– magyarként létezni –

Magyarnak születtem. Magyarnak is vallom magamat. Ez nem kérdés. És sosem lesz az.
Sokáig – bizony nagyon sokáig éltem úgy a magyar határok közé zárva, hogy elhittem a világról és a körülöttem létezőkről szóló végtelen hazugságokat és ferdítéseket. Tettem ezt abszolút józanul és a saját jól megalapozott és mai szemmel eléggé naivnak tűnő döntésem által, ami kiteljesedett abban, hogy magyar újságokat olvastam, a magyar interneten szörföltem és a magyar televízió hírei között válogatva élveztem a „jóltájékozott srác” rám osztott szerepét.
Azt mondom, ezzel nincs is baj.
Nem is volt egészen 2009 nyaráig.

Milyen érzés magyarnak lenni? Ennél gyarlóbb kérdést fel sem tehetnél olyanoknak, akik naponta harsogják, hogy „vesszen Trianon” meg „vissza a Felvidéket és Erdélyt”, hiszen ők az igazi magyarok (nagymagyarok), legalábbis a saját megítélésük szerint. Ne is kételkedj ebben. De milyen magyarnak lenni az ébredésedet követően? Van–e egyáltalán bármiféle erkölcsi mérce arra nézve, hogy ki vagy te és honnan érkeztél, később hozzátéve, hogy ki vagy te és hová akarsz menekülni innen a hülye kérdéseiddel… amikor… ne butáskodj már… neked itt a helyed, itt közöttünk – itt a Medencében, hiszen…

Hiszen magyar vagy.

Azt gondolom, mivel egyre több támadás-kérdés–felszólítás–uszítás érkezik ellenem, aki magyar vagyok és Magyarországon születtem, szeretném egyszer s mindenkorra rendezni ezt a kérdést a sok síkparaszttal, tehát valahol nekik íródott e cikk. Igyekszem érvekkel és ésszerűen elmagyarázni olyan embereknek, akik magyarok (mert Magyarországon születtek), hogy mit jelent magyarnak lenni – és milyen jelentése van ennek a nagyvilágban. Kérlek, mielőtt pofázni kezdenél, vess írásomra egy pillantást, aztán majd jöhet a móka az egymás gyalázásával.

Elsőként le kell fektetnünk az alapokat.

Magyar maradsz, még akkor is, amikor külföldre költözve szépen ledobod/eldobod identitásodat, hogy mások szarjával takarózva („De hiszen én kanadai állampolgár vagyok, hé!”) éld szánalmasan nemmagyar életedet egy–egy magyar közösségben – vagy valahol a magyar közösség perifériáján, többnyire magyar barátokkal, esetleg szomszédokkal, kollégákkal és ismerősökkel körbevéve.

Hát persze, hogy magyar vagy. Büszke is lehetsz rá. Tényleg. Legyél is.

Másodsorban sose felejtsd el, drága magyar barátom, hogy a magyarságod nem egyfajta életmód vagy felfogás kérdése, sosem lehet emberi tényező vagy civilizációs mérce – egyszerűen csak megkaptad a lehetőséget, hogy ide szülessél, itt nevelkedjél és innen meríts, amikor esetleg távozol. Ennyi. Sokan, bizony nagyon sokan döngetik mellüket a magyarságukért, amit természetesen nem érdemelnek meg. Majd talán mondok is rá példákat a későbbiekben, figyelj jól.

Az van, hogy mikor Magyarországon élsz egy viszonylagos kényelmi szolgáltatásban (vagyis diktatúrában, amit születésed óta megkaptál, csak mindig más szavakkal illették – most éppen demokrácia a neve), amibe beletartozik, hogy saját vécé található a házadban és a nagyobb dolgok elvégzése után nem csak kitörölni, hanem megmosni is lehetőséged van (vezetékes víz, érted: ve–ze–té–kes víz, és még meleg is), akkor igenis kutya kötelességed befogni és nem ugatni, csak keservesen vonyítani, ha valami nem tetszik. Miért? Mert olyan dolgokat kapsz meg itt Európa közepén, amiről mások, több milliárd ember a Földön csak álmodozhat.
Soroljam? Felesleges. Az említett vezetékes víz (hideg–meleg), a tévé, ágynemű és lakás, evőeszközök, hűtőgép és ablak, amin fény jön be. Saját gépkocsi, esetleg bérlet a városra és városon kívülre, ahol helyváltoztatást elősegítő szolgáltatás működik – és működik! Van még pár ilyen példám. Például internet. Ez mellé ruhák, sokszor túlságosan is sok, tele van velük a puttonyod szekrényed. Fogmosási lehetőség nap mint nap, intimbetét, amikor szükséged van rá és orvosi szolgáltatás, ami párosul a tűzoltósággal (mint szolgáltatás), illetve a rendőrséggel (ami inkább elnyomás, mint szolgáltatás – de erről majd később). Egyszóval van minden olyan tárgyad és eszközöd, amik miatt te irigyelt európai civilizált ember vagy.
Ezért várják el tőled odafönn a ranglétra csúcsán (mindegy, mi a neve)(jelenleg egy cigány vezeti az országot), hogy ne nagyon ugassál és ne is nagyon morogjál, miközben élvezed a demokrácia diktatúra adta örömöket.

Azt mondom erre, hogy jogos.

Viszont sokan vannak odahaza Magyarországon, élve ezekkel a szolgáltatásokkal, használva az európai előnyöket, akik elkezdenek pofázni, ugatni és morogni – és ez nem tetszik a többségi társadalom magyarnak nevezett részével. Leginkább azokkal, akiknek agya már elferdült.
Igen, egyik magyar elkezdi szapulni a másikat, amiért a másik rámutat valami egyéni hülyeségre az egyiknél. Ennyi történik. Ebből aztán olyan viszály képes kerekedni, amire valójában sosem volt még példa a történelemben – mint amikor családok szakadtak szét, mert apu jobbra húzott, anyu balra húzott, a gyerekek közül Petike szélsőjobb lett, míg Eszterke (de szép neve van) inkább csak semlegesen vigyorgott maga elé, várva, mi lesz a balhé vége.
Igen, a magyarokban megvan a lehetőség a „családon belüli erőszakra”, mindössze azért, mert ostobán kezelik a politikát. Hát persze, hogy ostobán kezelik, mikor egyoldalú, de tényleg csak egyfelől érkező hírözön ömlik be az országba, amelyet még így is megszűrnek, illetve „feljavítanak” (ha a hírecske túlságosan gyenge és szükség van nagyobb, erőteljesebb szavakra vagy kijelentésekre), hiszen nem igazi nép az, amelyik szabadon gondolkozhat és dönthet. Amelyik olvashat, tájékozódhat és véleményt alkothat. Amelyik akár változásokat is akarhat.
Ugyan már.

