nem csalódtunk benne.

NIKI LAURA 2015.01.11. 10:35:36

Ne szidd Kanadat...utolso koromszakadtaig ragaszkodtal hozza,mikor kiutasitottak,bujkaltal.
Most megfogtak,es a vegen azt irod: tul keppen mindig is utaltad,sok a cigany,indai,paki( mj: nemetbe torok,muszlim,stb)miatt,rossz volt ott minden....a vegen kiderul,ha engedekeny a biro,akkor is eljottetek volna!:)

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.01.11. 11:14:54

@NIKI LAURA: Oké, kicsit legyünk személyesebbek, hogy jobban értsd. Amikor összeházasodtunk, mondtam a feleségemnek, hogy nem fogok sokáig itt maradni, mert nem látom azt, hogy Kanada helyes irányba evez. Mondtam neki, hogy tartani akarom eredeti elképzelésemet, miszerint 2015 december közepén szépen besétálok egy repülőjeggyel a Pearson-ra és közlöm, hogy haza akarok menni.
A terv annyiban változott (mivel feleségem rábólintott, hogy ő is érzi Kanada vesztét), hogy 2015 decemberében együtt szerettünk volna megjelenni a repülőtéren, persze adva időt a hülyegyerekeknek, tehát legalább egy nappal előtte, hogy elő tudják keresni az útlevelemet, amit 2010-ben elvettek.

Éltél ott, bár inkább csak Albertát mondogatod, ahol nagyon elenyésző a pakik, indiaiak, afrikai civilizálatlanok és európai cigányok száma. Tudom, mert pár ismerősöm arrafelé lakik. Ezzel szemben mind Torontóban, mind pedig Montrealban (bár utóbbiban azért inkább több a fehér, ez érezhető) rengeteg büdös, koszos, tanulatlan és civilizálatlan véglény lakik - ez a kanadai multikulti. Ami nem működik, de most már késő elismerni, hogy bedőlt.

Nem szídom Kanadát, mert vannak előnyei/erényei is, bár tény, hogy 2010 végén, olyan 2011 nyaráig bezárólag elkezdtem teljesen elhűlni azon, milyen kibaszott országot választottam a jövőmnek. Rengeteget kutattam és olvastam utána, hogy mibe keveredtem. Ekkor született meg a tervem a 2015-ös "kivonulásról".
Mielőtt még ebbe is belekötünk - igen, azért akartam lehúzni ott pár évet, hogy a bankszámlám elég vaskos legyen. Kétszer annyit dolgoztam (ha nem háromszor), mint egy rendes, hétköznapi kanadai munkás, ez mellett építettem a családi életemet is, szabadidőmben folyamatosan dolgoztam a regényeimen, a fordításon és a kiadók/ügynökök keresésén, fejlesztettem a nyelvtudásomat, tehát nem ültem a babérjaimon, röhögve rajta, hogy de jól átbasztam mindenkit, mert illegálisan maradtam. Tudtam, hogy eljön a pilanat, mikor mennem kell - csak ezt nem tudtam, hogy magyarok által átverve fognak kiutasítani. Egy kicsit az ő segítségükkel.

Németország sosem volt végcél és/vagy célállomás. Ez most egy pár évig tartó időszak lesz, amíg elegendő emberi és anyagi tőkét gyűjtünk ahhoz, hogy valóban egy teljesen más világba, más értékrendszerbe költözhessünk. Nekünk van összehasonlítási alapunk, mert éltünk az amerikai és az európai földrészen is, ismerjük ennek a "civilizált kultúrának" az árnyoldalát is.

Egyszóval.
Németországban annyi fehér ember van, hogy tényleg feltűnő, amikor négereket vagy indiaiakat látsz. Tényleg. Kanadában sokszor ha 20-25 ember utazott a buszon/metrón, te voltál a második vagy harmadik, de sosem az ötödik vagy hatodik fehér bőrű - ennyien sosem utaztatok együtt színesekkel. Toronto városa a legkedvesebb élőhely számomra, sajnálom, hogy távoznom kellett, mert hiányzik az a légkör, de tény, hogy ekkora méretű "szemetelést" én még nem láttam, mint ami ott megy. Ahhoz képest Budapest csodálatos, München pedig maga a csúcs, mind technikailag, mind pedig emberileg.

Tessék helyesen értelmezni, amit moondok. Remélem, elegendő volt a háttérinformáció.

N.Zsoka 2015.03.14. 15:40:48

Szia!

Olvastam egy párszor a korábbi írásaidat, mikor még Kanadában éltél. Kicsit aggódtam érted, mert törvényszerűnek tűnt, hogy ilyen vége legyen, előbb-utóbb. Nem bántottak a magyar rendőrök, amikor itthon leszedtek a repülőről? Azért elég durvákat írtál annak idején Magyarországról...Nem féltél ettől az eshetőségtől, amikor repültél hazafelé?

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.03.14. 17:12:14

@N.Zsoka: Nem tartottam ilyen eshetőségről (micsoda szó, micsoda szó!), de mivel pár hónapot kénytelen voltam aztán Magyarországon eltölteni, mielőtt újra elhagytam az országot, azt kell mondjam, még finoman is fogalmaztam, amikor megírtam anno a véleményemet erről a helyről. Nem jobb lett, csak rosszabb - és vak, aki ezt nem látja. Bár elhiszem, hogy a benne élők sokan nem érzik/*látják, hiszen (ezt kísérletek is igazolták) ha egy hideg vízzel teli edénybe teszel egy békát és alágyújtasz, az állat szép lassan megfő/meghal, viszont ha egy forró vízzel teli edénybe dobod, rögtön megpróbál kiugrani/menteni az életét.

Ez az, amit most otthon láttam (tavaly tavasszal pár hónapig). Ezért sem tudok haragudni a magyarokra, mert egy hideg vízzel teli edényben élnek, amelynek valakik már alágyújtottak - és eljön az idő, mikor belesülnek. Meghalnak. Ez van.

Aggódásodat köszönöm - meglepődtem rajta. A kanadai történetem vége nem kellett hogy törvényszerű legyen, mert "bukásomat" magyaroknak, besúgóknak, hiteltelen szélhámosoknak köszönhetem, nem pedig annak, hogy a kanadai hatóságok rájöttek volna, hol vagyok és ezért sikerült volna elkapniuk. Ha nem kezdek magyarokkal odakinn (és ezért nem kezdek magyarokkal ma már sehol sem), akkor a mai napig ott élek és a terveimnek megfelelően érkeznék haza idén karácsonyra - önszántamból, boldogan és gazdagon. Így "csak" azt sikerült elérniük, hogy kicsit megroggyanva, de bankszámlámon jelentős összeggel, komoly fejfájást és számolgatásokat/esélyeket latolgatva végül tavaly június óta egy Kanadánál jobb helyen, jobb országban és végre legálisan, magasabb minőségben élhetek.
Ebben akkoriban, mikor felraktak a repülőre, még én sem hittem. Bevallom, még akkor sem, mikor kiköltöztem ide. De már látom a különbséget egykori és mostani életem között és a jövőben majd megjelenik a blogon az összehasonlító írásom is erről (már készül).