HTML doboz

<script id="_wau0em">var _wau = _wau || [];
_wau.push(["colored", "dwcdt1wfsmgg", "0em", "493915ffffff"]);
(function() {var s=document.createElement("script"); s.async=true;
s.src="http://widgets.amung.us/colored.js";
document.getElementsByTagName("head")[0].appendChild(s);
})();</script>

Tom Bobb Blokk

“To learn who rules over you, simply find out who you are not allowed to criticize.” "Ha tudni akarod, ki szabályoz (irányít) téged, egyszerűen keresd meg, ki nem kedveli a kritkádat." - Voltaire (saját fordítás)

ELÉRHETŐSÉGEM

Ha már nem elég a személyeskedés itt a cikkek hozzászólásaiban, hadd szóljon a párbaj kettőnk között. Itt mindig megtalálsz:

tombobb kukac freemail.hu

De legyél kimért, pontos és egyszerű. (Nem viccelek.) Nincs időm marhaságokra felelni.

Facebook oldaldoboz

Utolsó kommentek

TBB main page

Tom Bobb bejegyzése 2015. február 15. 24 komment

A SORS SORSTALANSÁGA

Címkék: irodalom Kertész Imre Sorstalanság

sorstalanposter.jpg

– Kertész leszek, béna vagyok hazudozok fát nevelek… –

Évek óta gondunk van egymással Kertész Imrével (vagy csak nekem van vele gondom – bár e cikk után neki is lesz velem, tehát mindegy), de még sosem szenteltem neki komolyabb cikket. Ez talán hiba (volt). Mivel többször és többen is elképedtek már a múltban, ahogy „ekézem” ezt a „korunk nagyszerű magyar íróját”, aki méltán érdemelte ki (hahaha) a Nobel–díjat is, hiszen olyan nagyszerűt alkotott (amilyet), szerintem itt az ideje irodalmi munkássága (de legfőképp díjazott munkássága) valódi, hazugságok nélküli megközelítésének – mindössze azért, nehogy már szó érje a házam elejét…
Hiszem, hogy ezt a cikkemet sokszor be fogom még linkelni a jövőben, tehát ezúttal is köszöntelek, kedves vándor, bárhonnan és bármikor is érkeztél erre az oldalra.

Elöljáróban még annyit, hogy Imre a szememben mint ember sem igazán áll meg és ezt nagy valószínűséggel éreztetem is majd a cikk alatt (ezért nem kérek bocsánatot), hiszen sokszor, talán túlságosan is sokszor szapulta úgy a magyarokat, hogy közben érdemleges magyarázatot nem adott szavaira – csak keserűen odavágott, fröcsögve a magyarokról, ahogy a fajtája szokott, aztán azzal az utánozhatatlan kaján vigyorral a képén figyelte a reakciókat. Minden bizonnyal meg is volt (meg is van) elégedve az eredménnyel, mert sok őrült agymosott követője van Magyarországon – és még több ellensége.
De hát ez utóbbiakat maga szerezte, nehéz és fáradtságos munkával.
A Sorstalanság című Nobel–díjas művén keresztül most elmesélem, miért is nem író ő, miért gondolom, hogy egy szánalmas hétköznapi emberke, aki valamikor réges–régen tollat ragadott és elkezdett érthetetlen mondatokat egymás mögé helyezni, amit aztán egy elhülyült Akadémia még díjazott is.
Kávé, cigaretta bekészítve? Nem lesz rövid cikk.
Lapozzunk.

Rögtön az elején definiálni akarom az „írót”, mint fogalmat.
Persze nehéz dolgom van, hiszen az ember, aki író, nem biztos, hogy megegyezik az emberrel, aki tehetséges – ergo: neki valódi belső értéke van ahhoz, hogy íróvá váljék. Nagyon sok író van manapság, akik tehetségtelenül, mindössze kemény és kitartó munkával alkotnak valamit. Iparosemberek ők. Becsületes munkások. Az író a tökéletes definíció szerint tehát általában véve az a fajta ember, aki képes kifejezni magát, méghozzá az olvasóinak megfelelő művészi szinten és képes olyan történeteket tálalni, amiket te elképzelni sem tudsz, ráadásul ezeket okosan szerkeszti meg, hogy érdekfeszítőek (sosem unalmasak) legyenek. És persze a legfontosabb: az író az az alkotó művész, aki rendelkezik stílussal.
Nagyon fontos szó. Stílus.
Mivel minden magára adó olvasó tisztában van az alapvető irodalmi elvárásokkal, már itt az elején oda merhetnénk köpni, hogy Kertész Imre miért nem író. De várunk még ezzel. Egyelőre csak alapozunk. Nézzük tovább!

Az íróról beszélhetünk úgy is, mint egy remek meseszövőről. Ehhez azonban el kell hinnünk, hogy a történet, amit olvasunk teljes egészében az ő fantáziájának szüleménye. És itt bevallhatjuk, hogy az írók mindig hozzátesznek a fantáziavilágukhoz, teljesen mindegy, hogy az elképzelhetetlenül keserves vagy felelőtlenül boldog – az író mindig beleírja önmagát és a vele történt dolgokat. Valahová. Bárhová a regényben. Olyan, hogy száz százalékos fantáziavilág nem létezik.
És akkor a tehetség. Ez egy másik definíció – nehezebb is. Mint már szóltam róla: nagyon kevés írónak van tényleges tehetsége. Ezt rögtön észre fogod venni, mikor kinyitod a könyvet és nekiállsz az első oldalaknak. A tehetség azonnal észrevehető. Abból, kedves barátom, ahogy az íród forgatja a szavakat. Ahogy megragadja a gallérodat és már az első oldalon közelebb húz, hogy elkezdjen neked (és csak neked) személyesen a füledbe duruzsolva mesélni.
Ezt még leírni sem lehet. Ezt a hangot. Ezt a sejtelmet. Ezt érezni kell.

A szerkesztés és a nyersanyag megmunkálása egy másik komoly folyamat. Rengeteg kidolgozatlan történet létezik, sok olyan remeknek induló sztori kering a vakvilágban, amit aztán az írója elfáradva, nyögvenyelősen fejezett be, nem is foglalkozva vele, hogy folyamatosan érezteti az olvasóival a megvetést, fáradtságot és kivagyiságot. Amikor olyan könyvet veszel a kezedbe, ami ténylegesen jól indul, majd középszerű történetté silányodva végül egy letehető és könnyedén eladható papírdarabbá manifesztálódik, rögtön rádöbbensz, miről beszélek neked. A történet szerkesztése legalább olyan fontos, mint a történet papírra vetése.
Nem elég, ha van egy komoly elmesélnivalód, mert ahhoz, hogy mások is megértsék a szavaidat, a világ legjobb szerkesztőjének is kell lenned. Nagyon sok kéziratot olvastam el a múltban, pár feltörekvő amatőrnek még segítettem is néhány ötletemmel, tehát elmondhatom, hogy az írók többnyire figyelmetlen és rendetlen valakik, akiknek ténylegesen szükségük van a kiadók vagy ügynökök által felbérelt olvasó– és tördelőszerkesztőkre. Ez szerintem szégyen. Egy író legyen a saját maga tökéletes szerkesztője. Eme adottsága nélkül az író csak egy titkárnő, aki éppen most nem a főnök szavait, hanem saját belső hangjait írja le nekünk – olvashatatlan és tagolatlan módon, mint egy jegyzetet.
Ez persze nem elég. Karcjegyzetekből Dunát lehet rekeszteni.

Eljutottunk hát a definíció végére. Érdemi rész következik.

Ahhoz, hogy megértsük az irodalmi Nobel–díjat és a háttérkörülményeket, meg kellene néznünk, mi folyik ma a világban Alfred Nobel egykori svéd milliomos hagyatéka körül. Anélkül, hogy a témától annyira messze távolodnék, gondolkozzunk el a Nobel–féle végrendeleten, amely szerint minden évben pénzjutalomban kell részesíteni a kémia, fizika, fiziológia (mint orvostudományok) és az irodalom legjobbjait – illetve azt a személyt, aki akkor és ott (adott korban) a legtöbbet tette meg a békéért való versenyzők erőfeszítők közül.
Elég szép és nemes gesztus. A lista is kellemes. Egészen addig (legalábbis), míg aztán a huszadik század közepén a díj egy kicsit el nem kezdett porosodni, túlértékelt ócskasággá süllyedni – és inogni. Amikor például évekkel ezelőtt egy beszélni tudó majom is megkaphatta a béke Nobel–díjat, miközben országa terrorhadereje éppen embereket gyilkolt, falukat és városokat bombázott le, miközben börtöneiben jogtalanul és vádemelések nélkül tartottak/tartanak fogva embereket, miközben kivégzések tucatjai történnek a területén évről–évre, aközben ez a pódiumra ültetett lény azon törte a fejét, hogyan lehetne még többet és még többet robbantani szerte a Földön… És persze teljesen jogosan többen megkérdőjelezték a díj hitelességét.
Tehették. Mert a Nobel–díj akkora már egy valóban megkérdőjelezhető ócskasággá züllött.
Innen vezetjük át a témát.

Az irodalmi Nobel–díj sosem szólt csak és kizárólag az irodalomról. Sosem a tehetségről. Az íróról, aki erőfeszítéseket tesz és tett azért, hogy te elolvassál egy történetet és ettől igazán jutalmazott olvasónak érezd magad. Ez a díj sosem a valóságról szólt. Mindig is volt benne politika, gazdasági hatalom és egy csipetnyi rasszizmus. Nem is tudtad? A Nobel–díjasok java része zsidó. Jelentős része az. Már a második világháború előtt felfigyeltek erre (bár Nobel anno kijelentette, hogy „a díj odaítélésénél ne játsszon szerepet a jelöltek nemzeti hovatartozása, hanem az arra leginkább érdemesek kapják a díjat…”), de aztán a világháború után még inkább megugrott a zsidó származású díjazottak száma.
El sem hiszed.
1945 után a zsidó származású díjazottak száma 2,3–szorosára nőtt, míg a megosztott díjakban részt vevő zsidók száma 8,8–szorosára emelkedett. Ezt persze meg lehet magyarázni azzal, hogy míg egy építkezésen kesztyűbe dudáló zsidó segédmunkást nemigen találsz, addig az orvosok, mérnökök, ügyvédek meg ilyen magasan kvalifikált állások között az ő arányuk magasabb – hiszen (nézd már, nyalok nekik egy kicsit) tanultabbak, okosabbak, előszeretettel választják a tudományos pályákat. Legalábbis a mendemondák ezt mendik és mondják.
Viccet félretéve.
Az 1901 és 2010 közötti időszakban 543 Nobel–díjat ítéltek oda 817 személynek és 23 szervezetnek. Ez aztán szép, igaz? Az összes díjazott 21,5 százaléka volt zsidó. Ha tehát azt mondjuk, hogy a világ népességének 0,2 százaléka zsidó származású, de a díjból 21,5 százalékkal jeleskednek, akkor nagyjából 137–szeres a felülreprezentáltság… de mégis… ez meg hogyan lehetséges?

Érdekes, hogy a Nobel–díj azt követően kezdett amolyan presztízskérdéssé válni, hogy befejeződött a második világégés és egyre több zsidót kezdtek el kitüntetni. Anno még az is felmerült a tudományos körökben, hogy bizony ez a fajta Nobel–díj már nem is ugyanaz, mint a háború előtti, mert felhígult, érvényét és értékét vesztette – de persze ezek a hangok el lettek némítva. És tényleg, ha jobban belegondolsz, ma már csak azzal, ha kijelented, hogy Kertész Imre Nobel–díjas író, szinte mindenki leborul a lába előtt, mintha valami olyat tett volna, ami tényleg valamirevaló cselekedet, nem pedig… (erről majd később). Amikor egy Nobel–díjas tudós mond valamit, akkor arra oda kell figyelni. Amikor egy Nobel–díjas békeharcos csapatokat küld lázadó terroristák leverésére (és eközben országokat, városokat, embereket pusztít el), akkor az „békehadjárat”.
Megőrült a világ.
A Nobel–díj mögött ma már nincs emberi tartalom. Érvényét vesztett plecsni. Ennyi.

És akkor egyik nap megszületett nekünk ez a Nagyszerű, Letehetetlen és Megismételhetetlen.
2002–ben a svéd Akadémia Kertész Imre Sorstalanság című művének ítélte az irodalmi Nobel–díjat. A világ tovább létezett, nem dőlt össze a társadalom, a tőzsdék rendben voltak, nem lett bolygóütközés, a tengerek sem fröccsentek ki – minden változatlan maradt. Túléltük. És túl is fogjuk. Ez nem kérdés.
A legendák szerint Imre 1960 és 1973 között, vagyis kereken 13 évig dolgozott ezen a regényen. Mivel jómagam is íróember vagyok (bár csak három kiadott könyvem van és még senki sem jelölt az irodalmi Nobel–díjra, holott egyszer segítettem egy zsidó néninek levenni a felső polcról valamit a boltban), természetes, hogy erre a hírre felkaptam a fejemet. Bevallom, mikor először szembesültem a Sorstalanság fizikai valóságával (mint könyv), észre sem vettem a turpisságot. Most viszont, mivel itt van előttem megnyitott dokumentumként, gondolván egyet a saját megszokott betűtípusomra alakítottam át, a saját beosztásom és oldaltöréseim szerint…
Hoppá.
77 oldalas.
Mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy a kétezres években írott regényeim és kisregényeim végül is mindannyian nagyregények, hiszen egyik 75, a másik 102, a harmadik 134 oldalas… én meg végig azt gondoltam, valamilyen szinten eladhatatlan termékek, hiszen könyvnek nem elég hosszúak, bár történetnek pedig pont megfelelőek.
77 oldalas.
Mi a fene ütött beléd, Imre, miközben mohó tekintettel alkottál? Próbálok rájönni. Nézzük csak a matematikai hátterét a dolognak – kénytelenek vagyunk, ha pontos számadatot akarunk kapni. Lássuk hát. A 13 év alatt egészen pontosan 4,745 nap telt el (365 napos évekkel számoltam, bocs). Ha tovább osztogatunk, akkor a következő eredményekre jutunk:

– Imre nem írhatott minden nap, hiszen többen is méltatták, hogy elég kemény dolog lehetett a visszaemlékezés, vagyis azt kell mondjuk, hogy ha egyik nap képes volt alkotni, akkor másik kettő vagy három napon keresztül magányosan pityergett az emlékek hatására;
– ha tehát csak minden negyedik napon alkotott (mert adjunk neki három nap pityergési időt), akkor egészen pontosan 1,186 nap alatt készítette el a Nobel–díjas művet;
– amiben 55,917 szó szerepel (az én példányomban – de reméljük, Imre nem írt bele külön nekem valami dicsérő mondatokat, hogy ezzel is növelje a terjedelmet);
– vagyis naponta (amikor foglalkozott a történettel) 47 szót írt le nekünk.