Itt jövök képbe én, illetve az esemény, amely arra késztetett, hogy elhagyjam szülőföldemet és idegenben keressek új hazát. Először a szándék teljesen ösztönös volt – menekültem. 2009 előtt azt gondoltam, a te hazádban (ahol most is élsz), vagyis Magyarországon béke van, nyugalom és tökéletesre csiszolt demokrácia, amelynek alapja, hogy nyugodtan hajthatod fejedet a párnára, mert lesz reggel, ébredezik a holnap, ugyanis erre államközi garanciák vannak.
Ez volt a múlt. Az én múltam – velem együtt a te múltad is.
Emlékszem, mikor cigánytelepeken hajtottam keresztül akkori feleségemmel és nézegettük a putrikat meg az utcán ácsorgó és naphosszat semmittevő potrohos cigányokat. Semmiféle félelemérzet nem volt bennünk. Ez egy dolog, hogy Magyarországon él vagy 200–300 ezer cigány (egyes becslések szerint több, de ez most nem vita tárgya), legalábbis erre gondoltunk, miközben tudtuk jól, hogy ha esetleg baj lenne (miféle baj, kedves Szögi tanár úr?)(mi történhet, mondja már meg?), akkor a magyar rendőrség, mely nevében is velem és értem van és dolgozik, perceken belül a segítségemre sietne.
De tényleg… miféle baj? Esetleg kilyukad a kocsi kereke és Sztojka meg Lakatos csúnyán beszólnak nekem, miközben nyakig retkesen cserélem a pótkereket? Lehet, hogy megkérdik, eladó–e a kocsiban ülő menyecske? Meglehet? Valóságos a félelem? Vagy inkább az én faromat kóstolgatják és abba szeretnék berakni ótvaros ivarszervüket, hiszen a pinna már unalmas?
Dehogy is. Ilyen Magyarországon nem történhet meg.
Nem.
És kész.

Rengeteg élményem van az ébredésem előtti magyar állapotokról. A rendőrökről például, akik a barátaim voltak, akikben bíztam. És akiknek a szavára adtam. A rendőr számomra a hatalom tiszteletet követelő példaképe lett. Ember, akire felnézek. Aztán amikor a rendőr meggyanúsított, hogy autót akartam lopni, lenyeltem a dolgot és mosolyogva mondtam neki, hogy téved. Később, mikor a rendőr direkt a seggembe állt a kocsijával, hogy ezzel is gyorsabb sebességre késztessen a 40–es táblánál, majd persze túllépve a sebességkorlátot rögtön lekapcsolt és fenyegetett, mosolyogva vettem tudomásul, hogy hülye. Leállítások az út szélén, papírok ellenőrzése, meg olyan iratok meglétének bizonygatása, amihez valójában neki semmi köze (kötelező biztosítás, amely közöttem és a biztosító közötti állapot, vagyis harmadik félnek ennek meglétéhez vagy nem meglétéhez semmi köze), időszakos útlezárások, mert ők úgy érzik, hogy ezt egy látszatdemokráciában meg lehet tenni, illetve folyamatos állampolgári vegzálások, ahogy az utcán szépen köszönve neked megállítanak és az irataidat kérik – miközben sietnél valahová.
Hmmm…
Aztán történt, ami történt 2009–ben (nem fogom elmesélni) és hirtelen mássá lett a világ. Valójában már hónapokkal a véres események előtt elkezdtem tájékozódni, főként olyan magyar emberek hatására, akiknek a szavára ugyan nem adtam (borzasztóan távolságtartó és előítéletes vagyok), de el tudták ültetni a bogarat a fülemben. Miféle bogarak voltak ezek? Miféle szólamok?
Lássuk csak… Például az, hogy ha megtámadnak és védekezel, bizony te kerülsz bíróságra, esetleg börtönbe is, attól függően, hogyan védekeztél és ennek mi lett a vége. Ezért egy emberke megmutatta azt a mai napig általam használatos önvédelmi fegyvert, amit például nyugodtan tudsz felvinni magaddal a repülőgépekre is, és szükség esetén akár emberéletet is kiolthatsz vele (nem mondom meg, mi az és hogyan lehet beszerezni).
Aztán hallottam olyan dolgokról is, amik valójában ott voltak az orrom előtt – hát persze, hogy a cigányok viselt dolgairól. Megtanultam, hogy ezek a véglények baj esetén rögtön késhez tudnak kapni, mert hogy nekik mindig van késük, valahol elrejtve a ruha alatt. És ha bajt szimatolnak, ha látják, hogy erősebb vagy, egyetlen vágással nyisszantják el a combod belső felén lévő verőeret – onnan számolva olyan 10–15 perced van még itt a Földön. És tökmindegy, hogy ellátják–e a sebedet vagy sem, mert a vágás nyoma és következménye eltüntethetetlen. Meghalsz. Elvérzel.
Munkanélküliek. Nézz csak utána, mennyi és mennyi cigány van közöttük, ráadásul folyamatosan, vagyis azt követően, hogy letelt a munkanélküli idejük, valahogy (kiskapuk, apám, mert abból van egy zsákkal) vissza tudnak térni és újra állományba kerülnek. A pénz pedig megy–megyeget nekik. Havonta. Be sem kell érte fáradniuk a hivatalba kötelező sorban állásra.

Aztán persze a másik oldal – a zsidók.
Ne bassz már, hiszen 2002–2005 között nekem egy zsidó lány volt a kedvesem, egy olyan bájos és kreatív teremtés, akivel bárhol ha megjelentem, a szépsége és tüneményessége miatt lefagytak a férfiak, de még a nők is irigykedtek. Mi baj lenne a zsidókkal?
Hát, barátom, erre sem figyeltem. Történt pedig, hogy egy zsidó irányítású könyvkiadóval üzleteltem 2002 környékén, és azt szerették volna, hogy aláírjam végre a szerződést a könyvem kiadására. Elvittem magammal kis zsidó szerelmemet – és a többi már történelem. A sztorit elmeséltem korábban (csak azt a blogot megszűntettem, bocsánat érte), most röviden vázolom. A zsidó könyvkiadónak bemutatva zsidó barátnőmet az ok, amiért megjelentünk, másodlagos lett. Senkit sem érdekelt már, hogy én, aki eche kibaszott magyar vagyok, mit is akarok (egy korszakalkotó aláírást szeretnék, hogy elherdálhassam neked a tehetségemet, kedves Shlomo pajtás), helyette megtörtént, hogy a kiadóvezető körbeugrálta kedvesemet és a nagyapjáról anekdotáztak, aki persze már nem élt és akiről én nem is tudtam – de hát ő egy zsidó volt, ráadásul nem is akárki…
Nem is akárki? De hiszen pont most szeretném aláírni életem második könyvszerződését, éppen egy olyan úton kecmergek/indulok el, amely erős és sikeres lesz – szerinted én nem lehetnék „nem is akárki”? Hadd írjam alá a szerződést, hékás!