Nézzük csak.
Ha eddig eljutottál a cikkben, akkor éppen az 1,590 és 1,610 szó közötti számadat jön elő. Ennyi szón vagy túl. Vagyis Imre még ezt a cikket is, legalábbis eddig a részig, az ő temperamentumával több mint 34 nap alatt írta volna meg (a cikk végül 5100 szavas lett, amit így Imrének több mint három hónapjába telne megírni). Azért hasonlítsunk össze. Én mindössze az elmúlt közel egy órát töltöttem a gép mellett, közben voltam kint pisilni is, és ittam egy kólát visszafelé jövet. Talán még a hajamat is megigazítottam kézmosás után – jelentős másodpercek, ha az F1–es időbeosztásokkal élünk.
Na tehát, azt már tudjuk, hogy Imre nem él F1–es időbeosztással.
A kérdés tehát újra adott – mégis, mit csináltál, kedves Imre azon 1,186 napon keresztül, amikor voltál szíves olyan 10–15 percet rászánni az életedből a szívedet nyomó bánatra, amit egy regény formájában akartál a világ tudomására hozni? Ez nem gunyoros kérdés. Teljesen őszinte és nyílt vagyok – tényleg tudni szeretném a titkodat, mint alkalmazott Nobel–díjas irodalmár titkát, hogy hogyan is kell 13 évig írni egy szaros kis 77 oldalas… valamit
Minden bizonnyal észveszejtő munka lehetett. Íme a 47 szó, csak hogy az olvasók értsék:

„Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy hazakérezkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben „családi okokra” hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.
Nem haza, hanem”.

Az idézet a Sorstalanság című könyv első fejezetéből van. A jobb megértés érdekében: ez itt 46 szó, az első ugyanis a tagolásra utaló „1” volt a szavak előtt. Ez mindenképp ígéretes, miszerint azért legalább valamilyen szintű tagolásban van részünk. De erről is majd később.
A kérdés tehát adott. Vajon mekkora lángelmének kell ahhoz lenned, hogy leírj két vagy három mondatot naponta, ezzel is jelezve önmagad és a környezeted számára, hogy te író vagy – kétségbevonhatatlanul? Azt hiszem, egyszerű a válasz.

Amikor olyan 12–13 éves lehettem (nagyjából egy évvel azt követően, hogy eldöntöttem: márpedig én lesz, ami lesz alapon regényeket fogok írni), minden nyáron vásároltam magamnak egy nagy, szép spirálfüzetet és amikor vége lett az iskolának és elkezdődött a szünet, nekiálltam egy olyan igazi nyári regénynek. Ezt a hagyományomat aztán folytattam később is, mikor már írógéppel írtam – de ezt csak érdekességként mondtam el. A lényeg, hogy a nyaranta írt regényeim (bizonyítékul fent a padlásszobában, elzárva egy óriási ládába) bőven kitettek egy ma 77 oldalasra nyújtható Nobel–díjas regényt, már ami a terjedelmet illeti. Ezzel persze nem fogom azt mondani, hogy az én nyári szösszeneteim vetekednek egy sorstalan zsidó fiú lágerbeli történetével – mert ez nem igaz.
Viszont.
Az elhatározást, miszerint írni akarok és készíteni fogok egy regényt (akkoriban a regény szó egy–két teleírt spirálfüzetet jelentett) mindig komoly tett követte. Nem csak napi 47 szót véstem le, hanem napi ötszázat vagy éppen ezret, vagy kétezret, attól függően, mennyire szállt meg az ihlet.
Persze… nekem nem kellett sírdogálnom a történeteimben leírt szörnyűségek miatt – bár emlékezz rá, hogy az 1,186 napos „készítési határidő” már osztott beosztás, ki vannak belőle vonva a nyögdicsélésre szánt 3 napos semmittevések. Emlékszel, igaz?
Haladjunk.

A közelmúltban váltottam pár szót egy másik íróval, akit volt alkalmam egy blogbejegyzés kapcsán megismerni. A hölgynek komoly weboldala van, ahol (többek között) arról is értekezik, miféle egyedi technikája van neki az írásra. Érdekes olvasmány volt. Erről a témáról csevegtünk el egy kicsit, megemlítve, hogy néha én is töprengek rajta, vajon leírjam–e neked (az olvasómnak), hogy miféle technikával készítem a regényeimet? A hölgy szerint az írók, mint tudatos állatfajta (ezt én teszem most hozzá) igenis kíváncsiak, hogy a másik író miféle technikákat alkalmaz, hogyan alkot, hogyan készíti a fejezeteket, hogyan szerkeszt és épít fel végül egy egész regényt.
Érdekes. Mert én nem vagyok kíváncsi mások nyűglődésére.
Ellenben, kedves Imre, ez az egy dolog nagyon érdekelne, hogy miért kellett neked 13 év ahhoz, hogy végül ráírd a sztorid végére, hogy „vége”, és ledöbbenj rajta, hogy menyire semmitmondó, terjedelmileg és tartalmilag elképesztően szürke és jelentéktelen művet készítettél. Hiába no, mint már eme cikk elején is definiáltuk a dolgokat – te valójában nem vagy író.
Mondom is, hol a hiba.
Mint tudjuk (és itt most visszatérünk kicsit a faji dolgokhoz (elnézést ezért, de csak így értheted meg a lényeget) a Kádár–korszak Magyarországában elég sok zsidó származású emberféle kapott hatalmat – és élt is vele. Úgy is, mint állami könyvkiadók vezetésébe delegált semmittevők. Nos, ezek között a semmittevők között, akik természetesen komoly előnyökhöz juttatták és juttathatták a zsidó származású írókat, a Sorstalanság 1973–as elkészülte után egy sem akadt, aki azt mondta volna, hogy „nosza, elvtársak, ezt a könyvet jelentessük meg”. Nem mondta, mert… khmmm… mert a Sorstalanság úgy, ahogy van, egy olvashatatlan szar volt (már akkor is)(már azoknak is).

Imre, kérlek ne engem hibáztass ezekért a szavakért.
A Magvető Könyvkiadó, amelyik röhögve dobta vissza a kéziratot, a Szépirodalmi Könyvkiadóval egyetemben azért felelt, hogy a magyar kormánynak alázatos hajlongva megjelentesse a kortárs szépirodalom kiválóságait. Egy ÁVH–s zsidó alezredes vezette, aki Kastreiner–ből magyarosította Kardos–ra a nevét – ezt most inkább ne firtassuk. (Ennél mocskosabb dolgot elképzelni sem tudsz, mikor valakik beférkőznek a bizalmasba, később az országodba, még később ellopják az identitásodat és a neveidet, majd „ősi magyarként” kiáltják szét magyarságukat a nagyvilágban.) Még ennek a zsidó vezérnek sem tetszett a te elnyomott zsidókról írt könyved, méghozzá körülményes, sokszor olvashatatlan és érthetetlen fogalmazásaid miatt, amelyeket (ezek a kiadó szavai) „rosszízű mondatokkal” hígítottál fel. Olyan ellentmondást nem tűrő kritikákat kaptál a kéziratod miatt, amiket sokáig nem tettél zsebre. Például „a főhős furcsa reakciói” is előkerültek, melyeken nem is csodálkozhatunk – miféle átgondolt és valóságos emberi lény az a főhős, akinek egyáltalán nem emberi reakciói vannak, aki egyáltalán nem úgy reagál az élet bizonyos területein, mint ami elvárható lenne? Mást mond és mást cselekszik. Vajon miért van ez? Vajon mekkora hazug kreálmány a te Köves Gyurkád, aki a valóságban nem létezve még arra is képtelen volt, hogy a fejedből hús–vér emberi alakban kipattanjon a 77 oldalas Nobel–díjas műved lapjaira?

Mivel a Magvető Könyvkiadó és a Szépirodalmi Könyvkiadó között egy fű alatt létező komoly irodalmi verseny alakult ki, illetve mert Illés (szintén zsidó származású) volt a Szépirodalmi vezetője, végül aztán (komoly felsőbb nyomásra) 1975–ben megjelent a Sorstalanság a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában – és csönd.
Teljes csönd.
Én aztán tudom, milyen az, mikor megjelenik a könyved és csönd van. Senki sem kiált fel, méghozzá így: „Emberek, hé emberek! Ezt olvassátok el! Ezt olvasnotok kell!”.
A Sorstalanság megjelent, és csönd volt.
Olyan átkozott csönd vette körül ezt az olvashatatlan, de felsőbb nyomásra elkészült kiadványt, hogy még pár veszett kutya is farkát behúzva menekült el Budapestről, pontosabban a hetedik kerületből, valahonnan a Király utca környékéről. Tudod Imre, az mégsem járja, hogy ha egy későbbi Nobel–díjasnak megjelenik az a könyve, amelyikért aztán ténylegesen megkapja a megérdemelt díjat, az a könyv a kiadás napján vagy akár évében a hallgatás fala mögött felejtődjön el.
Ha ez történt (márpedig ez történt), akkor valami nem stimmel.

Nézzük hát, miről van itt szó.
Előttem a mű, kezdjünk bele az olvasásába. Sosem jutottam még túl a harmadik oldalon – ma délután bevettem egy aszpirint fejfájás ellen (megelőzöm a lázat, nem terjesztem), és nekiültem, hogy bátran, tényleg mint egy író, aki szeretné megismerni a másik író szavai mögötti értelmet, keményen belevágjak és egyszerűen érezzem végre, amint közelebb hajolsz hozzám, hogy a fülembe súgd a mondataidat – nekem, csak nekem, mert megfogtál, bevittél a regénybe, hiszen egy áldott tehetség vagy, és…
Na, bassza meg.
Nem sikerült.
De azért olvasom. Mert kitartó és határozott vagyok.
Rengeteg a vessző. Feleslegesen, mert a mondatok kialakítása egyébként nem követelné meg, de mivel te nem vagy író, kedves Imre, nem vagy olyan alkotómester, aki képes egy nyers vázlatot később átszerkeszteni, olvashatóbbá és gördülékenyebbé tenni, ezért rengeteg megszakadt, szakadozott és/vagy teljesen összemosott, egyébként külön mondatokká gyúrható mondatrészeket raktál össze. Ezért kénytelen voltál rengeteg (nagyon sok, nagyon sok) vesszőt használni. (Mielőtt csapdosni kezdenél – direkt használtam rengeteg vesszővel támogatott, hosszú, összetett mondatot az imént, csak a te kedvedért.)
Ez az első, ami rögtön feltűnik. A vesszők. Semmi gördülékenység, semmi segítség az olvasónak.
Tovább.
Mivel nem vagy magyar (származásodnál fogva), ezért nem ismered száz százalékosan a magyar nyelvtant és nem tudod magadat teljesen érthetően kifejezni. Nagyon sokszor hiányoznak a mondataidból azok az apró kis szócskák („de”, „is”, „hogy”), melyek segítségével a vesszők ellenére is gördülékenyebb lehetne a megfogalmazás. Ezek az apró kis „segítőszavak” a szó szoros értelmében átsegítik az olvasóidat azon a kisebb fennakadáson, hogy most vessző következett. Mert a vesszőknél egy pillanatra meg kell álljunk, majd onnan folytatjuk tovább a mondatot – ámde ezen szavak használatával könnyebbé, gördülékenyebbé válnak a mondatok. Ezt minden kisiskolás tudja és használja. Ismeri és elfogadja. A magyar nyelvtan egyik szépsége. De mivel nem kenyerem oktatni egy Nobel–díjast, nézd el nekem, hogy nem példálózok – találsz te rengeteget, van honnan (77 oldal) és van miből (csak a Sorstalanság most) merítened.

Tovább.
Idézőjelek rengetege. Ezt mások is a szemedre vetették már – lepergett. Akkor használunk idézőjeleket, amikor valamit és valahonnan idézünk. Ez a legfontosabb. Ez mellett használjuk, mikor esetleg kétértelmű a szavunk, vagyis „jobb lenne” most ebbe nem belemenni – igaz? Te viszont olyan mértékű idézőjel–halmazt öntesz ránk az olvasóidra, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik közöttük. Mert valójában a szereplők egymás idézgetése nem indokolt, vagyis matematikai/logikai alapon te nem idézel, csak mindenféle szavak és szópárosítások köré odarakod az idézőjeleidet, bár legtöbbször ez felesleges.

Tovább.
Elbeszélő bekezdésbe beszúrt kijelentő vagy kérdő mondatok a szereplők részéről, amelyeknek nincs ellenpárja, vagyis nem nevezhetjük őket párbeszédeknek. Ez egy nagyon okos és jól felépített írói fogás, sokan észre sem veszik, mert ha ügyesen helyezed a történetbe, abszolút a jelzett jelenet része tud lenni, azt képes finoman előremozdítani. Azonban te szinte csak ezeket az emberek szájából elhangzott mondatokat használod, ami először még érdekes (hiszen mi olvasók azt reméljük, egy bevezetésszerű előkép után majd kigyógyulsz ebből és lesznek rendes párbeszédeid is), de később egyre zavaróbbá válik.
A miértre az a válaszom, hogy természetes az ellenpár nélkül odabökött szereplő által kijelentett mondat zavaró jelenléte, hiszen egy elbeszélésbe nem szabad többször is be–beszúrni elhangzott kérdéseket vagy kijelentéseket. Ez megakasztja az egyébként pont a gördülékenység miatt kitalált technikát – ezáltal az olvasód többször kénytelen visszaugrani egészen a bekezdés elejére, hogy ismételje a mondatot vagy mondatokat. De ebből akár egy körkörös érthetetlenség is kialakulhat (ezt soha senki sem tanította neked, tényleg?), mert az olvasó ismét eljut a bedobott szereplő–mondathoz, és ismételten vissza kell térnie a bekezdés elejére…
Te aztán feltaláltad a perpetuum mobile–t, barátom.

Tovább.
Kalandozások a mondatok között, méghozzá olyan távolságokba, amelyek nem indokoltak. Több szereplőről is megtudunk számunkra és a történet számára érdektelen információkat, miközben a szereplők csak úgy megjelennek és/majd eltűnnek a mélyben. Ezen információk és mondatok lényege a szakszerű szemnek leginkább a terjedelem növelése lehet – ámde itt megint a „77 oldal” paradoxonja lép elő, vagyis nem beszélhetünk kvázi terjedelemről. De akkor mi volt a szándék?
Ugyanez a furcsaság tör elő rengeteg bekezdésben (lényegében majdnem minden második–harmadikban), miszerint egy teljesen korrekt mondattal nyitod a dolgot, amelyet nem kell követnie a többi mondatnak, hiszen azok tartalmilag és lényegileg nem tartoznak hozzá. Ezt megint nehéz egy nem magyar embernek elmagyarázni, aki ráadásul tehetségtelen íróféle is – egy úgynevezett „bevezető” vagy inkább „felvezető” bekezdésindító mondat után, amelyhez lényegében nem tudsz csatolni további gondolatokat, új sorba kell ugranod és ott kell folytatnod a sztorit. Ez nem kérés, bár nem is lebetonozott nyelvtan (ezt láthatjuk, hiszen így adták ki a förmedvényedet), mindössze elősegíti a könnyebb olvasást.

Tudom, ez a vesszőparipám. Ami most következik. Ezt látni most a szavaimból.
Azt mondom, egy írónak (még akkor is, ha tehetségtelen és csak és kizárólag amolyan nehezen dolgozó, de becsületes iparosember)(erről értekeztünk a cikk elején) kutya kötelessége szem előtt tartania az olvasó érdekét és kényelmét. Mindegy, mi a téma, amit előadsz, és mindegy, hogy milyen nyelvezettel készíted azt (drámai, játékszerű vagy sejtelmesen sötét), az elsődleges szempont, hogy ez egy irodalmi mű, egy irodalmi olvasmány, amit az emberek olvasni akarnak (nem hallani, nem látni – ugyebár), vagyis neked, mint írónak mindent el kell követned annak érdekében, hogy a történet akadálymentesen, rezzenéstelenül olvasható legyen.
Hát, Imre, ez az író nem te vagy.