Hozzáteszem, hogy a kiadóvállalat vezetője rettentően élvezte a történetemet, ezért rögtön a kéziratom elolvasása után bekérette még utójavítás alatt álló, de már elkészült másik regényemet is – ebben a budapesti zsidó alvilág és a cigányok, rendőrök, rosszfiúk és rosszlányok kapcsolatáról meséltem. Szerinted hogyan vágtam ketté a karrieremet, ami egyébként várt rám?
Ma már nem bánom. Akkoriban kicsit szomorkodtam miatta. A könyv ugyanis fikció volt, semmi alapját nem lehetett (és ma sem lehet) megtalálni annak, hogy valós történetet kerekítettem volna. Egy regény volt csak, amiben nagy igazságokat olvashatsz csúnya emberekről és szép emberekről, többnyire felváltva. Az egyik zsidó, a másik cigány, a harmadik pedig… ember.

A kis kitérőt követően vonuljunk vissza a fő csapásra.
Tehát hónapokkal 2009 nyara előtt már kezdtem észrevenni, hogy valami nagyon nincs rendben az én kicsinyke, szerető, boldog és „sosemhagyomel” országommal. Aztán véres összecsapás történt, aminek folyamodványa hihetetlen mély cigány– és rendőrgyűlölet lett. Aki ismer azokból az időkből, az tudja, miről beszélek, aki pedig nem ismer, elégedjen meg annyival – volt alapja a gyűlöletemnek.
2009 december elején tehát elhagytam Magyarországot.

Általában két lehetőséged van. Mint a mesékben. Jobb és bal. Fekete és fehér. Jó és rossz.
Inkább, mint a való világban. Két lehetőség, amikből választhatsz. Bár nagyon nehéz és nagyon keserves választás volt, a mai napig örülök neki, amiért a „megfutamodást”, a menekülést, egy jobb életbe vetett hit reményét választva elhagytam Magyarországot.
Előtte sem voltam tehát már olyan „egyszerű magyar”, hiszen kinyílt a szemem, elkezdtem olvasni, tájékozódni és egyre többször kerültem a magyar média teljesen átfésült híreit, de azzal a lendülettel, ahogy belecsöppentem az igazi világba… el sem lehet mondani… az információ korlátlan… a szabadság érzése valós… nincs félelem… van pénz… létezik véleménynyilvánítás – hiszen van honnan merítened… választék… segítőkészség… lehetőségek… igazi, friss levegő… más ízek…
Satöbbi.
Nagyon sok magyar emberke büszke rá, hogy nyitott elmével rendelkezik. Nem nyitott az, hidd el, csak van rajta/benne egy jókora odvas lyuk. Mert amikor a magyar újgazdag hülyegyerek azt pofázza nekem, hogy én ezt vagy azt nem tudom, mert ő szokott barangolni a nagyvilágban és többet látott, mint én, akkor azért felmerül, hogy vajon turistaként vagy lakóként vagy–e képes érteni és értékelni a körülötted létező világot. A sok ostoba magyar turista, akik ismerik Egyiptomot, New Yorkot meg Abu Dhabit, elmehet a jó büdös picsába, méghozzá azon oknál fogva, hogy 6–8–10 vagy esetleg 20 nap eltöltése egy helyen, ahol nem kell megdolgoznod a lakhatásodért és az élelmedért, hiszen azt a félretett vakációs pénzedből állod, ahol nem kell sorba állnod regisztrációs/állami papírokért, ahol nem kell orvost keresned vagy éppen az adófizetés miatt valami olcsóbb könyvelőt felkutatnod, aki segít a számokban és törvényekben, szóval egy ilyen vakáció nem egyenértékű azzal, hogy elkezded ismerni és megélni azokat a dolgokat, amik körbevesznek. Lehetsz te májerkodó műmagyar, akinek tényleg annyi pénze van, hogy 10 napot simán kipenget egy tengerparti üdülőhelyen és még kocsi bérlésre is futja, hogy a közelben lévő piréz síremlékeket megtekintse (sűrűn kattogtatva legújabb Nikonját, mert ő egy abszolút elveszett fotóművész is egyben), de ettől még csak egy kis ostoba surmó maradsz – ha szembeállítunk azzal, aki képes külföldön élni és létezni.
Te csak átutazó vagy egy másik világban.
Ő egy valódi lakos.
Van különbség.

Itt kezdünk közeledni a lényeghez.
Egyik barátom mondta pár héttel ezelőtt (levélben írta meg), hogy beleolvasott ebbe a blogomba és szemmel láthatóan kitárulkozott előttem a világ, tisztán látszik, hogy szélesebb lett az a képernyő, amin keresztül látom a valóságot. Hát persze. Ő immáron olyan 20–25 éve ismer engem. Tudja, ki voltam és látja, most ki lettem. Akár válaszolhattam is volna. Akár ezt. Hiszen kirobbantam a falak közül, ki ebből a Medencéből, hogy végre azt az életet élhessem, ami kemény munkával, de megadatik egy magamfajtának. Hiszen csak egy senki vagyok kibaszott erős tehetséggel (a könyveimről és íráskészségemről beszélünk), végeredményben nem különb a Józsi Bá’–nál, aki maltert kever már vagy ötven éve és még alig negyvenkettő. Egy utcai tróger vagyok, kétkezi szaki, aki azt hiszi, ő szarta a spanyolviaszt, mert hogy esténként meg szabadidejében oltári nagy szavakat használva mondatokat gyúr egybe, egymás után.
Hahaha.
Viszont láttam. Láttam és hallottam. Hallottam és éreztem. Ott voltam, egy másik világban éltem (most is egy másikban teszem ezt), átgondoltam, értelmeztem és megkerestem azt a kuckót, ahol gondok nélkül elemezhetem a magam körül látottakat. Persze, hogy tágult a nagyképernyős agymunka, természetes, hogy másként élem meg és látom a magam körül létező világot.
Amikor elkezdesz külföldön élni, ott berendezkedsz, keményen vállalod a pofonokat, amiket munka– és lakáskeresés közben kapsz, ember lesz belőled. Előtte is ember voltál, persze… de ez más. Sokszor fel akarod adni, mert hideg van és kegyetlenek a körülmények. Vagy fel akarod adni, mert meleg van és a körülmények még kegyetlenebbek. Vagy mert kevés a pénz – vagy mert már sok (elég). Fel akarod adni, mert honvágyad van (anyu otthon vár, van nekije szoknyája és édes mosolya, mint gyerekkorodban), vagy mert egész egyszerűen elvágyódsz.
Hát… ilyenkor menni kell. Csak aztán ne feledd, mit hagytál magad mögött.
Nem egy magyarról hallottam már, aki honvágyra fogott dicsekvési ösztöntől vezérelve hazament Magyarországra, hogy a haveroknak megmutathassa, miféle használt BMW–t tud venni a bérelt lakás mellé, meg mekkora legény is ő a legújabb ruhacuccokba belegyömöszölve, bizsuval a nyakán/karján/pöcsén, és ezek mellé hogyan képes angolul/németül/pirézül megértetni magát – de arra már nem képes, hogy eredeti nyelvű filmre beüljön moziba, hiszen… de hát tudod jól… nem értené.

Erről csak annyit, hogy (tényleg sértés nélkül) van egy kedves barátom, aki régen nem látott és hallott már felőlem, de mikor összekeveredtünk, beszélgettünk az én angol nyelvtudásomról. Természetes, hogy még jómagam is elég döcögősnek nevezem a saját nyelvtudásomat – olyan 40 százalékos, ami már elég arra, hogy beszélgessek emberekkel, arra is, hogy híreket olvasgassak, de azért tudományos folyóiratokba nem tudok belemélyedni és eléggé kifáraszt, amikor egy kétórás filmet végig kell néznem angolul (ez a rész jön mindjárt).
Szóval ez a kedves barátom a maga egyszerű magyarságával közölte velem, mikor beszéltem neki róla, hogy hát egy kicsit azért tudok angolul, hogy én bizony nem tudok. Ezt így a szemembe. Te nem beszélsz angolul. Mondta ezt volt, mert nem tudtam élőben fordítani egy rádióban elhangzó angol nótát, illetve magam is bevallottam, hogy például telefonos kapcsolattartó munkakörbe nem tudnám magam elképzelni, mert egy óra alatt kirúgnának az alapangolom miatt.
Szóval nem tudok angolul.
Történt pedig, hogy elérkezett a mozikba az a film, amit nagyon meg szerettem volna nézni. Erre volt már példa Torontóban is, hiszen ott aztán tényleg csak angol nyelvű vetítések vannak, de itt Németországban kimondottan „vadászni” kellett erre. A film angol nyelven csak egyetlen nap egyetlen alkalmával ment a moziban – lecsaptunk rá. Végig is néztük, kellemes volt, nevettünk is rajta feleségemmel… jó élmény volt, na.

Aztán elkezdtem gondolkozni. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam telefonon ezt a barátomat és beszélgetés közben finoman rákérdeztem, látták–e a párjával ezt az általunk megtekintett filmet. Tudnod kell, hogy 3 és fél évig tanultam angolul, vagyis ennyi ideig éltem úgy Kanadában, hogy közben többségében magyarokkal dolgoztam és magyar srác volt a lakótársam is a házasságom és költözésem előtt, vagyis szinte csak az utolsó egy évben kényszerültem rá, hogy szinte 0–24–ben angolul kommunikáljak – mind otthon a feleségemmel, mind odakinn az utcán a kanadaiakkal (mivel vállalkozást indítottam és kanadai ügyfeleket kellett felkeresnem).
A lényeg. A srác nyolc éve lakik Németországban – elmondása szerint beszéli és érti a nyelvet. Ezen a nyelven dolgozik, ilyen nyelvű kollégái vannak – magyar kapcsolata csak az élettársával és a Magyarországon élőkkel van. Kérdésemre meghökkenve felelt, miszerint hogyan nézte volna meg a filmet, mikor németül adják? De hát én a magam 3 és fél évével képes voltam megnézni a filmet angolul, képes voltam nevetni a poénokon és bánkódni a rosszabb részeken, értettem és élveztem minden mondatát – akkor te miért nem vagy erre képes a te nyolc évnyi német gyakorlatoddal?
Csak nem azért, mert nagy arcú seggmagyar vagy, aki előbb beszél és utána… mit is csinál utána? Hát persze. Utána talán gondolkozik, bár inkább azt sem. Mert a magyarok jelentős része csak ugatni tud, gondolkozni nem. Ugatni, szánalmasan vonyítani azt a sok hülyeséget, ami a média felől befelé érkezett az agytekervényekbe, hogy most megszabadulva tőle kiugassák magukból.
Ez van.
Ilyenek vagytok ti, magyarok. Ez a véleményem.
(A történethez hozzátartozik, hogy az említett angol nyelvű zeneszám később megint hallható volt a kocsiban a rádióban, ekkor már velünk utazott feleségem is, aki tökéletesen beszéli a nyelvet. Megkértem, hogy fordítson, mármint magyarázza el nekem érthetően, miről szól ez a szám – erre közölte, hogy nem megy, mert sokszor érthetetlen a szöveg. Nem lehet fordítani, nem lehet érteni. Ennyit arról, hogy milyen kibaszott előítéletes és rögtön ítélkező népség a magyar.)

Folytatva.
A magyarok, akik hazatelepülnek (visszatelepülnek), hogy megmutassák, mennyire kemény legények, később azt veszik észre, hogy sírva akarnak távozni megint – csakhogy a tőke, amivel érkeztek, már a múlté, és nem igazán van kiugrási lehetőség. Sokszor a „one way ticket” elve valósul meg, vagyis egyszer kapsz lehetőséget az életben. Ezt kell felhasználnod.
Legtöbben rosszul döntenek.
Így aztán rengeteg magyar lett Magyarországon, akik előtte éltek már Ausztráliától kezdve egészen Burkina Fasóig, vagyis valódi rálátásuk van/volna a külföldi életre – de itt megint létezik egy kis bökkenő, egy kis bibi. Mert hogy élni és élni odakinn két különböző dolog. Erről a már említett cigányok tudnának legjobban mesélni – de nem hagyhatjuk ki a zsidóinkat sem.
Nekünk magyaroknak mindkettőből kijutott. Ez tény.
Az ’56–os menekültek java része zsidó volt. Aki ezt eddig nem tudta, leülhet, mert egyes. Rengeteg zsidó ugrott szerteszét a vakvilágba, többségében az USA és Kanada felé véve az irányít, mások Ausztráliát tekintették messzi–messzi célpontnak, megint mások inkább Európában maradtak. Volt alkalmam megismerni a Kanadában élő magyarországi ’56–os zsidók egy részét… hát, barátom…
Halottakról jót vagy semmit. Komolyan.
Édesanyám meglátogatott Kanadában és elvittem az egyik ilyen zsidóhoz, hadd szörnyülködjön annak a szegény, szerencsétlen asszonynak a rémisztő sorsán, ami várt reá 1957–től, amikor megérkezett Toronto városába. Persze, kis hülye, te nem úgy jöttél, ahogy én, hogy valóban nem volt senki sem, aki várt volna rád a repülőtéren, mert neked rögtön kabátot, munkát, lakhatást adtak, méghozzá állami szinten – én a saját pénzemből gazdálkodtam és éltem túl.
Melyikünk az életrevalóbb magyar? Te, zsidómagyar, vagy én, az echte bolond magyar?