Tovább.
Van az úgy, hogy írás közben rádöbbenünk: el szeretnénk még valamit mondani az előtt, hogy a lényegi részt taglalni kezdenénk. Semmi baj, hiszen régebben is volt erre megoldás – átírtad a lapot. Vagy még jobb: beraktál egy kiegészítő lapot és folytattad a regényt. Aztán később az írógépeknél még könnyebb lett a dolog, majd jött a számítógép – amikor úgy szerkesztesz, ahogy neked tetszik. Kiveszel, hozzáadsz, eltűntetsz, teremtesz…
Erre itt ez a részlet. Legyél már rá büszke:
„De már jött is az öregasszony az árukkal. Még előbb történt, hogy a boltos megkérdezte: szabad–e érdeklődnie, vajon munkaszolgálathoz végzünk-e beszerzést? Mostohaanyám mondta az igent.”
Mostohaanyád mondta az igent.
Mint egy rock koncert. Pengetik a gitárokat, szakad a húr, és mondják az igent. Miféle írói nyelvezet ez? Mondani az igent? Szeretnék végre rámutatni, hogy a héber és a magyar nyelvtan között óriási a különbség – nagyobb, mint az angol–magyarban vagy a német–magyarban, de a lényeg, hogy van különbség, és mivel ennek nem vagy a mestere, hát persze hogy ilyeneket alkotsz. Valaki jön és mondja az igent.
Nem is ez a legnagyobb baj a részlettel, hanem a „még előbb történt” kifejezés. Leírtál egy mondatot, aztán rájöttél, hogy előtte is történt valami – de nem akartál beszúrni új lapot, nem akartál javítani vagy mifene… elvégre napi 47 szó állt rendelkezésedre… így maradt a „még előbb történt” – mert így az olvasó a idővel játszadozva azt láthatja, mekkora ász vagy, hogyan kevered az időszeleteket, milyen elvetemült ördögi módszerekkel…
Milyen elvetemült ördögi módszerekkel keversz te, Imre?

Tovább.
Maradva az időnél, mint funkciónál.
Sokszor a szememre vetik (főleg most, hogy több ember is foglalkozik a regényem angol nyelvre fordításával), hogy szeretek játszadozni az időhatározókkal. Vagyis egyszer jelen időben használok egy mondatot, máskor átugrunk múlt időbe – akár egy jeleneten belül. De hogy is van ez? Miért van ez? Mint író vajon megteheted–e, hogy ilyet csinálj, vagy ez már inkább a nemtörődömség jele?
Nem fogom a magam indokait itt megírni (tudom, hogy szeretnéd)(ahhoz el kell olvasnod a regényemet)(amihez elég nehéz lehet hozzájutnod, mert hétpecsétes titok, lakat alatt – egyelőre), de mivel azért vagyunk most itt, hogy az általad alkotott mondatokat nézzük át, hát…
Szóval a regény elején vagyunk még, amikor hirtelen sokasodnak a „jelen idők”. Érthetetlen, mert egyébként a történetben abszolút a múlt idő az uralkodó. De vajon miért történik mindez? Van – volt. Érkezik – érkezett. Mondja – mondta. Mi ez, kedves Imre – csak nem megint a nyelvtani rész nehézségei?

Később párbeszédet is használsz, mikor Köves Shlomo Gyuri megérkezik Budapestre, az ország felszabadult, a háborúnak vége – és ekkor valaki a tömegből rákérdez, látott–e a gyerek gázkamrákat. Erre persze nagyon okos kikerülő manőver a válasz, de nem ez a lényeg. A lényeg a párbeszédben rejlik.
Ahogy írod. Ahogy írnod kellene.
A párbeszéd alapja, kedves Imre, hogy valaki mond valamit, erre a másik szereplő reagál. Mint mikor két ember beszélget. Ha jó író vagy, úgy tudod még olvashatóbbá és élvezetesebbé tenni a párbeszédeket, hogy használsz néhány bevált szócskát, amikkel az írók általában kicsit toldanak és segítenek (úgy, mint „mondta”, „kérdezte” vagy „felelte”). Igen ám, de ha még jobb és még tehetségesebb író vagy, aki mestere a párbeszédeknek, akkor bátran egyéb szavakat is beillesztesz – akár a szereplő mondata után, akár két mondata közé (ez utóbbi már főiskolai nyelvtan, legalábbis sokan nem képesek jól elkészíteni), illetve gondosan ügyelsz rá, hogy a környezeti hatásokat és határokat is figyelembe véve egyéb információkkal lásd el a párbeszédet – amennyiben lényeges.
Nehéz ez. Nagyon sok gyakorlást kíván. Nagyon jó magyar nyelvtani ismereteket – és nagyon erős irodalmi hozzáértést. Talán éppen tehetséget. Nem tudom. Csak azt látom, hogy a te párbeszéded egy gondolatjelekkel egymás mögé rakott mondathalmaz, amiket úgy kell kibogozni és lassan rájönni, hogy ki beszél kinek és mit mond, meg hogy mikor, hogyan, miért…
Szóval az a buchenwaldi párbeszéded… Egyetemre vele! Tanítani, másolni, éljenezni!

Egyébiránt más komolyabb problémám nincs a könyveddel. Egyet kell értenem az akkori idők kritikusaival, akik vissza is utasították, mert nem életszerű, nem jól van megírva, egy teljesen hétköznapi történet, amit nagyon komolyan javítani és átírni kellene – de te sosem tetted ezt meg. Még büszke is voltál rá, hogy visszautasítottak, mert (ezt mondtad) az bizony megerősített hitedben.
Ámen.
Azt hiszem, innen már nincs több hozzáfűznivalóm.

A Sorstalanság 1975–ös megjelenését követően aztán megjelent később is, de ekkor már elkezdődött az előre betervezett kormányszintű nyomásgyakorlás. Újságírók hada állt csatasorba értekezni a regényről, olyan emberek, akik egyébként el sem olvasták, vagy ha bele is lapoztak, nem értették meg, miről szól. Egymásnak adták a telefonokat, beszélgettek róla, mint valami jól értesült madárkák a villanyvezetéken ücsörögve (néha beleszarva a világba, hadd pottyanjon) – az egész miliő olyan volt, mint a kötelező nyári olvasmány az általános iskolában, amikor nem akartad megtudni, kik a kőszívű ember fiai, ezért cselesen elbeszélgettél róla a könyvtáros nénivel, illetve megnézted a filmet a tévében (mert kötelezően minden nyáron leadták).
Egyszóval 1990 környékén már élénk érdeklődés fogadta Imre számkivetett, de aztán a témája miatt mindig és örökké aktuálissá dédelgetett förmedvényét, amit aztán elkezdtek különböző nyelvekre fordítani. Ez már valami, gondolhatta a mi magyar Imrénk, és büszkén emelte fejét az égnek.
Tehette – kritikusok zengtek ódákat olyan sorokról, amelyek nem léteztek. Művészettörténészek idéztek olyan elképesztő átéléssel a műből, ami egyébként nem jellemző rá. Hozzáértő más írók és alkotók ráztak kezet Imrével, amiért ennyire erőteljesen és nyersen kimondta, amit ki kellett mondania.
Vége lett a „nem értjük, mi ez”, meg a „talán még dolgoznia kellene ezen a nyers valamin”, illetve a „mégis, mi ez a szamárfüles dolgozat, csak nem valami hetedikes akar író lenni Magyarországon?” féle értetlenkedéseknek és kérdéseknek.

Kertész Imre nem magyar író. A neve magyar és azt állítják, Magyarországon is született. Nem író, mert nem képes egységes, érthető és a magyar nyelvtannak (is) megfelelő magyar mondatokkal leírni, elmesélni és neked átadni egy–egy történetet. Még csak nem is irodalmi iparosember, egy olyan (többek által elismert) íróféle, akinek tehetsége ugyan nincsen, de kitartással, jó ötletekkel, nagyon sok munkával és egy kis logikai–irodalmi szépérzékkel képes lenne megfelelő minőségű könyveket készíteni (sok ilyen van a világon). Imre egy olyan felülértékelt, egyszerű és talán még említésre sem méltó emberféle, aki egyik nap gondolt egy nagyot és elkezdett szavakat rakni egymás mögé – majd mondatokat és fejezeteket. Ezekből lettek az első próbálkozásai, később ezekből lett a Sorstalanság.
Azt állítom, Imre képtelen még csak egy aprócska kis érdekfeszítő, kerek történetet is elmesélni. Nem tudja leírni a gondolatait, képtelen mondatokba önteni azt, ami a fejében van. Ha mégis megteszi (nyögvenyelősen és tényleg „magyarellenesen”), akkor a papírra vetett förmedvényeket nem képes a magyar nyelvtannak és szépérzéknek megfelelően átalakítani, szerkeszteni és addig gyúrni–módosítani, amíg arra szükség van. Nem egy alkotó elme. Kétségbe vonom, hogy bármikor is képes lett volna irodalmi szinten alkotni – ezért a szememben nem birtokosa semmiféle irodalmi Nobel–díjnak… nem mintha számítana ez a túlságosan elcsépelt, elszürkült és porossá lett díjazás…

Nem kenyerem más, nálam sikeresebb írókat „ekézni”, kivesézni és azzal támadni, amivel ezt a „magyar írót” támadtam az elmúlt pár tíz percben. Nagyon sok arra érdemes író létezik és él a világban, rengeteget olvasok tőlük és sokszor azt mondom – elképesztő. Nagyon sokszor érzek meleg, kellemes irigységet, amikor ezen írók műveit olvasom, mert érzem, hogy jobbak nálam, jobban írnak és közvetlenebbek az olvasóval… hogy ők „valakik”. Ez jólesik és amiért jólesik, amiért ezt az egyáltalán nem féltékeny irigységet érzem, boldogan tekintek rájuk és műveikre. Van közöttük pár magyar is.
De nem fogok neveket mondani.
Kertész Imrén kívül nagyon–nagyon sok olyan írót is ismerek, akik pocsékul alkotnak, olyan könyveket adnak ki, amelyek nincsenek még kidolgozva, vagy amelyeken érződik az úgynevezett „beleszarás” mélysége. Ez az az eset, amikor az író megunja a sztorit és utálni kezdi a szereplőit – ámde a vaskos előleg vagy a beígért hírnév további írásra, a mű folytatására sarkallja. Ezekből az írófélékből van több. Nekem olyan könyvtáram van, amely természetesen az én ízlésemnek megfelelő – válogatott. Ahogy a tied is az. Lehetőségem van beleolvasni könyvekbe, sokszor hánytatótálat kell magam mellé rakni ezekhez az eseményekhez. Olyan mértékben hígult az utóbbi 10 évben az irodalom és az „írói piac”, hogy lassan egy Sorstalanság valóban arra érdemes, Nobel–díjas alkotássá változhat át.
Ez azért nem semmi.

Végezetül. A tagolás. A jó tagolás.
Pár hete dolgozni kezdtem egy 1992–ben írt regényemen, melyet anno nem mertem kiadóba küldeni véleményezésre, hiszen úgy éreztem, nem kiforrott. Jól éreztem. (Helyette egy évvel később próbálkoztam egy másik regényemmel – ez lett végül az első könyvem.) A lényeg, hogy ez a regényem olyan semmitmondóan és logikátlanul van tagolva, hogy csak a mostani újratagolásával eltöltöttem egy egész napot. A történetet most úgymond „felújítom”, vagyis igyekszem olyan szinten gatyába rázni, hogy valamikor április környékén megjelenhessen a különféle e–könyvekkel foglalkozó boltok kínálatában.
Nagyon fontos a jó tagolás.
Érdekes, hogy a történet szempontjából megkövetelhető, könnyedén követhető tagolást később felváltotta a történetet nem „megvágó”, a jeleneteket ugyan kettéosztó, de valójában csak valamiféle baljós jelet előrevetítő angolszász tagolás – nos, Imre ezekből egyiket sem használja. Létezik fejezetekre osztás, fejezetek és számozott részek, csak számozott részek, névvel illetett fejezetek és/vagy részek… Ezerféle módja a megfelelő olvasóvezetésnek. Imre tagolása a könyvében amolyan „így sikerült” jelleggel van jelen. Ha őszinte akarok lenni, semmivel sem különb, mint az én 1992–es förmedvényem. Kiforratlan és logikátlan. Az a fajta, amit nem adsz kiadóba.

Konklúzió?
Szeretnék egyszer beszélgetni veled, kedves Kertész Imre, tényleg tisztelve téged (csak a korod által)(a díjaid meg elismeréseid miatt hadd ne hajbókolva). Szeretnék beszélgetni irodalomról, olyan írói technikákról, amelyeket szerinted te alkalmaztál valaha is a könyveidben/regényeidben. Szeretném hallani, ahogy oktatsz engem, rámutatva azokra a regénybeli, írásbeli hibákra, melyeket én elkövetek és elkövettem a múltban.
Hihetetlen, de egy személyes találkozás sok mindent megváltoztathat. Szeretném a saját szavaiddal hallani, hogy tévedek, mert a Sorstalanság igenis értékelhető és élvezhető irodalmi mű. Kíváncsi lennék, hogyan adsz magyarázatot a nyelvtani hiányosságokra, az ötlettelen cselekményvezetésre, a bekezdésekben látható tapasztalatlanságokra és/vagy úgy zusammen az egész regény ingadozó, kiforratlan, és vállalhatatlan létezésére.

Arra kérnélek most téged, kedves olvasóm, hogy ha van ötleted vagy elérési útvonalad Imre felé, ha rendelkezel erővel és hatalommal, ami „összehozna” bennünket egy kellemes, tényleg baráti és nem ellenséges beszélgetésre, akkor ne habozz írni nekem. A címem még mindig tombobb meg a freemail, ahogy régebben is – várom leveledet.
Imre, ha valami véletlen folytán olvasod ezeket a sorokat, nem kérek elnézést a szavaimért. Sajnálom, hogy más nem mondta el neked ezeket valamivel előbb. Mondjuk, mikor 31 évesen azon picsogtál, hogy mit kezdjél az életeddel és elkezdtél írogatni. Tudod, a levélírás, a naplóírás, a mostani népszerű bloggerkedés és a regényírás között óriási a különbség.
Te konyhai cetlikre írt emlékeztetőket írsz. Karcműveket. Jelentéktelen semmiket.
Természetesen amennyiben egy kellemes napot együtt töltve és átbeszélgetve mégis bizonyítod nekem, hogy mekkora írói talentum vagy, és az orrom előtt dobsz össze egy laza 6–8 oldalas szösszenetet (akár megint a halálgyárról és a kis Kövesről), méghozzá olyan eszeveszett tempót diktálva, olyan elképesztő nyelvezettel és nyelvtani modernséggel, amitől még nekem is feláll a farkam, akkor megkövetlek. Kicsi a valószínűsége, de ha látom, amint profikhoz, irodalmi Nobel–díjasokhoz mérten alkotsz, akár egy valamirevaló író, akkor lesz egy másik, téged éltető bejegyzésem is a blogon.
Ezt megígérem.

További kellemes boldogulást a gyűlölt magyarok földjén, egészséget és hosszú életet kívánok neked.

UPDATE - íme a "híres visszautasító" levél, amiről fentebb beszéltem. Nem nekem írták...

kerteszlevel.jpg

blokkindex6.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://tombobb.blog.hu/api/trackback/id/tr457111189

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Paraphone 2015.02.15. 08:24:45

Abcúg, antiszemita, elfogult fröcsögés. :D

Nem korrekt dolog, sőt, kimondottan ferdítés azzal zsonglőrködni, hogy 13 év alatt írt 77 oldalt, akkor az percenként hány betűt jelent. Lehet, hogy az első évben megírta az egyharmadát, aztán erőt gyűjtött, a hetedik évben megírt még egy harmadot, és a 13. évben pedig befejezte.
Vagy. megírt először egy év alatt 200 oldalt, de rájött, hogy ez így túl őszinte, vagy megrázó, vagy nyomasztó, vagy... akármi, és kellő önkritikával 12 év alatt kigyomlált 123 oldalt.

Amúgy is: EZ (hu.wikipedia.org/wiki/Kazimir_Szeverinovics_Malevics#mediaviewer/File:Red_Square._Visual_Realism_of_a_Peasant_Woman_in_Two_Dimensions.jpg) pl egy festmény, bármily hihetetlen is. A MESTER valami három(!) éven át alkotta. Ne csináljunk abból viccet, ha kérhetem, hogy napi hány milliméternyi vörös sávot húzott a vászonra. Ez hochkulture, amit a moslékzabáló faskók nem értenek.

Olvasson az ilyen vasalbertet, az való neki. Hegyek, völgyek, meg bús üverek, blah, népi romantika, nahiszen.

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.02.15. 10:05:46

@Paraphone: Nézd, én elfogadom mindenkitől, még tőled is, ha nem értesz egyet velem. Nem kell nekünk mindig és mindenben közös nevezőn lenünk, csak azért, mert egyébként vannak közös nézeteink. Ettől függetlenül értem én a mókát. :-)

Teljességgel elfogadható, hogy ferdítésnek látod a számolásomat/számításomat, hiszen úgy nézel egy művészre, mint egy olyan "isteni lényre", aki alkot, amikor ihlete van és merít, amikor merítenie kell önmagából/múltból/környezetből - ámde ez csak részben igaz. A művészember és az íróember valójában ugyanolyan emberféle, mint te vagy, semmiben sem különbözik, talán csak egy dologban: neki van tehetsége ahhoz, amit csinál. És ez nem lenéző rád nézve. Neki van ehhez a faszsághoz tehetsége. Tudja, hogyan kell írni. Tudja, hogyan kell karaktereket vázolni, környezetet bemutatni, fejezetekre vagy részekre osztani, érdekes párbeszédeket létrehozni. Ez tehetség. No meg kurva sok gyakorlat - csak a "kurva sok gyakorlat" részt elfelejtik megemlíteni a nagy mesterek, így aztán te, a halandó, azt hiszed, hogy ezek ott, a Kertészék akkora tehetségek. Nem azok. Minden tehetségnek hosszú évek gyakorlata szükséges, hogy a tehetségét megcsiszolva képes legyen azt maradandóan visszaadni.

Na, ez hiányzik a mi Imrénkből. Ez bizony. Tehetség és gyakorlat. Ez a kettő dolog, ami pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy íróvá válhass.
Amikor tehát a tehetséged a gyakorlattal összehangolódik, igenis képes vagy ihlet meg hülye múzsák nélkül is alkotni. Nem biztos, hogy jól csinálod, elképzelhető az is, hogy a fejezeted/fejezeteid nagyon rosszak, de képes vagy logikusan tartani az előre vázolt irányvonalat és később, amikor már csókot adott a Múzsa, javíthatod, fényezheted, csillogóbbá teheted a már megírt, de akkor még silány mondatokat. Tudom, miről beszélek.
A gond ott van, hogy Kertésznek csak silány mondatai vannak. Ezzel is jelzi, hogy nincs tehetsége, nem tud sem emberi logikával, sem pedig a benne rejlő tehetséggel írni - külön-külön alkalmazni sem képes őket, csak MERT NINCS NEKI. Egyik sem.

Szóval ha elfogadod, hogy nem ferdítés a matematikai számítás az irodalmi életben, akkor rájössz, hogy tényleg röhögve meg lehetett volna írni a Sorstalanság-ot olyan laza 5-6 hét alatt, tekintve a fentebb is elemzett mondatait, fejezeteit, karaktereit és egészét. Ezt a szemetet bármelyik ötödikes házi feladatként egy nyári szünet alatt elkészítette volna, a tanárnak csak a helyesírási hibákat kellett volna javítani, mielőtt nyomdába megy Pistike sorstalansága - aztán jöhetnek a milliók, a hírnév, a hazug Nobel-díj.

Ez itt a lényeg.

dobókötél 2015.02.15. 10:52:35

Üdvözöllek Tom Bobb!
Fenti blogbejegyzésed után, majd újraolvasva előtte is, egy korábbi bejegyzésedből olvastam a következőket.
"Van nekünk ez a Kertész-srácunk, aki valójában egy megátalkodott, vérszomjas zsidó, aki képes egymás mögé rakosgatni szavakat, amikből mondatok lesznek, illetve mondatokat, amikből valamiféle olvasmányok lesznek – de nem regények. Ezek nem történetek, ezek (amiket a fickó „alkot”) leginkább egy írástudományilag megfejthetetlen, logikátlan és értelmezhetetlen katyvaszok, amiket arra érdemes (másik zsidó származású) emberkék persze istenítenek. Egészen addig, míg szeretett zsidójuk az ő oldalukon áll…
Mondja is a srác, hogy mikor 1975-ben megjelent a „Sorstalanság” címre keresztelt förmedvénye, a magyar kritikusok kussoltak. Mert hogy (szerinte) nem igazán értették, miről szól a könyv. Na, ide kívánkozik az én véleményem, kedves Imre – hát persze, hogy nem értették, mert az egész kibaszott förmedvényed egy nagy rakás értelmezhetetlen és logikátlan, abszolút magyarellenes, magyar nyelvtanellenes írásmóddal „alkotott” szar. És mivel akkoriban Magyarországon még voltak igazi magyar kritikusok, akik magasról tettek rá, hogy egy magyarellenes zsidó vagy, aki csak fröcsögni képes, így hát nem mondtak semmit a megjelent könyvedről, mert nem lehetett semmi jót vagy legalábbis pozitívnak csengő kritikát mondani. Udvariasan kussoltak, mert nem akarták elmondani, mi az igazság a történeted körül. Ennyi.
Elég baj az, hogy a magyarok elől (akik persze befogadtak és még magyar nevet is adtak neked) végül nem Bulgáriába, Törökországba, esetleg Indiába vagy Lengyelországba menekültél, hanem a gazdaságilag neked kedvezőbb Németországba (miért nem az NDK-ba mentél, baszod?), majd mostanában a fizikai és szellemi leépülésed miatt ismét Magyarországot választod lakhelyedül (hiszen itt olcsóbb az egészségügyi szolgáltatás, főként a te lopott német pénzedből), és ezt még hangoztatod is, hiszen te megteheted. Valójában egy senki vagy, mind emberileg, mind szakmailag. Nem jelent semmit sem a díj, amit főként zsidó nyomásra adtak oda neked a svédek, és nem jelent semmit sem, hogy a hírverés miatt, amit zsidó befektetők csaptak körülötted, végül többször is utána kellett nyomtatni a szarjaidat. Hát persze, az emberek vették, mint a cukrot, miközben valójában elég kevesen képesek követni a szerinted mondatoknak mondott lelketlen szópárosításokat, amikkel „alkotsz” és „alkotsz”.
Számomra (is) így sokkal érdekesebb lett ez a mostani írásod.
A mostani bejegyzésed egy átdolgozott, kibővített, és alaposabb formája annak, amit tőled idéztem.
Egymásután olvasva, is azonos maradt a véleményünk erről a "mi Kertész srácunkról".
További jó munkát (írást) kívánok!

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.02.15. 11:43:30

@dobókötél: Nézd, nagyon sokszor (tényleg sokszor - évente legalább 3-4 alkalommal) jön elő a magyar blogéletben/internetes életben Kertész és a díja. Ilyenkor én figyelme, mi következik. És elképedve látom, hogy farkukat marokra fogó nőstény és hím egyedek (szembemenve a biológiával, ugye?) azon maszturbálkodnak, hogy Kertész milyen remek író, milyen elismert és világhírű, hogy a Sorstalanság (az egyébként ördögien rossz filmnek is köszönhetően) mennyire ismert és elismert MAGYAR könyv. komolyan mondom, egymást buzdítják, miközben persze halvány lila fingjuk sincsen róla, hogy miről beszélnek. Többségük képtelen volt elolvasni a könyvet - ebből a többségből pedig a többség azért nem olvasta el, mert más könyveket sem olvas. Ez tény.

Azért írtam meg ezt a "kibővített változatot", mert az elkövetkező években én nem akarok megint és megint bekapcsolódni értelmetlen hülyékkel való vitákba - egyszerűen csak linkelem ezt a cikket, itt a véleményem, nem zsidózva, nem köpködve, hanem teljesen logikusan és abszolút az irodalmi vonalat kritikusan figyelembe véve ide vésve...
Persze vállalom előző véleményemet is, melyet most elolvasva inkább tartok forrófejű felkiáltásnak, de tény, hogy akkoriban még nem voltam képes erőt venni magamon és igazán belemélyedni a könyvbe. Most erőt vettem magamon és megtettem - kemény utazás volt. De megérte, mert megszületett ez a nem rövid, ámde abszolút igaz és érdekes cikkem.

Tény, hogy sok barom, aki maszturbálkodik Kertészre és a könyvére, nem tud olvasni és mivel éppen szapulom kedvenc antitalentumukat, nem fogják végig elolvasni ezt a cikket. Sajnálhatják, mert ha nyitott elmével néznek be ide, észrevehetik, hogy szavaim mögött valóság van. Nem azért alkottam ezt a bejegyzést, hogy vagdalózzak, hanem hogy tisztába rakjam ezt a dolgot Kertésszel, Sorstalansággal, Nobel-díjjal.

Most tiszta lapot nyújtok át mindenkinek. A cikkem elolvasása után bárki előveheti a könyvet és átrághatja magát rajta, aztán jöhet ide és cáfolhat. Állok elébe. Aztán majd megveszik az én könyveimet, később lehetőség lesz az e-könyveim vásárlására is, és jöhetnek a fikázók, akik hibákat fognak ott, azokban keresgélni.
Remek szórakozás az irodalmi élet. Kedvelem.

Paraphone 2015.02.15. 21:57:33

Öhm... csak vicceltem. Bíztam benne, hogy nyilvánvaló lesz.

Egyébként le a kalappal, amiért elolvastad, én megpróbáltam, de élvezhetetlen. Sőt: olvashatatlan.

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.02.15. 22:12:44

@Paraphone: Nyilvánvaló is volt. Te nem vagy olyan szerencsétlen, aki elfelejti a nemzetközi jeleket a mondatok után, tehát láttam, hogy poén volt - ettől még reagálnom kellett, átlátva a poén mögött rejlő/felsejthető valódi kérdést. Azt hiszem egyébként, hogy a dolog valós.

A könyv tényleg olvashatatlan. Nekem olyan volt, mint a profi doktornak a sarlatán, aki az orra előtt kezd össze-vissza vagdosni egy beteget, meg festegetni a testén, közben vígan mormogva segédigéket, hátha elűzi a gonoszt. Végig olyan érzésem volt, hogy ez az egész egy nagy vicc, amit egy ötödikes tanuló Bélácska követett el, és amit aztán valamiért megjelentettek, csak hogy eggyel több holokausztos történelmi (meseszerű) elbeszélés születhessen. (A meseszerűt úgy értem, hogy elképesztően vonalvezetett, aminek a végén a jók elnyerik méltó jutalmukat - vagyis Gyurka hazatérhetett, élve.)(Csak a félreértések elkerülése érdekében...)
Egyébként vannak más "művei" is ennek a nem magyar írónak, de azok sem olvashatóak. És amikor ilyeneket látok, mint ez a sorstalan förmedvény, rájövök, milyen komoly munka állhat a tehetség nélküli, de kitartóan dolgozó és végül sokszor tényleg jó könyveket alkotó írók munkái mögött. Rengeteg tehetségtelen, de verejtékkel és sok munkával jó könyveket alkotó író van.
Kertész nem közülük való.

ymel 2015.02.16. 12:58:37

Aszondod, (velőzve) régen a kritikusok jobbak voltak. Az irodalomkönyvek is, ebben talán egyetértünk. Viszont jó lenne, ha a szöveget az (mondjuk azt, hogy az 'akkori') irodalmi elemzésekben használatos módszerekkel is meg kellene vizsgálnod.
Sokféle elemzés létezik, bátorkodom e fentit inkább valamiféle politikai nézőpontnak tekinteni.
Az ('a régi jó') irodalmi elemzés ugyanis pl. a költői képek kibontásával, a nyelvezet stílusával (Kertésznél a kopárság a jelentéshordozó) és nem utolsó sorban az elbeszélő (aki nem azonos az íróval! Lsd. pl. Umberto Eco olasz professzor ide vonatkozó, nagyon tanulságos írását: Hat séta a fikció erdejében) zseniális pozícióját, ahogyan 'kihagyja' magát az elmesélt sztoriból.
Ha irodalomelmélettel kicsit foglalkozol, mindenképpen megkerülhetetlen az a kérdés, hogy ki az író és ki az elbeszélő (vagy főhős stb.).
Azért beszédes a köznyelvben is az a szólás, hogy "élet és irodalom". A kettőnek ugyanis kínzóan bonyolult viszonya van egymással.
A másik pedig, hogy soha, semmilyen leírt sztori nem a valóság, hanem csupán fikció (amelynek csupán 'valamilyen' viszonya lehet a valósághoz). Igaz ez a kvázi dokumentumfilmekre is, de minden valósággal kapcsolatosan leírt, elénekelt, lefilmezett, eltáncolt stb. dologra is.

Mindez akkor is így van, ha maga az (egy) író a fentiekbe soha nem gondolt bele.

Na, ha mindezeket figyeled (van még mit persze), akkor lehet irodalmi elemzésről beszélni.

A retorikát is érdemes lenne tanulmányoznod, hogy a meggyőzés fegyvereit valóban meggyőzően forgathasd. Smiley

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.02.16. 14:16:54

@ymel: Természetes, hogy elemzésemben van némi politika is, hiszen végül politikai nyomásra jelenhetett meg egy olyan "műremek", melyet előtte sokan és sokféleképpen visszadobtak és minősítettek (leginkább negatívan), megkérve a szerzőt, hogy (mivel ez így nem eladható termék, mert nem igazi könyv, igazi irodalmi érték/írás) egy kicsit átdolgozva, valódi kéziratként és ne egy ötödikes szintű buta kis dolgozatként/karcolatként adja újra be. Erre Kertész "megmérgesedett" és közölte, hogy ez így jó, ahogy van (ez a normális, a fajtájára jellemző hozzáállás - és ezt tapasztalatból mondom)(próbálj meggyőzni egy kikötöződött cipőjű zsidót, hogy újra kéne kötöznie a cipőfűzőjét, amelyben mindjárt elbukik - nem fogja megtenni, mert az úgy jó), tehát tisztán látjuk, hogy az 1975-ös első kiadás egy nagyon erőltetett és az akkori időkre jellemző politikai megjelenés volt.
Ezért is írtam, hogy a könyv napvilágra kerülése után, ellentétben az akkori idők szokásával, nem jelent meg egyetlen rossz vagy jó kritika sem a regényről - senki sem írt róla semmit. Csak a csönd volt.