Szóval a nőnek olyan története volt, ami tényleg regénybe illő. Aztán már itthon, jóval a kanadai életem után egyik nap beszélgettem anyámmal, akinek kijelentettem, hogy például Torontóban szinte csak zsidó és cigány magyarok vannak – bár volt alkalmam igazi, echte magyarokat is megismerni. De többségükre nem ez a jellemző.
Anyám elcsodálkozott. Ez hülyeség, mondta. Nem tudta, hogy ekkora számú zsidóság létezik arrafelé.
Nem az. Nem ostobaság, mert valóban ez a helyzet.
Nem mélyen beletaposva a témába csak annyit, hogy a származásod igenis lényeges, mikor külföldre akarsz költözni. Két nagyon jó „lehetőséged” van – egyik az, hogy zsidóként teszed ezt, ekkor bárhol a világon tárt karokkal várnak, a másik, hogy cigányként regisztrálva dolgozol ezen, mert akkor majdnem mindenhol iszonyatos pénzeket tudsz levenni adott államról. Ez komoly. Magyarként, igazi echte magyarként csak arra van esélyed, hogy az állami tisztviselők megnézzenek maguknak, a fejüket csóválják és természetesen semmiféle segítséget ne adjanak. Mondom ezt úgy, hogy immáron két országban is alkalmam volt látni az „ellátási rendszer” mélyét, ahol a cigányok úgy dagonyáznak, ahogy disznó nem tud a szarban.

Ezt jelenti tehát, hogy élni és élni között különbség van.
De most lapozunk. Nem ez a fő téma, itt csak kitérőt tettünk.

A legnagyobb kezdeti probléma, mikor hirtelen azt veszed észre, hogy a hülyegyerekek a torkodnak ugrottak, amikor elkezded használni a saját agyadat. Eleinte nehéz, mert egy olyan a társadalomba régóta beférkőzött és beidegződött folyamatot kell kettévágnod, elszakítanod, ellöknöd magadtól, ami előtte természetes volt – és ami a mai napig természetes a Medencében élő magyaroknak. Mondom ezt azért, mert alkalmam volt a tavalyi karácsonyi ünnepeket Magyarországon tölteni édesanyám házában, ahol alapszolgáltatás a 0–24–ben működő televízió a maga 50 csatornájával, melyből 12 híreket mond – többnyire valótlanokat vagy rendesen elferdítetteket, leginkább attól függően, ki a főnök és ki fizet.
Egyszóval.
Abban a pillanatban, mikor „lejössz az anyagról”, vagyis elszakítod a köldökzsinórt, ami a magyar állam által sulykolt és médiának nevezett kábítószerhez kötött, olyan kibaszott elvonási tüneteid lesznek, hogy ha erre nem készülsz fel idejében, meg is őrülsz. Ez komoly. Ahhoz, hogy a magyarországi egyoldalú tájékoztatási rendszer által az agyadba vágott járatokat ismét információkkal (és valós információkkal) töltsd fel, mindenképp szükséged van egy mentőtervre, egy olyan csomagra, amelyet rögtön magadhoz tudsz rántani az elszakadást követően.
Legjobb, ha összegyűjtesz néhány olyan blogot és/vagy híroldalt, amiknek tartalmával egyelőre nem értesz egyet, de amik megléte egyre inkább nem kérdés számodra és ahol a tartalmak logikai kijelentéseit szép lassan elkezded magadénak érezni. Olyan cikkekre és olvasmányokra van szükséged, amelyekben az írók elkezdenek kérdéseket feltenni – többségében meg is válaszolva őket. Ahol a kérdések számodra egy kicsit még rendszer– és tömegellenesek, ahol feszengve gondolsz rá, hogy mit teszel és miért.
Ezek a „tisztítószerek” fognak segíteni túlélni a tüneteket, amikor kikapcsolod a magyar médiát az életedből.

Készülj.

Abban a pillanatban, hogy bármiféle esemény bekövetkezik a környezetedben vagy esetleg a nagyvilág bármely pontján és te gondosan leülve átértékeled magadban a dolgot, kérdéseket fogalmazol meg és igyekszel logikus válaszokat adni rájuk, megtörténik az úgynevezett „átváltozás”, amikor magyarból (aki eddig voltál) egy magyarrá leszel (aki káros a magyarságra – legalábbis a többség szerint).
Ez nem arról szól, mikor és hogyan náculsz meg, hogyan leszel fasiszta és olyan szélsőjobbos, hogy mindig balra kell lépned/szaladnod, mert még a szélsőjobbnál is jobban jobbra húzol… Röhejesek a jelzők, amiket rád fognak aggatni, de készülj fel, hogy a magyar média kikapcsolása után, amikor már nem egyoldalú input lopakodik be a fejedbe, olyan mérhetetlen fröcsögő düh és ellenszenv fog rád ömleni, amit még életedben nem tapasztaltál.

Tényleg készülj.

Elkezded majd kétségbe vonni, hogy matematikai és logisztikai alap nélkül állítunk milliós veszteségeket, vizionálunk mindenféle színben pompázó füstöket kéményekből, lámpaernyő és szappangyártásra szakosodott ötletekre bólogatunk, illetve átértékeled, helyes beidegződés–e, hogy kerítéssel körbefont területeket nézegetünk szerte Németországban, a lengyel „főlátnivalót” későbbi ínyenc hétvégi túrára hagyva. Hirtelen teljesen érthető lesz az, amikor két–három emberke fegyvert ragadva kivégez 12 másikat, hiszen előtte annak a tizenkettőnek a hazája végzett ki naponta többet, mint egy tucat a mostani fegyveresek „állományából”. Egyik napról a másikra értékeled át, ahogy a képernyőn nem egy elnököt, hanem egy majmot látsz, akinek már csak banán hiányzik a kezéből (másikkal a pöcsét fogdosva), illetve az eddig megvetett és gyűlölt Keleti Keljfeljancsi Vlagyimir hirtelen elkezd olyanokat mondani, amiknek teljesen logikus alapja van – például arról, hogy lám, a nagyvilágban (és főleg az USA körül) nincsenek orosz katonai bázisok, megtömve olyan gyilkos fegyverekkel, amikkel egymagukban meg lehetett volna nyerni bármelyik ütközetet az elmúlt évezredek bármelyik csatájában, de az amerikaiak éppen tegnap fektették le a százhuszonnyolcadik katonai bázisuk alapjait közel az orosz határhoz. Akkor itt kicsoda az agresszor?
A világ elkezd kitárulni és egy teljesen más síkon létezni.
Valahogy elkezdesz ráérezni arra, hogy amikor meghallod a hírt, önkéntelenül is előbb átgondolod, aztán kételkedő kérdéseket teszel fel magadban, majd rábólintasz, mert a kételkedéseidnek nincsen alapja, viszont a hír abszolút vállalható. Legtöbbször (és itt figyeljetek jól, hülyemagyarok) a többi magyar által téged a szélsőjobbra terelt oldalak híreit olvasva gondolkozol el, ezeknek nézel leginkább utána, hiszen nem akarod, hogy őket szajkózva/ismételve olyan hibába ess, amikor hazugságon vagy ferdítésen kapnak. És most jön a röhej – igenis vannak olyan „szélsőjobb hírek”, amikor már te is felröhögsz kínodban…
De ezt azok, akik elkezdenek majd téged támadni, nem tudják és nem is értik.

Vissza fogsz rá emlékezni, milyen volt, amikor az egyoldalú tájékoztatás mannáját fogadtad magadba és eszedbe sem jutott megkérdőjelezni, hogy miért és hogyan születik minden nap és mindig az esti hatos híradóban egy–egy kenguru– vagy oroszlán bébi, esetleg koala– vagy kardfogú tigris – whatever.
Érteni fogod, miért szeretnék azt, hogy a többségi társadalom agymosott zombiként élje életét, legyen elégedett és kövesse a parancsokat. Látni fogod, mi a különbség aközött, amikor elfogadod az ostobaságokat és aközött, amikor határozottan mást állítasz, esetleg kérdezel. Sokszor csak a kérdéseid miatt is támadni fognak – mert az ő társadalmukban neked nincs jogod kérdéseket feltenni.
Ezt is meg fogod tanulni.
A folyamat, amíg teljesen kitisztulsz és végre egy érdekes egyensúly áll majd be a fejedben, egyeseknél évekig tart, másoknál hónapokig, de a legügyesebbek (legbefogadóbbak) pár hét alatt képesek feszesen állni a két tábor között, nem billegni, nem négykézlábra ereszkedve megalázottnak és kitaszítottnak lenni.

Ezt követően jön az az élet, amit jelenleg is élek.
Időnként csak csendes megfigyelő vagyok olyan oldalakon, ahol az egyoldalú tájékoztatás ütemezett valósága zörög nap mint nap. Nézem, ahogy a szerkesztők tálalják a hazugságokat híreket, figyelem a hozzászólókat és sokszor melegség önt el, amikor látom, hogy agyukat használó magyarok is tesznek ki egy–egy kommentet, legtöbbször megkérdőjelezve a pandaszületést vagy a Rövid Pöcsű Gyilkos Rém meglétét. Nem szólok bele, legtöbbször még akkor is kussolok, mikor az igazi magyarok, akik még csak turistaként, önmagukat agymosott halottnak álcázva voltak képesek el–elhagyni kis időre a Medencét, hirtelen zombi hadként az ellenkező (vagy csak kicsit nem megegyező) véleménnyel bíró magyarnak esnek, hogy fröcsögő szójátékokkal megvessék, kirekesszék, fenyegessék és persze oktassák.
Förtelem.
Nézem, ahogy sokszor csak egy–egy gondolkodó magyar áll szemben a többi 10–30–50 hozzászólóval, akik persze rendesen gyepálják szegényt, egészen addig, míg már lassan én is sírni kezdek – a szégyentől. De néha arra vetemedek, hogy magam is beleszóljak, nem említve, mennyire egy síkon pendülök az áldozattá vált, kikötözött és tűz fölött élve égetett magyarral. Inkább csak óvatosan fogalmazva, legtöbbször odafigyelve a kétértelműségre köpök valamit a lapra, hátha elvonom a zombik figyelmét a csonkokról.

Tudod, mit? Olyankor engem zabálnak.
Olyankor nekem estek, hülye magyarok, mert kérdeztem vagy mondtam valamit, ami nem tetszik nektek. És időnként (egyre többször) igenis megkérdőjelezem, hogy a magyarságnak, nektek kedves barátaim, van–e egyáltalán jogotok élni és létezni, van–e valamiféle kilátás arra nézve, hogy túl tudnátok élni ezt a mélypontot, amibe szinte önként és dalolva meneteltetek, és ilyenkor persze az a rész jön a sztoriban, hogy menjek a büdös picsába, mert én aztán nem vagyok magyar, hiszen… blabla… bla…
Pedig magyarságodat nem vonom kétségbe (baszod: messziről virít, miközben agyferdített hülyeségeket köpködsz szerte az interneten)(ennél jobb ismertetőjel arra, hogy zombivá érlelt magyar vagy, nem is lehetne), sőt sokszor kijelentem, hogy le a kalappal azelőtt a majdnem 10 millió magyar előtt, aki képes otthon a Medencében élni és túlélni ezeket a siralmas időket. Nekem sosem kérdés, hogy te akkor is magyar vagy és maradsz, ha agymosottként tengeted szaros kis életedet. De abban a pillanatban, hogy kijelentem, miszerint ez azért fájdalmas nekem, hogy ennyien vagytok őrültek és hiszékenyek, rögtön az a rész jön, hogy takarodjak vissza a picsába oda, ahonnan jöttem, mert én aztán nem vagyok magyar…

Ez itt a lényeg.

A magyar odakinn külföldön szeret zsidó és cigány lenni, mert így kap meg olyan előnyöket, amiket egyébként nem kapna meg. A magyar odakinn külföldön szereti a „dolgos magyar” jelzőt, amit nem ő ért el, főleg nem azzal, hogy dolga legtöbbször abból áll, ahogy keresi, hogyan lehet még erőteljesebben lehúzni az adott országot. A magyar csak akkor érzi magát magyarnak (és ez vonatkozik a többiekre is, legalábbis az ő szemével), ha hűen követi a kolompot, függetlenül attól, hogy a kolomp hangján kívül is létezik egy világ, amit úgy hívnak, hogy Föld. Nem csak egy vonalban kígyóznak az élőlények, képzeld el, követve a hangot…
Én nem vonom kétségbe a magyarságodat, de te rögtön köpködsz rám, amikor kijelentem, hogy te is csak egy hülye, agymosott magyar vagy, amikor szajkózod a baromságokat az egyoldalú médiádból merítve. Nem merem azt mondani, hogy nekem mindig igazam van, mert ez nem igaz. Ez lehetetlen. De igyekszem körültekintően eljárni, átgondolni a mit miért és kik és hogyan kérdéseket, elraktározok olyan információkat, melyek később segíthetnek az újabb híreket megérteni, illetve egy–két kicsit labilis kérdésnél igyekszem háttér információkat gyűjteni – mert a Google a barátom.