A régi irodalmi elemzéseket, melyek egy része bizony karót nyelt és nem is valódi, már-már hazugságokba és furcsa belebeszélésekbe mélyedő elemzés volt csak, inkább hagyjuk. Az általad is említett "költői képek kibontása" egy olyan kellemetlen maszlag, amellyel egy magafajta profit nem lehet sarokba állítani. Nekem senki se mondja meg, hogyan és miért írta a művész, mire gondolt közben, hol találom azokat a metaforákat, amiket egyébként véletlenül tett bele, mivel rímeltek/eszébe jutottak/oda illettek, mert ebből semmi sem igaz. Majd ha maga a művész beszél a művéről, akkor elhiszem, hogy mi történt az alatt az idő alatt, míg készítette - de a költői képek handabandázása csak üres szólam.
Ugyanígy tetten érhetünk "művészeket", akiket egekig magasztalunk az általad említett (és köszönöm, hogy szóba hoztad) nyelvezeti stílussal. Ezzel tudod leginkább tetten érni, hol van a történetben az a pont, amikor elfáradt, amolyan beleszarós lett a művész és onnantól jól láthatóan egy egészen másfajta stílusirányzattal (gyengébbeknek: egyszerű, általános iskolai fogalmazáskészséggel)(vagy ahhoz közeli értékrenddel) szembesülünk. Ennél jobb elemzésre nincs is szükségünk.

Az első hozzászólásban volt erre vonatkozóan egy érdekes megjegyzés - figyeljünk oda. Elképzelhető, hogy a Sorstalanság egyébként egy tényleg kényelmes, 200 oldalas, érdekes és kellő nyelvezettel megírt történet volt, de Kertész okosan lebutította erre a szintre (nem hiszem), hogy éreztesse a zsidó fiú kálváriáját és szókincsét a műben. Ha ezt tette volna, azt mondanám, zseni. De nem az. A nyelvezet ugyanis, amit használ, időnként komolyan megbicsaklik, olyanná válik, amelyért az általános iskola ötödik osztályában egyessel honorálnák a beadott dolgozatot, vagyis fenéktörlőnek sem elég a papír. Arra sem jó.
Itt a hiba, ha Kertész nyelvezeti stílusát nézegetjük (szerintem nincs neki. Ez, hogy teljesen a magyar nyelvtan szabályait megszegve, olvashatatlanul és élvezhetetlenül ír, elárulja, hogy nincs tisztában a magyar nyelv alapvető szépségével, a nyelvtani megoldások titkaival és úgy mindent összevetve - képtelen íróként írni).

Abban egyetértünk, de erről értekeztem is, hogy a sztorik nem csak fikciók, mert sok bennük a saját élmény. Ezzel nincs mit vitáznunk.

A retorikával, mint kifejezéssel, nem tudom, hová akartál kilyukadni. Kertész nem használ ilyesmit, nincs tisztában semmiféle alapvető párbeszédtechnikával, nem képes egyenes és érthető mondatokat a szereplők szájába adni, ez mellett képtelen olyan vonalvezetésre, ahol egyszerre használunk párbeszédet kettő vagy több szereplő között, és ezzel egy időben leíró (segéd)részeket is, a jobb megértés érdekében. Nézd, az irodalom, maga a könyvírás nem olyan, hogy leülsz otthon és ha eddig jól írtál leveleket, akkor menni fog. Ezt kurva sokáig kell tanulni (én már több mint 20 éve teszem), és sokszor nem megy akkor sem, ha komolyan odafigyelsz. Valami mindig rossz. Valami mindig akadályoz abban, hogy profi legyél.

Kertész sosem volt és sosem lesz profi. Egy amatőr firkáló, aki származása (ez most politika) és kapcsolatai révén megkapott egy olyan díjat, amelyet semmiféleképpen nem érdemelt meg - ahogy azt sem, hogy egyáltalán "írásai" napvilágra kerülhessenek. Valami történt 1973 és 1975 között, azalatt a két év alatt, amíg durcásan fröcsögött, amiért elutasították 13 évig írt förmedvényét - valószínűleg komoly pénzeket és időt szánt arra, hogy kapcsolati tőkét szerezve visszavágjon.
Megtette, köszönjük.
Az idő viszont eldönti, hogy ki volt ő. Már most is borítékolható - ezért is született a cikkem.

Köszönöm a hozzászólásodat. Kellemes volt.

ymel 2015.02.17. 17:27:33

Nagyon sokmindent lehetne ehhez az írásodhoz fűzni/reagálni, de az óriási munka. Sokat írtál:) Azt hiszem, hogy az alapvető (szép-)írói eljárások mellett a magyar nyelvtani jelenségek metanyelvi meghatározásait is érdemes lenne megtanulnod - a középiskolai/gimnáziumi évek tankönyveit mindenképpen át kellene venned, mielőtt valóban regényírással foglalkozol.

"Anyám szájából szép volt az igaz" -

hirtelen ez jutott az eszembe, amikor így bíráltál: "Mostohaanyád mondta az igent.
Mint egy rock koncert. "

Ahogy olvastalak, Fekete György jutott az eszembe, aki szintén elő akarja irányozni, hogy hogyan 'kell' egy művet létrehozni, mit szabad és mit nem.
D már régen nem egy ógörög retorika iskolában ülünk, nem is a hitleri Németországban, ahol előírták, mi a helyes művészet. A magam részéről az írói szabadságot többre értékelem. Ezzel természetesen vissza lehet élni és blődségeket összehordani vagy csak egyszerűen dilettánsan és/vagy tehetségtelenül írni.

Pl. lehet rá igényed de előírni nem írhatod elő senkinek, hogy az olvasót 'a gördülékeny olvasási lehetőség biztosításával segítse'.

Laurence Sterne a modernkori regényírás hajnalán az egyik legjobb volt, sőt, a 18. század Britanniájában - tehát a regényírás kezdetén - gyakorlatilag az 'összes' stílust kitalálták a lineáris történetvezetésű regénytől a kvázi posztmodern, az olvasót intellektuálisan és 'humorérzékileg' is próbára tevő paródiáig.
Laurence Sterne Tristram Shandyje nem egy egyszerű olvasmány, de kellő felkészültséggel élvezetes és roppant mókás kezesbáránnyá válik. Akárcsak pl. a Termelési regény (elsőre alázatból/sznobságból rágtam meg, aztán, amikor már tanultam egyet s mást, akkor tátott szájjal röhögtem az író ki-beszólásos poénjain).

De ehhez tanulni kell. A zenében ugyanez van. Jimi Hendrix csak egy volt, de a többiek mind megtanultak vérrel-verejtékkel kottát olvasni. És akkor utána nem beszéltek többé hülyeségeket, ha zenéről volt szó.

Vagy mit szólsz pl. Hamvas Béla Karneváljának belső fejezeteihez? Kutya legyek, ha értettem azokat. De borzasztóan élveztem a nyitó részeket és a zárást (Bp. ostroma).

Szerintem nem lehet úgy sem meggyőző erejű recenziót írni, hogy közben zsidózol és személyeskedsz (próbálod lekicsinylően megszólítani Kertészt). Kertésznek valóban nem lehet ma már kint a négy kereke, de az ominózus regénye idején nagyon is tisztafejű és elfogulatlan gyerek volt. Az sem tesz jót, ha inadekvát dolgokat említesz, hogy épp kinek volt zsidó származása az ÁVH-ban. És az sem, hogy basszamegezel. Lehet, csak indokolatlan és komolytalanság-érzetet erősíti, ha nem a megfelelő helyen teszed azt.

A teljesség igénye nélkül itt van mégegy idézet tőled:

"A magyar nyelvtan egyik szépsége. De mivel nem kenyerem oktatni egy Nobel–díjast, nézd el nekem, hogy nem példálózok"

Én pl. épp a nyelv eredeti szépsége miatt -és az ikes igeragozás miatt - inkább a 'példálózoM' , tehát az 'm'-es változatot használnám.

"Harmadnapja nem eszek" - itt ennek a 'kihágásnak' azonban jelentése van.

Minden jókat és jó tanulást, regényírást (ez ugye mégsem lehet hétpecsétes titok, ha többen is fordítják angolra :) )!

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.02.17. 20:16:22

@ymel: Végre egy intelligens vitapartner - köszönöm! Sok helyes meglátás volt ebben a hozzászólásodban, első blikkre még arra is gondoltam, hogy későbbre halasztom a választ, de mégis akad pár percem, így hát... nosza!

Manapság már nem annyira röghöz kötött az "ikes igék" ragozása, mint például a mi gyerekkorunkban (szerintem egykorúak lehetünk). Anno megkövetelték, hogy ha azt mondtuk, hogy "példálózok", akkor azt így mondjuk: "példálózom" - csak mert előkelőbbnek hangzott és bizony szükség volt rá, hogy a tömegek, a munkásosztály szépen, előkelően beszéljen a szocializmus fellegvárában. Azonban manapság ez már nem egyfajta "szabály", nem kell és nem kötelező betartani a mesterségesen ránk erőltetett "ikes előkelőséget", vagyis merhetem és merem is használni az ikes igék eredeti, parasztosnak látszó, ámde szabadabb és természetesebb formáját.
Ettől függetlenül igazat adok, mert használhatnám az "m"-es végződéseket is, hátha ezzel is utat mutatok követőimnek, olvasóimnak - nem akarok.
Erről ennyit.

Nem tudsz nem "zsidózni", amikor írásod fő tárgya/személye egy zsidó népcsoport szülötte, aki zsidósága miatt tarthat ott, ahol tart. Ha Kertész egy szlovák pár gyermeke lett volna, semmiféleképpen nem jelenhetett volna meg 1975-ben a Sorstalanság. Hidd el nekem.
Másrészt igen érdekes korszellem, hogy azokban a kiadókban, ahol a kézirat 1973-ban megfordult, többnyire zsidó származású emberek dolgoztak és zsidó származásúak voltak a vezetők. De még ez sem segített, mert két évig kemény csatát kellett Kertésznek vívnia a kiadásért. Ezt szerettem volna az általad "zsidózásnak" vélt rámutatással jelezni. Hogy mennyire keményen szar ez a regény, ha még a zsidó szerzőnek sem jelentetik meg maguk a zsidók, mivel nem tartják nyomtatásra alkalmasnak...

Laurence Sterne nevét most hallom először. Nem foglalkozom a környezetemtől távol élő és alkotó emberekkel, nem tudok azonosulni világképekkel és művészekkel, akik mivel más behatások érték őket, az én szemléletemhez képest primitíven és sokszor nagyon is döcögősen fogalmaznak/írnak. Vannak persze kivételek, hadd ne említsek neveket, de ezek az alkotók már anno is olyan magas irodalomtechnikai szinten űzték a mesterségüket, amiről például egy Kertész még álmában sem mer gondolni. Nem viccelek - vannak 100-120 éves regények, amik ma is eladhatóak lennének - nem csak a témáik miatt.
De az említett úriembertől én nem olvastam semmit. Bocs.

Abban is igazat adok, hogy nem lehet meghatározni, hogyan kell írni. Abszolút igazad van. De azért tegyük hozzá, hogy amikor feleslegesen túlhájpolt valami, mint a Sorstalanság volt a díj átvétele környékén, akkor nem mondhatod, hogy a tömeg döntött - mert a tömeg már 1975-ben döntött, amikor kurvára nem volt kíváncsi a könyvre.
Remélem érted, amit mondok. A Sorstalanság csak azért lett "valami", mert hájpolták a díja miatt. Egyébként 10 emberből 9 valószínűleg megvette és elrakta téli tüzelőnek a könyvespolcra a többi szar magyar (magyar?) író műve mellé.
Nem mondhatod meg senkinek sem, hogyan kell írni, de amikor a kezébe adsz egy véletlenszerűen kiválasztott csoportnak ilyen meg olyan regényeket és véleményeket vársz, egy ilyen Sorstalanság akkor is elbukna, ha lenne közöttük túlélőnek a túlélő fia/unokája/spermája. Egyszerűen maga az írási készség hiányzik Kertészből - és nem tudod előttem azzal védeni, hogy csak most kicsit bolond az öreg, mert 31 évesen sem volt író, amikor pedig agyilag ereje teljében kellett volna lennie.

Egyébként nem tartom magam szépírónak. Író vagyok, aki kellemes történeteket talál ki és készít el, olyan olvasható, izgalmas, fordulatos és cselekményes sztorikat, amikkel el tudod ütni az időt. Vannak komolyabb hangvételű írásaim is (ezek általában nem kellettek kiadóknak), de lényegében azt az irodalmi ágat képviselem, amit az íráshoz nem értők ponyvairodalomnak neveznek.
Az én ponyvairodalmam tudományos alapon nyugszik, szóval csak egy-egy fejezet megírásához több időt töltöttem kutatással, mint egy Kertész egész életében. Nekem olyan matematikai, fizikai, biológiai és számítástechnikai tételeket kell néha emberi nyelvre lefordítanom, hogy átadhassam neked, az olvasómnak, hogy néha még én is csodálkozom, amiért sikerül. Persze, te ebből semmit sem érzel, csak olvasod a 3-5-8 oldalas fejezetemet, amiből akár egy komolyabb disszertációt is írhatnál később - és eszedbe sem jut, hogy én azzal a fejezettel (persze munka mellett) 2-3 hetet is elpöcsöltem.
Ez (is) a különbség író és író között.

A rock koncertes hasonlatomat nem értetted? :-)
"Anyád mondja az igent!
Igen! Igen! Igen!
Anyád mondja az igent...
Igen! Igen! Igen!"
(Vastalpú Halottimádók, 1997 szeptember, Békéscsaba)

Ne haragudj, de Kertész mondatai néha olyanok, mintha egy rockzenekar ostoba főművésze baszta volna oda papírra őket, nem pedig egy "Nobel-díjas író". Egyszerűen koncertekre valók. A tömeg üvölti, mindenki boldog, anyád meg mondja az igent... :-)

Köszönöm.

Szeiff 2015.02.18. 20:00:10

Bagoly és veréb

Ha nem tévedek, e remeknek tartott alkotásodról te szúrtál be ide linket, hogy rátaláljunk. www.kommunista.net/blog/kertesz-imre-nobel-dija-es-egy-mozi-elmeny-inspiralta#comment-65673

„Szeretnék ezzel a cikkel hozzájárulni a Kertész-mítoszhoz”

Mivel egy általam tisztel ember blogjába pottyantottál egy olyan linket, ami egy ő általa tisztelt embert gyaláz, mármint a te írásod, ezért csak nem hagynám szó nélkül.

Elkezdtem olvasni ezt a magas ívű értékelést. Fantasztikus volt, ahogy megragadtad a galléromat, és már az elején közelebb húztál. Mármint, ahogy Barack Obamát (, nevezzük nevén, szóval) beszélni tudó majomnak nevezted. Az USA és politikusai erkölcsi általánosításaival talán még egyet is értenék, de azért Obama letett valamit. Reagen és Schwarzenegger szemben ő nem a szépfiú szereppel lett elnök, hanem például avval, hogy 12 évig tanított a Chicagói Egyetem jogi karán. Attól tartok, nem csak egy beszélni tudó majomnál ér nagyságrendekkel többet az intellektusa, hanem egy írni tudó rasszista majomnál is.

Szóval egy kidolgozott kritika hitelességének alaphangulatát megteremtetted.

Írásod elgondolkodtató. Például, ahogy más magyarságát megkérdőjelezed. A jogot is, hogy magyarítsa a nevét. Egyáltalán kinek van joga magát magyarnak tartani ? Mi lehet a hozzáállásod, mondjuk egy sváb származású Petrovicshoz ? Gondolom, nekem sincs jogom magamat magyarnak tartani kb. 50% sváb és 25% lengyel vérrel ? Legalábbis, amit a nagyszüleimről tudok.