Végezetül.
Nincs ebben a kérdéskörben (és a cikkben) semmi olyan, ami ép ésszel ne lenne átgondolható és ne lenne vállalható. Nem akarok én nagy szavakat használva „valaki” lenni, csak azért, mert képes vagyok cikkeket írni. Tudod, hányan küldenek nekem még mindig levelet, évekkel az Agymosott–blog „csúcsra járatása” után, amiben még mindig biztosítanak arról, hogy hihetetlen munkát végzek az írásaimmal és elképesztően népszerű blogger vagyok – egy aprócska, zárt és sajnos nehezen bővülő körben? Aztán persze a kevéske hozzászólók a blogban. Vagy olyan távoli és közeli ismerősök, akik nem olvassák a cikkeimet, de ismernek személyes beszélgetésekből és tudják, mit képviselek. Emberek (magyarok), akik felnéznek rám, holott egy részük csak azt szajkózza, amit nálam/tőlem látott és valójában nem is egészen értik, mi a fene akar ez lenni – csakhogy legbelül érzik, az, ahol most élnek és léteznek, nem az ő világuk. Ki szeretnének törni (sosem fognak), és bennem reményt látnak erre, hiszen mesélek nekik.
Sokan vannak ezek, sokan vagytok. Akarok még több reményt adni, miközben tudom, hogy a dolog úgy, ahogy van, el lett baszva – reménytelen. Már nem tehetünk semmit, csak beszélhetünk róla. Nevezz akár gyávának is, de én leálltam azzal a gondolatommal, hogy bármit is teszek. Hogy bármit is tehetek még. Nem oktatok, nem próbálok jobb belátásra bírni olyan félkegyelmű barmokat, akik rögtön rád ugranak, ha csak egy picit más véleményed van, mint az egyoldalú tájékoztatási rendszernek, mert ezeket az erőfeszítéseket már feleslegesnek tartom. Arra bíztatok minden magyart, aki felnyitotta a szemét, hogy ha teheti, készüljön fel és az elkövetkező években meneküljön el otthonról.
Nem vicc.
Mindig is lesz Magyarország, nagyon sokáig (még nagyon sokáig) a civilizált világ egyik tartóoszlopaként fogjuk emlegetni, vagyis lesznek autópályák, főváros, szép vidékek és szemétszállítás meg orvosi ellátás, illetve lesznek gyűlölt/szeretett rendőrök is, ahogy lesz saját vécéd a lakásodban, ahol a dolgod végeztével majd meg is moshatod – meleg vízzel. Ez nem gond, ezek a dolgok maradnak. Ahogy marad az egyre inkább egy nevetséges szappanoperává züllő tájékoztatási rendszer is. A média, ami ma Magyarországon létezik, még annál is bágyadtabb, mint amit Orwell kitalált. Teljesen állati szintre süllyeszti az agyadat, olyan logikus gondolkodást gátló impulzusokat ültet el beléd, hogy ha a rendőr megállít és közli, hogy át akarja nézni az autód utasterét, te gondolkodás nélkül hajtod fel még a hátsó ülésre bepasszírozott nagymama rokolyás szoknyáját is, hogy teljes lehessen a kép. Semmi sem maradhat ellenőrizetlenül.

Ezért nem vagyok büszke arra, hogy rajtam kívül vannak még magyarok. Más magyarok.
A megértés, az elfogadás és egyéb hangos szólamok, amiket persze valós tartalmak nélkül ültettek a fejedbe, nem érvényesek. Ha érkezik egy afrikai majom és erőszakoskodik a lányoddal vagy a feleségeddel, te azt harsogod, nem volt gyerekszobája, legyünk megértőek és neveljük jobb életre. Ha érkezik egy külföldön élt magyar, aki sokat látott és fél év alatt többet tapasztalt, mint te egész életedben, rögtön meg akarod semmisíteni, azt üvöltöd felé, hogy nem is igazi magyar és jobb lenne, ha megölné magát, mert egy szemét náci – csak mert kérdezni, esetleg másként gondolkodni mert.
Hmmm…
Van különbség, mégis az húzza a rövidebbet, akinek agya is van. A majom kedves szavakat kap és megértést, amiért fasza kis szexuális feszültségét friss fehér puncikon húsokon vezette le, de te, barátom, ha bármiféle logikai kérdéseket vetsz fel vagy megkérdőjelezed az egyoldalúság létezésének valóságalapját, kitaszított leszel, akire még a kölykök is köpködnek.

Így történik meg az, hogy az okosabbja, akinek sikerült már elhagynia az országot, nem vágyik vissza. Persze, a honvágy néha előkerül, de ilyenkor megteheted, hogy kocsiba/vonatra/repülőre ülsz és meglátogatod az emlékeidet (fakók és hamisak), amiket magad mögött hagytál. Aztán elképedsz, hogy mi minden változott – sokszor, nagyon sokszor nem is az előnyére.
Olvastam egy srác bejegyzését, aki pár év után látogatott először haza (azt hiszem, másfél év után, de lehet, hogy hazudok), és elképesztő volt a kontraszt, amit nagyon jó szavakkal írt le nekünk. Szinte éreztem, nem pedig olvastam, amiről mesélt. Miért tudtam ezt megtenni? Talán azért, mert jómagam is szoktam hazalátogatni és látom, amit mondott?
Az árak… az utak minősége… az emberek közönye… a segítőkészség teljes hiánya… a levegő körülötted… a minőség, a mennyiség, a létezés és a halál – agyhalál…
Nem érdekel, hogy Magyarországon minden ugyanannyiba kerül, mint Vancouverben, Torontóban vagy éppen Londonban vagy Moszkvában, mert ezeken a helyeken legalább hatszor, ha nem nyolcszor annyit tudsz keresni, mint otthon. Néha közel egymillió forintos fizetésem volt Torontóban – persze, ezért túlórákat is vállaltam a napi 10 óra munka fölött és egy–két hétvégén is bementem, hogy gyűljön a pénz. Gyűlt is. És az okosabb magyaroknak külföldön gyűlni is fog.
Az viszont érdekel, hogy az egyoldalú tájékoztatás miatt a médiából az ömlik csak rád, hogy bár Vancouver városában képes lehetsz háromszor vagy négyszer annyit keresni, mint Budapesten (ez már nem igaz, mert a szorzó magasabb), viszont az árak ebben a városban lényegesen magasabbak is. Ez sem fedi a valóságot, mert bár lehetséges, hogy a kenyér ezer forintba kerül, miközben otthon csak valahol 400 környékén van, viszont az ezer forintnyi kanadai dollárod mindössze 3,5 dollár – amiért aznap te hat percnél egy kicsit kevesebbet dolgoztál. Vajon mennyit dolgozol Magyarországon 400 forintért? Tényleg csak hat percet? Vagy sokszor inkább hatvanat? Tízszer annyit, mint Kanadában?
Tízszer annyiba kerül a 750 grammos szeletelt kenyér Budapesten, te marha. Csakhogy erről te nem tudhatsz, mert ha megtudod, menni akarsz Vancouverbe élni/lakni/meghalni. Ezért a magyar média azt ferdíti neked, hogy a kenyér marha drága odakinn, miközben nézd csak meg: otthon mindössze 400 forint. Minden túlhájpolt, hiszen ez a lényeg. Ahogy a lakhatás is (egy szobáért akár 400–500 dollárt is elkérnek), a mozi, a kaja, a kurvák vagy az orvosi szolgáltatások.