Átrágtam magam e remekművön. Nem azért, mert nem kívánta minden porcikám otthagyni, de hát el kell olvasni, amihez szólok. Az egész stílusa ahhoz hasonlít, ahogy annak idején kezdő mérnökként egy-két helyi kiskirály féltékenyen fogadott. Szakmai viták után, miután az élet engem igazolt, mivel nem tudtak lényegi kérdésben belém kötni, akkor olyan részletekkel kezdtek ki, mint például a beszédhibám. Azt viszont eme zseniális nűhöz hasonló tervszerű részletességgel.

Végül. Szerintem, ha valaki maró, és lenyűgöző kritikát akar íni, annak legyen több humora. Itt igazán csak fröcsögés humort találtam, bár azt inkább nem nevezném humornak. Ez inkább csak azon olvasóidnak való, akik önigazolást keresnek a rasszizmusukhoz.

Kívánom, hogy ne sok okod legyen a jövőben a saját szemedben gerendát keresni, és ajánlom, ne a más szemében keresd a szálkát.

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.02.18. 21:23:15

@Szeiff: A cikk megjelenése óta várom ezt a hozzászólást - sőt, még egy kicsit különbet is. Köszönöm, hogy ide fáradtál és elolvastad (remélhetőleg figyelmesen, bár sok mondatod másról árulkodik) ezt a hosszú cikket, mely nem arról szól, amit cáfolsz és amiről beszélsz, ámbátor nagyon közel áll hozzá...
Ha megengeded, beszélgetnék veled.

A rasszizmus, amit te elítélsz, az egyik legemberibb és leginkább fajmegtartó, értékmegtartó, sőt: élettérmegtartó dolog, ami csak létezhet a Földön - szükségességét nem tudom olyanoknak elmagyarázni, akik saját civilizációjuk, értékrendjük, múltjuk és jelenük ellen vannak, akik minden lehetséges eszközzel támogatják a sokszor aggasztó bevándorlást, erősítik az elvándorlást és közben fennhangon morogják, hogy ez mind szép és jó. Nem feltétlenül rólad beszélek, mert nem ismerlek, de valószínűleg a környezetedről, ami téged is érint.
Az olvasóim és hozzászólóim nem rasszisták. Vagyis nem úgy, ahogy te azt megpróbálod negatív értelemben ide köpni. Értem én, hogy minden és mindenki rossz, amit és akit tanítottak neked, de hidd el, hogy az önálló gondolkodást nem bünteti a törvény és még előnyödre is válhat az életben. Nem kell fapofával azt ajvékolni, amit az elmúlt 40-50 évben beléd sulykoltak - légy önálló és MERJ!
Menni fog.

Humoros nagyon kemény és éles. Nem arról szól, hogy vicceket mesélek. Tudom, hogy aki érti azt a fajta keményen cinikus humort, amit képviselek, jókat derült a cikk egyes részeinél, amikor tényleg a humor eszközeivel próbáltam az eseményeket leírni. Elfogadom, hogy nem értetted és nem is találtad a humort ebben az írásban, hiszen az egész szóáradat ellene van a világképnek, amiben élsz. Ezt nem vitatom - nem is vetlek meg érte. Te választottad ezt a homályt, amiben élsz, te tehetsz róla, hogy immáron fél emberöltőt is betöltöd lassan (gondolom) és még mindig ott alszol és álmodsz, ahelyett, hogy felébredtél volna. Ez a te egyedüli és kényelmes döntésed.

Elgondolkodtató, hogy bár a cikkem Kertész Imréről és a Sorstalanság című förmedvényéről szól (ezen témaköröket megtámogatva egyéb kilengésekkel, csak az érthetőség kedvéért), hozzászólásodban mégsem említed az érintett fő csapásirányt. Ez abban erősít meg, hogy értetted és felfogtad, hogy írói szemmel ez a "remekmű" egy kalap szart sem ér - ebbe még a te magas szinted sem tudott belekötni. Köszönöm.
Ellenben a körítésnek és alkalmazott támogatásnak szánt egyéb lendületekkel problémád akadt. Elsőként a majommal, aki most egy egész hadsereget vezet, méghozzá a világ egyik legütőképesebb fegyveres erejét - amivel éppen világháborús helyzetet teremt. Számodra is.

Említed, hogy a majom 12 évig tanított a jogi karon. Ez tényleg valami. Tényleg nem egy Reagan, hoppá! De akkor most nézzük, mi mást tett a dicső tanítás mellett. Csak úgy találomra szemezgessünk, ha már belekezdtünk:
- elnöksége alatt közel 12 millió új munkanélküli "keletkezett",
- az USA az elnöksége alatt elvesztette önmaga által gerjesztett "AAA" minősítését (egyszerűen ezen röhögök három napja)(készítesz egy fake-valamit, aztán a világ elveszi tőled, attól, aki készítette - miközben mindenki tudja, hogy nem is igazi),
- akkora méretű adósságba keverte az Egyesült Államokat, méghozzá az esztelen hadi költségek miatt, amekkorát előtte AZ ÖSSZES ADDIGI ELNÖK tudott együttesen megtenni,
- hihetetlen pénzeket ölt az NSA és CIA megfigyelésekbe, amivel a saját haverjai után is kémkedett az egész Földön (ilyet előtte senki sem csinált),
- az általa magasztosnak vélt OBAMACARE-ről kiderült, hogy egy hatalmas csalás, amit a bejelentése/bevezetése óta már több mint hússzor kellett módosítani - de még mindig, a mai napig nem működik, hiszen csak egy beteges utópia (ide tartozik, hogy 700 milliárd dollárt lopott el az egyébként nyögvenyelősen működő egészségügyi rendszerből, csak hogy a saját utópiáját erősítse),
- agresszorként lépett fel Líbia ellen - nem volt semmiféle felhatalmazása, a választott nép (állítólag arrafelé demokrácia van) hallani sem akart beavatkozásról, ő mégis megtette.

Remek elnök. És tiszta, mint a ma született majmok többsége. Lehet itt tanítgatni 12 évig jogi karon, lehet büszkének lenni rá, de sem te, sem én nem voltunk ott, tehát nem tudjuk, milyen minőségben tanított ott a mi kis kedvencünk. De mivel látjuk, elnökként, hatalmasabb emberként mekkora silány, azért lehet elképzelésünk, milyen kis szerencsétlen volt (nem feledve, hogy le a kalappal, amiért állt a katedrán és BESZÉLT)?

Kertész magyarsága nem megkérdőjelezhető - ő nem magyar író. Egyáltalán : nem író. Magyarországon született zsidó valaki, akinek könyvei jelentek meg, kizárólag a származása és nem a tehetsége miatt. Ebben mi a probléma? Az én szüleim magyarok voltak, nagyszüleim és dédszüleim is. Én bizony magyar vagyok. Ez nem kérdés. Nem kellett a nevemet sem magyarosítanom, mint a történetben pár kiadóigazgatónak... :-)

Tényleg egy élmény volt olvasni a soraidat, de olyan befejezetlennek tűntek a mondatok. Várom, hogy újra felbukkanj nálam. Addig is: "báj".

Szeiff 2015.02.19. 19:48:07

Válaszféle

Bevallom, már talán több mint egy éve nem fórumozok aktívan, és nem kívántam most sem tartalmas vitába bocsátkozni. De hát uccu neki.

Rasszizmus:
Hát nem tudom, mit értesz alatta ? Attól félek felvetted a karrier antirasszisták retorikáját. Ahogy én látom, illetve besorolom: A rasszisták sokszor valós társadalmi problémákat vetnek fel, de a megoldásaik abszurdak. A karrier antrasszisták a helyett, hogy a tényleg meglévő problémákra jó választ adnának, mivel az kockázati felelősséggel járhat, inkább az adott problémákkal tüntetőleg nem foglalkoznak. Sőt. Azokat is lerasszistázzák, akik az adott témakörrel foglalkoznak, és értelmes, megnyugtató válaszokat keresnek. Pedig szememben az, az igazi antrasszizmus. És ez a hazafiság egyik megnyilvánulása a szememben, és nem a rasszizmusé.

Rasszizmusnak igazándiból két fő, egymást nem kizáró vonulatával szoktam találkozni. Egyik, aki nem azért érezi magát kicsit, vagy épp nagyon különbnek másoknál, mert valamit letett a szűkebb, vagy tágabb hazájáért, hanem azért, mert jó a származása.

A másik az erőszak, és az avval járó felelősség körül forog, mert a becsületes ember, az emberi becsület megvédéséhez olykor kell erőszak. És ez nagy, és kockázatos felelősség. Van, aki az erőszakról való lemondást hirdeti. Van, aki ürügyet keres az erőszakra. És itt bukkan fel, mint egy jó ürügy, a rasszizmus. A szememben e látszólag két ellentétes hozzáállás egy bestia. Mert közös bennük, a menekülés a felelősségtől.

És még majdnem ugyan az: Szerintem, míg világ a világ, lesz szükség erőszakra is. De szintén, míg világ a világ, soha sem lesz szükség erőszakimádókra. Részben az erőszakra pont velük szemben lesz mindig is szükség. Egy erőszakimádó akkor is az erőszakhoz nyúl, ha lenne békés megoldás is, sőt akkor is, ha nincs is igaza. Egyszerűen, tudattalanul addig folytja vissza intelligencia szintjét, míg az már őt igazolja az erőszakban. És pont ekkor szoktam látni a leg primitívebb rasszista logikákat.

Végül szegény Zorán dalszövegét forgatom ki:
„Nekem nem elég a hatalom, nekem nem elég a rend,
Nekem csak az elég, ha nyugalmat jelent”

Majomkodás:
Azt hiszem, mindenkinek el kell döntenie, aki valami ellen harcol, vagy legalább is szót emel: Mi a fontosabb ? Revansot venni, vagy győzni. Mert a kettő egyszerre nem elérhető. A majomnak titulálás az ellenfél alábecslése. Hu! Ez aztán nagy revans. Csak utána ne csodálkozz, hogy komoly partnereket nem találsz. Értelmes ember nem szeret olyannal együttharcolni, aki az ellenfelet alábecsli.

Amúgy meg nem tudom, mennyire van megkötve egy elnök keze. Nem király. Egy biztos. Másodszor is megválasztották, tehát talán nem kéne az USA állampolgárai helyett minősíteni belpolitikailag. Amit meg általában az USA külpolitikájáról írsz, avval egyetértek.

És itt van megint a revans, vagy győzelem kérdése, avagy a fegyverlobbi megköszöni. A siker sokszor azon múlik, hogy mennyi ellenfeled, és mennyi szövetségesed akad. Ki tudja hány feketének van bent rokona ama USA börtönökben, hisz az iszlám nem csak arab vallás? Ki tudja, hány fekete emberjogi aktivista veszi úgy fel a telefonját ott, hogy nem tudja, lehallgatják épp, vagy sem? Ki tudja, hány fekete adta gyerekét katonának, hogy büszke lehessen rá? Aztán kétes háborúkból kapják vissza sokszor emberileg vagy fizikailag megroppantva, vagy hullazsákban. És ekkor válik „értékessé” jó pár USA kritika rasszizmusa. A jogos kritikát hatalmas tömegek előtt járatja le.

Más:
Kertész Imre. Ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem azért nem kritizáltam a kritikádat, mert egyet értek vele, egyszerűen csak azért, mert nem olvastam. Nem is kívánom. Ennek nem elvi okai vannak, egyszerűen a téma felkavar. Másrészt, meg voltak életem személyes „Kertészei”. Csak egyet ragadnék ki, nagyanyámat. Volt egy zsidó barátnője, a szomszéd családból. Mindannyian egyszerű emberek volta, kicsi földszintes sorlakások, hátul a budi. Amikor a barátnőjét elvitték családostul, az apja bezavarta, nehogy észrevegyék, hogy megsiratja. Féltette a lányát a nyilasok megtorolásától. Néhány nappal ezután mikor kijött a templomból mise után, épp zsidókat tereltek a templom előtt a nyilasok. A bent oly áhítatos emberek kinti gunyoros megjegyzései, köpködései, stb. teljesen kiábrándította őt. Bár vallásos maradt, de többet nem járt istentiszteletre. És gyermekként láttam nagyanyám szemén a sírhatnékot, pedig hány évtized után mesélte el.

És már mások is, nem mondom, hogy sokan, de néha teljesen váratlan megnyíltak nekem hasonló történetekkel. Csakhogy van egy baj. Ezek az emberek lassan elmennek, elmentek a temetőbe. És kellenek Kertész Imrék, hogy valami azoknak is megmaradjon, akiknek már nem lehet hasonló élő kapcsolata a történelemmel. És itt nem a tökéletesség számít, és főleg nem, hogy élénk fantázia történet legyen, hanem hogy visszaadja azt, amit megélt. Kertész kritikád pont ezt oly messze elkerülte, … . Nem találtam jó jelzőt.

Más:
Petrovics Sándorról érdekelne a véleményed. Csak egy két szó.

Üdv. Árpád

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.02.20. 17:45:11

@Szeiff: A rasszizmustól, mint kedvemre való emberi viselkedésről, már írtam a blogon - kérlek, keress rá és olvasd el. Láthatod, nem vagyok az a fajta "karrier antirasszista", akinek gondolsz - nem vettem fel a retorikájukat, nem azonosulok velük és sokszor nem is értem őket. Én egy valódi, fehér bőrű, majdnem szőke hajú, európai gyökerekkel rendelkező rasszista vagyok, büszke polgára ennek a földrésznek és büszkén mondom ezt. Mert büszkeséggel tölt el, hogy nem valami birkamódra a mantrát mormogó hülye vagyok, mint a többiek. "Menekülj, ez itt egy rasszista! Ez itt gonosz ember!"
Csak röhögni tudok. Szánalmasak.

Az én rasszista társadalmi problémáim, amikkel azonosulok, ott vannak abban a cikkben. Nem akarom itt taglalni őket. Annyit csak, hogy hazafinak és rasszistának lenni pontosan olyan közel van egymáshoz, mint gondolod. Nem két különféle fogalom, hidd el. Csak az utóbbi évtizedek agymosása miatt különül el a fejekben.
A rasszizmus és az erőszak szintén nem párosulhat - ez nem azonos az egészséges ember rasszizmusával. Nem kell erőszakosnak lenned, ha rasszista vagy. Bár tény, hogy ami ellen magával a rasszizmussal küzdesz, az szép szavakkal nem értődik meg - néha kicsit határozottabban kell fellépned, hogy megvédd a sajátodat. Ez is egyfajta rasszizmus.

A majomról csak annyit, hogy manapság a két megválasztás már nem egyenlő azzal, hogy kétszer is elnyerte a nép bizalmát. Ezt mindketten tudjuk. A belpolitikában elhasalt, borzasztó hallani, ahogy onnan menekülnek az emberek (erről nem szól a mendemonda híradó esténként), ahogy éheznek, nem képesek fizetni a számláikat, holott dolgoznak. Ahogy nincs szabadidejük, nincs "amerikai álmuk", mert elvette tőlük az előző pár ciklus és a majom szintén. Hidd el - sok ismerősöm van arrafelé, echte amerikaiak, nem beköltözött magyarok - és mesélnek néha. Elképesztő ország lett az USÁ-ból, lassan már Magyarországon is jobb élni. Hidd el.
A külpolitikában egyetértettünk - lapozunk.

Kertész.
Nekem csak olyan zsidó származású emberek "nyíltak meg" eddig, akik szerettek dicsekedni az életükkel és a vagyonukkal. Akik eldicsekedhettek nekem, a hülye magyarnak, hogy ők mit értek el azzal, hogy kiszipolyoztak minden lehetséges pénzt az államból, aztán kényelmes, sokszor csak papíron létező munkahelyeken tengették az idejüket, majd most jól élnek a nyugdíjból (ami neked és nekem már nem lesz), illetve a vagyonból vásárolt ingatlanok bérbeadásából.
Az én zsidóim nem "Kertészek", nem is hallottak a táborokról és arról, hogy zsidókat gyűjtöttek össze. Nem rettegtek a Duna-parton, nem bujdostak és nem éheztek, csak a többi túlélővel együtt (magyarokkal, svábokkal, szlovákokkal és miegymásokkal) egyszerűen életben maradtak '45 előtt és után.
Nekem nincsenek olyan történeteim, amiket papírra lehetne vetni - és amik miatt egyszerre nevezhetnének nagyon rossz mesélőnek, illetve pocsék írónak. Kertésznek ez megadatott. Nem vitatom, mert nem voltam ott. Én tényeknek hiszek, ha egyszer akkoriban még nem éltem, de a törvényekkel nem játszva nem tagadok semmiféle mendemondát, ami a zsidók és a táborok körül kialakult. Nem kell benne hinnem, ez az én szuverén jogom (még), de már le nem írhatom, mit gondolok. Ezen viszont keserűen nevetgélek - mert ez nem demokrácia. Ez elnyomás. De mindegy.
A téma Kertész.

Lehet, hogy neked közel állnak ezek a zsidó-történetek - nem is vontam kétségbe a Sorstalanság zsidó mendemondáját. Ez nem kenyerem. Érdemes elolvasnod, miért nem könyv, miért nem jó könyv a Sorstalanság és miért nem író Kertész - ez nem fröcsögés, hanem egy másik író véleménye, abszolút alátámasztva. Nem csak vagdalózok, hanem logikusan elmagyarázom, hol a hiba.

De nem erőltetem. Te dolgod, hogy elolvasod-e. Az elvi okaid kicsit gyerekesek - vagy okosan azt gondoltad, a témát boncolgatom. Dehogy is! Eszembe se jut megkérdőjelezni a Kertész-féle holokauszttagadást, amit a könyv végén olvashatsz. Ez az ő átka. Legyen boldog vele.
Nem lehet nemzeteket, országokat és törvényeket egy talán megtörtént esemény alá rendelni. Ez nonszensz, szembe megy az emberi fejlődéssel. Gondolkozz rajta. Bár nem ez a fő témám (nem is a témám), de érdekes, hogy hajbókolni kell Auschwitz és a zsidók előtt. miért is? Éppen ma van egy cikk a belgákról, akik 10 millió embert öltek meg Afrikában - ezt miét nem tanítják, erre miért nem jár kárpótlás? Ugyan már...

Petőfi?
Nem tudom, honnan tapintottál rá, de Sanyi barátunkról már olyan 16-17 éves korom óta megvan a magam érdekes véleménye - ami megint csak kellemesen szembemegy a napi szinten sulykolt hülyeséggel. Lehet, egyszer szentelek neki egy cikket, ez nem lenne rossz. De nem a közeljövőben...
Emlékszem, volt egy barátnőm 18 éves korom körül és azért utált engem (nem ezért szakítottunk), mert el mertem neki mondani, szerintem ki volt Petőfi. Hát... nem tette zsebre. Ő éppen szerelmes volt belé, haha, én meg elmondtam, mi a helyzet a verselemzéseivel. :-)

Intelligens vitapartnernek tartalak, ne rontsd el. Hidd el, megéri elolvasni a teljes cikket.

Szeiff 2015.02.22. 11:52:11

Tanács - Idiótával ne vitatkozz, mert a végén összekevernek vele. -

Meditáltam egyáltalán válaszoljak e még. Ez lesz az utolsó.

Szóval. Erre a mondatra ..
„És ez a hazafiság egyik megnyilvánulása a szememben, és nem a rasszizmusé.”
Evvel reagálni ?
„Annyit csak, hogy hazafinak és rasszistának lenni pontosan olyan közel van egymáshoz, mint gondolod.”

Mintha kicsit szelektív lenne a szövegértő képességed. Ahogy látom, mindenben annyit, és addig látsz meg, ameddig téged igazol. Ha ehhez félre kel érteni valamit, akkor félreérted.

Gondoltam, (tudom szemedben ez megkérdőjelezhető,) kicsit utána nézek, mit is írogat Tom Bobb. Nem sok idő kellett ahhoz a Kuruc_infón Hitler képe szemezzen velem az írásaid mellet. Ez úgy növeli a hitelességet. Én Hitlert inkább a legnagyobb labancok köré sorolnám. Kedves szövetséges vezírünk azért még menekülés közben, berobbantatta az összes hidunkat, kiraboltatta élelmiszerraktárainkat, és üzemein nagy részének kirablásának is csak a magyar munkások vetettek gátat. Na! Például ez hazafiság volt akkor, nem a rasszizmus. A nyilasok akkor a németek seggnyalásával voltak elfoglalva, nem csak a deportálásokat. Nem véletlenül, szinte Berlin ostromának utolsó napjaiig, nem volt ott éhínség. Nem úgy, mint nálunk.

Amúgy meg nem esek hasra attól, hogy ki nevez engem nyitottnak, és intelligensnek. Ezt meghagyom azon közveszélyesen hiszékeny embereknek, akik bárkitől bármit elfogadnak, csak cserébe erről biztosítsák őket. Valahol az egészre immunissá váltam. Politizáló embereket hallva, vagy aktívan belefolyva szinte mindig hasonló a menetrend. (16 évig voltam munkáspárti, sajnos nem egyszer ott is.) A beszélgetés egy-egy témánál eljut addig a pontig, amikor már meggyőzték magukat a beszélgetők, hogy aztán biztos, hogy igazuk van. Ekkor elkezdik szapulni a kívülállókat, hogy milyen ostobák, hogy erre nem figyelnek oda, vagy nem hiszik el, vagy, hogy miért nem érik meg. Stb. stb. Családom nagy része MSzP-s, baráti köröm Fidesz-es, kollegáim egy része Jobbik-os. Meg van a köráldás. Amivel nem szoktam sehol sem sikert aratni: Gyerekek nézzük meg már, mivel tettük/tettétek tönkre a hitelét annak a politikai erőnek, amit istenítünk/istenítetek. Talán nem mindig az emberekben kéne keresni a hibát. Annak is van előnye, ha ekkor nagyon utálnak, legalább a politikai agitációjukkal egy ideig békén hagynak.

Más: Terjedelmi okokból lemaradt az előző válaszomból, de szerintem ide is szervesen illeszkedik.

„… önálló gondolkodást nem bünteti a törvény… ” (Várd ki, mire lesz jó a FIDESZ kétharmad). Félre a, remélem csak tréfával. Sokan a „jelenlévő kivételeken kívül” mások gondolkodását megkérdőjelezik. Visszautasítom. Az emberek szeretnek gondolkodni, és meg van a nagyon egyszerű oka annak, ha ez nem látszik. A közélet a féligazságok birodalma, itt vesznek el. Arra azért kevés embernek van szabad kapacitása, hogy például itt üljön a billentyűzet előtt, és órákat eltöltsön egy válaszon. (Legalább is én lassú alkotó vagyok.) A féligazságok hazugságok, de ha minden ízében megtagadjuk, akkor is hazugsághoz jutunk. És itt akad el sok ember, próbálja a féligazságokat, vagy azok tagadását variálni. Ha gondolkodó embereket akarsz látni, segítsd őket a féligazságok kibogozásában. Csakhogy szememben a rasszizmus is csak egy féligazság rendszer a sok között, így ebben inkább csak kötőfék.

Búcsúzok innen: Árpád

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.02.22. 19:41:34

@Szeiff: Nos, mivel remekül ráéreztem a dologra, ezért is kértelek meg arra, hogy ne rontsd el a hiteledet (nálam) - mert intelligensnek tartalak. S mivel most nem fogsz válaszra méltatni, végül is magamnak beszélek - mert téged már nem érdekel. De elmondom (még magamnak is), mintegy margójára ennek a vitának, mert később talán jól jön.

2009-ben cigánybandák támadtak rám és a feleségemre. Azt akartam, hogy az eset ne maradjon büntetlenül és az emberek tudják meg, mi történik 200 méterre a ferencvárosi rendőrségtől - megtámadtak, fenyegettek, meg is sebesültem. Blah-blah: a rendőrség a végén még engem fenyegetett meg velük szemben.
A lényeg.
Mivel kíváncsiságból előbb a állami médiánál próbálkoztam és csak jókat röhögtek rajta, hogy az ügyből cikket kerekítsenek, kíváncsiságból írtam a Kurucnak is. Rögtön lehozták a cikkemet, holott nem kértem (csak egy levél volt feléjük), majd később "szemmel tartották" akkori blogomat és elég sok cikkemet átvették.
Ez a én (Tom Bobb) történetem a Kuruccal - meglepő módon nem vagyok sem ellenük, sem mellettük. Olvasom őket, néha jókat derülök a hülyeségeiken, máskor tudom, hogy helyesen beszélnek. Létezésük ma abszolút fontos.

Hitler.
Éppen tegnap váltottunk szót feleségemmel, mi történt Kuvaitban. A lényeg, hogy Szaddam elfoglalta az egykoron Irak részét képező Kuvaitot és úgymond "annektálta", beolvasztotta az országába. Ez nem tetszett sem Izraelnek, sem Szaúd-Arábiának, így kérték az USA beavatkozást. Meg is történt a harcocska. Igen ám, de mikor az amerikai sereg "visszafoglalta" Kuvaitot (ezt nehezményezte a asszony tegnap), csak a pusztítás nyomait látták. Feldúlt mecsetek, középületek, kirabolt múzeumok és iskolák, felégetett olajkutak, tönkretett elektromos- és vízhálózat, felrobbantott tornyok, hidak és egyéb létesítmények. Abszolút igaza van mindenkinek - ez őrület.
Igen ám, de amikor Szaddam bevonult, minden érintetlen volt. Minden úgy is maradt. Azonban amikor jöttek az amerikaiak, egyértelművé vált, hogy lesöprik őket a túlerejükkel - a visszavonulásnál a parancs úgy szólt, hogy MINDENT meg kell semmisíteni, semmi se maradjon a támadó félnek.
Ez történt 1945-ben Budapesten/Magyarországon. A visszavonuló németek szétromboltak mindent. Aki ezt nem érti, szemellenzős. Nem értek vele egyet, de háború van és a háborúban az ellenség lassítása a legfontosabb. Mindent fel kell égetned magad mögött.

Amikor majd (remélem, még mindketten megéljük) az amerikai haderő elkezd visszavonulni Louisianából, Texasból és Nevadából, fel fog maga mögött égetni mindent. Hidd el. Ez nem a náci németek meg a kegyetlen "szaddamisták" találmánya - ez háborús szükségszerűség. Szerinted anno az angolok, franciák és amerikaiak nem égettek fel falukat, nem romboltak hidakat és nem semmisítettek meg állatállományt, veteményest, mikor egyszer-egyszer vesztes csatát vívtak a németekkel? Dehogy nem. Az agymosás/agyferdítés egyik legjobb példája, hogy a gonoszok mindig gonoszok és a haverjaink mindig szentek. Ezt hiszed. Rosszul. Ez ugyanis egyoldalú nézőpont.

Ismétlem: nem értek egyet ezzel az eljárással, de háborúban ezt kell tenned. Ez nem kérdés. Szóval a nevem Hitler képe mellett volt és ettől máris egy utolsó, aljas, gerinctelen féreg lettem, igaz? Ez itt a baj. Felőlem te írogathatsz akár Izraelből is, nem tartalak ostoba véglény zsidónak, de te (csak mert Kuruc és Hitler arcmása) máris lenácizol, mintegy minőséget vonva a nevem és személyiségem köré. Ez őrület - ostobaság. Tanulatlanság. Udvariatlanság.

Engem az minősít, hogyan élek, hogyan gondolkozom és hogyan tálalom az írásműveimet. Tisztában vagyok a világon uralkodó nézetekkel, melyekkel javarészt nem értek egyet. Ezért azt is tudom, miért csak 3 megjelent könyvem van, holott már elmúltam 40. Nem kérdés - magyar vagyok. Nem buzi. Nem zsidó. Nem tudok pénzt adni azért, hogy megjelenjen az új könyvem (2004-ben egymilliót kértek ezért - röhejes), nem akarok segget nyalni és faszt szopni, csak hogy "valaki" lehessek.
Minősít az, hogy olvasott vagyok - sokkal olvasottabb, mint azt elgondolnád. Nem én állítom magamról. Mások mondják. Jelenleg a legújabb regényem miatt fizikát, matematikát, csillagászatot és egyéb érdekes, kurva nehezen érthető dolgokat olvasgatok és tanulok, mert ezekből kell átadnom ezt-azt az olvasóimnak. Ez mellett természetesen olyan egyedi stílusom van, ami inkább nevezhető nagyképű seggfej stílusnak, mintsem lassan elmagyarázó, megértő és sokszor beleszaró, de barátságos stílusnak. Nekem erre legtöbbször nincs energiám és időm, hogy körbemagyarázzak - inkább belevágok a közepébe. Ezért aztán egy nagyképű baromnak tart sok ember. Nem baj. Inkább annak tartsanak, mint agymosott senkinek, aki a mantrákat mormogja.

A probléma a mai világban adott. Ezt látom - és szerintem te is. A következő hozzászólásomban részletesen elmagyarázom, mire gondolok - kövess, ha akarsz, vagy tényleg búcsúzz innen, kedves Árpád.

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.02.22. 20:00:53

A probléma a mai világban tehát adott. Nem kérdéses - olyanokra van szükség, olyan állampolgárokra és dolgozókra, akik nem kérdeznek, nem gondolkodnak, csak esztelenül szórják a pénzt, lesik a hülyeségeket a tévében, kitartóan ajnározzák szerintük általuk választott vezetőiket - nincs velük probléma. Ma egy-egy droidra van szükség, a gondolkodó réteg, mint például én, rendkívül veszélyes.
Évekig éltem úgy, hogy elhittem a mantrákat. Ezt sokszor emlegetem, mert haragszom magamra - miközben pont ezért, mert én is agymosott barom voltam, tudom hogy milyen az, amikor egy delejes szürkületben élsz és elhiszed, hogy ez a helyes élet.

Az említett 2009-es eseményeket követően elhagytam Magyarországot - és meglepő módon elkezdett kitárulkozni a világ. Te nem tudod, ha turistaként élték már külföldön 1-2 hetet, nem tudod, milyen az, hogy egy másik országban élni, berendezkedni, távol a hazádtól - helyt állni, embernek maradni és élvezni azt, hogy igenis van másik alternatíva.