Hazugság. Hazugságok.

Magyarországon jelenleg egy olyan elképesztő agyferdítés–agymosás történik, amit csak külföldön élve és onnan hazaérkezve veszel észre. Egy ismerősöm mondta – mintha egy másik bolygóról érkeztél volna egy teljesen idegen világba. A televízió 0–24–ben köpi a hülyeségeket, és amikor nem ezt teszi, borzasztó minőségű és mondanivalójú „filmekkel” és „sorozatokkal” próbál lekötni – csak nehogy könyvet vegyél a kezedbe! Csak nehogy átlapozz valami szélsőjobb oldalt az interneten! Ülj itt, én megmondom neked, ki volt a gyilkos és láthatod, ahogy a nyomára akadnak. Ne mozdulj! Ül! Jó magyar, jó kutya.

Borzalom.

Egyik szemem sír, a másik nevet. Tényleg befejezem már ezt a cikket, bocs a terjedelemért.
Sírok rajta, hogy azok az emberek, akiket ismertem és magam mögött hagytam, milyen játszi könnyedséggel állnak be a sorba, mikor megszólal a síp. A saját anyám is – ez fáj a legjobban. De hát mit tehetek? Beszélgessek velük, hátha megértik, mit akarok mondani? Megpróbáltam, tényleg kismilliószor próbáltam személyesen, a saját hangommal és nem az írásaimmal győzködni – sikertelenül. Nem akarok én erre már energiát pazarolni. Felesleges.
A másik szemem pedig nevet, mert nem kell már ott élnem. Nem kell már megfelelnem a rendszernek, nem kell elfogadnom és befogadnom emberféléket és ezen véglény emberfélék társadalmi viselkedésformáit, amik erőszakosak, kegyetlenek és természetesen a magyar rendőrség részéről (kormányzati felszólításra) el is vannak temetve, nehogy a birkanép megtudja, mi folyik a hátsó kertben.
Azzal, hogy 2009–ben elhagytam Magyarországot egy hihetetlenül világos, őszinte, bár sokszor nagyon nehéz és kegyetlenül idegen világ nyílt meg előttem. Van honvágyam, persze. Ilyenkor az emlékeimben keresek, vagy fényképeket nézegetek – és aztán rájövök, hogy a honvágy Toronto városáról szól. Bassza meg – mi ez, mi történik? De hiszen nekem budapesti honvágy kell! Nekem magyarországi honvágyra van szükségem!
Nem adatik meg.
Feleségem kanadai–román kettős állampolgár, aki gyerekkora óta Kanadában élt és nevelkedett, ott végezte iskoláit, iszonyatosan művelt (több nyelven folyékonyan beszél, más nyelveket megért), a bankszámlám köszöni szépen, az elmúlt keserves munkás évek hatására eléggé feldagadt és „van, ahonnan ez jött”, miközben képes vagyok angolul bárhol a világon kommunikálni, sőt: most már németül is el–elboldogulok. Van egy közepes egzisztenciám, autóm (német) és munkám, amiből eltartom magam. Jelenleg éppen barátokat gyűjtök – sikeresen. Ha nem hagytam volna el az országot 2009–ben, ez mind nem lenne. Boldog voltam a kis lakásomban, körülöttem cigányok és korrupt rendőrök – mi kell ennél több?
Két nagyregényt írtam meg Toronto városában élve, jelenleg a harmadikon dolgozom, miközben a negyedik és ötödik, illetve a hatodik alapkoncepciói lassan teljesen kidolgozódnak. Van egy világpolitikai blogom (ezt olvasod most), az elkövetkező hónapokban érdekes pályázatokat nyújtok majd be (erről talán később), illetve sorra megjelentetem eddigi regényeimet letölthető (és olcsón megvásárolható) e–könyv formátumban. Ez mellett egyik első jelentős regényem angol nyelvre fordítása lassanként befejeződik, elindítom a kampányt, amivel irodalmi ügynököt és/vagy kiadót keresek a történetnek (ezt feleségem vállalta magára).
Élek.
Azt hiszem, ez az egyetlen és idevaló szó. Élek.

Boldog vagyok és magyar vagyok, még akkor is, ha egyes magyarországi agymosott magyarok ezt másként akarják gondolni. Van véleményem a világról és a körülöttünk létező eseményekről, amiket időnként cikkek formájában meg is írok. Nagyon körültekintő és okosan eljáró ember vagyok, tudom, hol a határ és meddig nyújtózkodhatom.
Szinte mindent azt követően kaptam meg (na jó, a tehetségemet már előtte is használtam), miután 2009–ben elhagytam Magyarországot.

Remélem, vannak olyan olvasóim, akik képesek voltak idáig, a befejezésig eljutni – és érdekesnek találták a cikket. Nem hiszem, hogy sokan lennétek, mert manapság egy ilyen hosszúra nyúlt bejegyzés nem menő, hiszen olvasni és értelmezni kell, kitartónak és egy kissé műveltnek is lenni. Befogadónak? Naná. Azt kérem, hogy ha eljutottál ide és volna még öt perced, tedd meg nekem, hogy (esetleges hozzászólásod mellett, aminek örülni fogok)(még akkor is, ha a kurva anyámat) írsz pár sort nekem a következő email címre: tombobb kukac freemail pont hu.

Kíváncsi vagyok.
További szép napot, kellemes ébredezést – az ébredőknek szebb jövőt.