Tudod te, hány alternatíva létezik?
Nem egy, nem kettő. Aztán amikor egyre olvasottabb és tapasztaltabb leszel, elkezdesz olyan mondatokkal beszélni és írni, mint én, és ekkor jön majd az, hogy mekkora arcod lett, régen nem ilyen voltál... pedig csak felébredtél és elfogadtad, hogy nem csak az a szürkeség létezik, amiben egykoron éltél. Teszem hozzá: ehhez nem mindig szükséges elhagynod a hazádat - én más okok miatt tettem meg ezt. A lényeg - te választhatod meg, hogyan akarsz élni. Nem megmondják, választod.
Nem volt szándékomban megsérteni téged azzal, hogy megkérdőjeleztem "szürkeségedet" és alvási igényedet. Ez nem szégyen, Árpád, hogy naphosszat alszol és elfogadsz dolgokat, hogy köpködsz Adolf Hitlerre meg a horogkeresztre, meg a 88-as szimbólumra, miközben fogalmad sincsen, ki volt valójában Hitler, mit jelképez a horogkereszt és mit jelent a 88-as szám a matematikában... Az alvó emberek ezt nem tudják. Csak azt ismerik, hogy Hitler gonosz volt, mert lerohanta Európát, hogy a horogkereszt (a mai napig büntetik a használatát) egy förtelmes jelkép, mert a nácik használták, és hogy a 88-as szám a "Heil Hitler" egyfajta "rövidítése", vagy éppen a 88 darab "neonáci törvényre" vonatkozik... pedig nem... pedig nagyon nem erről van szó...
Ezek csak agymosott misztikumok - de hát hogyan mondjam el neked, amikor alszol? Ezt próbáltam jelezni, nem megsértve téged.

Elhiszem, hogy sokan hisznek benne, miszerint önálló gondolataik vannak. Ezeket az embereket látod az új, tegnap óta reklámozott árucikket keresgélni a bevásárlóközpontokban. Ezeknek van csurig tele a kiskocsijuk, méghozzá olyan 30-35 ezer forint értékben (nézd csak meg legközelebb a hozzád közel állók mit vásárolgatnak), ezek azok, akik napközben a kollégákkal megvitatják a napi politikai eseményeket, méghozzá ugyanazt köpködve egymáshoz, hiszen EGYFORMA a véleményük - egyformán agymosottak.
Ezek az emberek csak az önálló gondolkodás illúzióját élik meg, miközben akár még horkantak is alvás közben...

Azt is elhiszem, amit a politizáló emberekről egyébként mondtál - az előző példától eltérve sokszor két ELLENTÉTES vélemény cserél gazdát, és mindketten meg vannak győződve önmaguk igazáról. Rám is rám sütötted a vádat, hogy csak egy bizonyos pontig látok. Meglehet. De igyekszem elfogadni, ha mást mondasz, igyekszem látni, miről beszélsz - csak kérlek, ne vagdalózz, ne mismásolj, hanem térj e lényegre és legyen alapja annak, amit mondani akarsz. Az ugyanis nem elég, hogy a Neptunusz egy csillag. Több annál. Én mást mondok. Bolygó. Erre te is mondasz valamit. Kék. Okos. Indoklod is? Miért kék? Erre te: miért bolygó?
Értelmes emberek vitája/beszélgetése szülhet olyan eredményt, hogy az okosabbik elkezd a másik kérdésein vagy mondatain gondolkozni.

Ilyen vagyok. Bár határozottságom miatt inkább látszom (ezt már mondtam) nagyképűnek és szűk látókörűnek. De ez a vád ugyanúgy lepereg rólam is, mint rólad. :-)

Végezetül.
Kellemes "neo-politikai" eszmecserénk volt, holott ez a bejegyzés egy irodalmi ága a blognak. Nincs benne semmiféle politikai felhang - nem zsidóztam, nem csapkodtam, csak kijelentettem tényeket, amiknek utána is lehet nézni. Ennyi volt a politikai hátszél, de mégis ezen az ágon indult el a beszélgetésünk. Érdekes.
Sajnálom, hogy eddig senki sem akadt, aki az én szintemen állva (írói szintre gondolok) jelentős indokokkal megcáfolt volna engem és a cikkemet. Nem jön senki sem, mert nincs ilyen ember. Még maga Kertész sem tud "védekezni", cáfolni vagy megmagyarázni - mert nincs mit. Amit leírtam a Sorstalanságról és az "írójáról", az igaz és tényként kell kezelnünk. Megkérdőjelezhetetlen.

Ettől függetlenül még mindig várom azt a hozzászólást, ahol érdekesebb, magasabb minőségű lesz a vita - és ahol ténylegesen a kiadott förmedvényről és annak lefirkantójáról beszélgetünk.

Egy öröm volt. Köszönöm ittlétedet, kedves Árpád, és további kellemes életet, kényelmes alvást, delejes mindennapokat. Nem pikírten mondtam. Tényleg ezt kívánom - érezd jól magad.

Szeiff 2015.02.23. 19:50:54

Utóirat

Köszönöm, hogy leírtad, hogyan kerültél a Kuruchoz. Elgondolkodtató, kicsit másképp gondoltam, és ahhoz mértem a hangnemem.

Hasonló esetet megéltem bár régebben. Zuglói rendőrök kifejezetten ellenségesen álltak hozzám, amikor egy besurranó tolvajt kívántam feljelenteni. Egy másik kerületben ezek után meg kifejezetten megköszönték, hogy hajthatatlan voltam. Majdnem az ottani munkájukat rendesen végzők rendőrök kerültek bajba a miatt, hogy leleplezték a bandát, csak épp szinte nem volt ellenük feljelentés.

Szóval, az ilyen hatóságok sokat tudnak „építeni” a békés egymás mellet élésen.

Más:
Azt hiszem, teljesen mást értünk rasszizmuson. Azért arra számíts, hogy sokan nyomós érvek miatt állnak értelmezésben az én oldalamon. És a nyomóst vedd szó szerint. Talán „legnagyobb rasszista kalandom” egy cigánynak köszönhetem. Előttem ment társával neki egy cigánylánynak, amiért az fehér srácokkal kokettált. Nem egészen sikertörténet, mert nem a lányt sikerült megvédenem, csak nekem is kijutott a jóból. Belém az a tanulság égett, hogy egyrészt a rasszizmus egyetemes, másrészt senkiéből sem kérek. (Legalább is, abból a rasszizmusból, amit a bőrömön át éreztem.) Amúgy nem vagyok egy hősködő fajta. Egyszerűen felfortyantam, hogy két szöszi DuranDuranos srác megrettent tétlenséggel nézi, hogy azt a lányt, akivel előbb együtt traccsoltak, az orruk előtt verik. Nem egy friss történet.

Más:
Azt hiszem, kuvaiti hírportálokon nem mutogatják Kuvait feldúlóit, még ha katonailag meg is értik.

Más:
Amúgy más okból is búcsúzom. Minden válasz olvasása után, és írása előtt este csak kavargott az agyam, nem tudtam aludni, másnap meg olyan voltam, mint egy mosott … . Ahogy öregszem, lehet talán, hogy bölcsebb leszek, de nagyobb teherbírású biztosan nem. Magamat is megleptem, mennyire felkavar minden, amivel nem éretek egyet, de tehetetlen vagyok. Nem Rád gondoltam, magukra a témákra, bajokra, amik előkerültek. Szóval, a nagy rendszerváltók verik a mellényüket, hogy mekkora szabadságot hoztak ide. Én viszont attól érzem (,érezném) magamat szabadnak, ha nem kényszerítik rám a tehetetlenséget.

Most már tényleg búcsúzom. Üdvözlettel: Árpád.

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.02.24. 20:32:07

@Szeiff: Sokan és sokféleképpen "szeretnek félreérteni" engem, mert első olvasatra egy utolsó kis senkiházi fasiszta és rasszista bunkó vagyok, aki bár jól bánik a szavakkal, de mégis megvetendő. Nem kenyerem ezt a negatív "imdizset" megkérdőjelezni és elvetni, esetleg megpróbálni finomítani, mert nem érdekel. Mindenki azt hisz, amit akar.
Te is azt hitted, amit akartál. :-)
Nem történt semmi rossz a hangnemet miatt, elhiszem, hogy a Tom Bobb névre rákeresve a kurucos cikkek miatt érdekes az elgondolás. Ez van. Nem lehet, de nem is akarom megváltoztatni a múltat - megtörtént. Úgy történt, ahogy mondom és büszke vagyok rá, miféle utat jártam be 2009 óta. Nem sokan lennének képesek utánam csinálni.

Amikor rasszizmusról beszélünk, a belétek nevelt hülyeségek miatt a többnyire fehér bőrű emberek rögtön arra gondolnak, hogy rasszista csak fehér bőrű, többnyire európai gyökerekkel rendelkező egyén lehet. Ez nem igaz. Hallottam már sokszor a "magyarozást" cigányok szájából, a "fehérezést" négerektől - bár hozzá kell tennem, sosem hallottam keleti emberek szájából bármiféle megkülönböztetést sem.
A legtöbb rasszista nem fehér bőrű. A legtöbb rasszista gyűlöli a fehéreket, az európaiakat - és ennek hangot is ad. Közben persze Európában vagy a régebben még fehérek lakta USÁ-ban és Kanadában élnek - hozzáteszem: jobb minőségben, mint otthon bármikor.
Nem is csodálkoztam a történeteden.

Amit az esti elalvásról, agyalásról és egyéb tünetekről írsz, nálam is fellép néha. De tudod mit? Bele kell szarni. Kit érdekel, mit olvasol a Blokk című blogon? Ha hülye a blogger, ha nem érted az érveit - miért is érdekel? Szarjál bele, aludd ki magad (előtte adj az asszonynak). Nehogy már azért legyen rossz az egész heted, mert egy érthetetlen rasszistával kell Kertészről vitatkoznod! :-)
Rengeteget olvasok és rengeteget szólok hozzá cikkekhez - itt a BLOG-szférán is, meg persze az Origo nevezetű szennycsatornán (ott többször is ki- és letiltottak már). Néha csak egy kis ujjgyakorlat nekem a hozzászólás, máskor éppen tele a fejem a regényemmel és pihenésre vágyom - ezért csinálom. Megint máskor elvi okai vannak - nem értek egyet. Ilyenkor átgondolom, mi fog történni a hozzászólásom miatt (falkában rohannak rám a kormánypártiak), és el kell döntenem, vállalom-e a talán több napig tartó acsarkodást. Ha éppen nagyon "benne vagyok" a regényemben, csak legyintek és nem szólok hozzá a cikkekhez, de ha pihenésre vágyom, mindenképpen.
Azonban semmiféle politizálás vagy mesebeszéd nem mehet az egészségem állapotára. Elmondom a mondókámat, tisztán és érthetően beszélek, nem zsidózok és nem cigányozok (feleslegesen), nem prüszkölök - de mégis egy utolsó senkinek tartva rohannak rám az egyébként budai villákban érlelt pöcsű hülyegyerekek, hogy megmondják, miféle náci vagyok. Ha ezt magamra venném, már kikészültem volna. De nem veszem magamra és elalvás előtt férfias kötelességeket teszek, meg kellemes nyelvtanuló kurzust intézek, esetleg filmet nézek, de nem hagyom, hogy bolondok és agymosottak miatt nem aludjak... :-)

Ez csak tanács volt. Nem kell sem elolvasnod, sem reagálnod rá, sem megfogadnod. Sajnálom, hogy egy intelligens vitapartner kiszáll emberi dolgok miatt, de megértem.

nandras1951 2015.04.29. 21:33:15

Kedves Árpád!

Lényegében egyetértek a náci (azaz soviniszta, mélymagyar, rasszista) szerzővel folytatott vitádban. Egyet kivéve. Írtad:

"Mivel egy általam tisztel ember blogjába pottyantottál egy olyan linket, ami egy ő általa tisztelt embert gyaláz, mármint a te írásod, ezért csak nem hagynám szó nélkül."

Nos, tévedsz. Kertész Imrét én nem tisztelem. A cikkemben pontosan megírtam, hogy miért nem.

Csak én mindig is óvakodom abba a hibába esni, hogy elfogadjam "az ellenségem ellensége a barátom, az ellenségem barátja az ellenségem" hamis szillogizmust. Tehát attól, hogy nem tisztelem Kertész Imrét még nem hogy nem tisztelem a műveletlen (e minősítést a rasszizmus "hasznáról" írt és a többi ehhez hasonló ökörségei alapján vontam le) náci szerzőt, de csak legmélyebb undoromat tudom iránta kifejezni.

Ám egy fontos dologra felhívnám a figyelmet. Sok olvasót megtéveszthet, hogy amit a szerző Kertész művének irodalmi kvalitásairól ír (én a magam írásában többször is jeleztem, hogy nem kívánok e kvalitásokkal foglalkozni) az sokak véleményével (bizonyos mértékig az enyémmel is) találkozik. Könnyen levonhatnánk (és sokan le is vonják) a következtetést: ez a helytálló kritika a lényeg, a rasszista hadovát nem kell figyelembe venni. Sajnos éppen fordítva van: a náci szerző egy jó vastagot akart zsidózni (és "beszélő majmozni") és ezt igyekezett "intelligens" csomagolásba pakolni. Ugyanezt csinálja nagyban a magyar náci párt, a Jobbik, amikor náci ideológiáját némi a jelenlegi állapotok valós kritikájával fűszerezve próbálja szalonképessé tenni.

nandras1951 2015.04.29. 21:35:57

A Kommunista.net-ről Phoenix néven vagyok éppen kitiltva

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2015.04.30. 20:21:33

@nandras1951: Meglepett jókedvvel olvastam egyébként sokszor értelmét vesztő, majd a kezdeti útra vissza-visszatérő, többszörösen összetett, éppen ezért nehezen értelmezhető és természetesen magasröptűnek láttatni akaró mondataidat, melyekben engem mint "náci szerzőt" emlegetsz (ettől most kihúztam magam), miközben az alapfelvetést, vagyis a cikk témáját nem vagy képes sem érinteni, sem (bocsáss meg érte) felfogni és elemezni, hiszen ahhoz valóban szükséges lenne, hogy olvass, érts és mérlegelj.

Az előző mondat direkt lett ilyen összetett és hosszú - csak a te kedvedért. :-)

Viccet félretéve.
Minden bizonnyal nekem kerülte el a figyelmemet a link, amit nem linkeltél be (a cikkedre vonatkozóan), vagy csak az én memóriám hagyott ki, mert nem emlékszem rád és esetleges szócsatánkra - kérlek adj elérhetőséget "Kertész-gyűlölő" (nem náci, csak igazmondó) cikkedhez. Köszönöm.
Kimondottan örülök, hogy bár undorodsz tőlem, ettől függetlenül (remélem) végigolvastad a cikkemet és meg is értetted (nem hiszek benne). Tisztában vagyok vele, hogy Kertész elképzelhetetlenül amatőr és sokszor gyerekes szinten összehányt mondatszerkesztési "technikáját" egy magadfajta amatőr, akinek még a családi levelezéshez is két-három nap szükségeltetik, nem érti és nem értheti. Ezzel nincs semmi baj.
A tény mellett, hogy egy valójában silány, körülbelül általános iskolai dolgozat harmadikos szintjén megírt fantasztikus történetet, melyet elsőként pont a silánysága miatt utasítottak vissza, később származásra való tekintettel (az érintettséget is figyelembe véve) mégis megjelentettek, nem lehet elmenni. Ha ez számodra rasszistázás meg zsidózás, akkor csak sajnálni tudlak - nem állt szándékomban sem rasszistázni, sem pedig zsidózni. Nem ez volt a lényeg.

Az általad említett "intelligens csomagolás" nem csomagolás, kis tökmag, hanem egy náladnál műveltebb, okosabb és szélesebb látókörű íróember hétköznapi megfogalmazása, melynek minőségét te akkor sem érnéd el, ha különórákat adna neked a magyar irodalmi élet elitje (élükön a Nobel-díjassal, csak hogy képben legyél). Szóval köszönöm a hozzászólást, bár megkésett, hiszen a vita lepergett - ámbátor Kertészről és a "tehetségéről" beszélni sosem késő...

A tiltásnak mi köze van egyébként a blognak, a cikknek, az olvasóközönségnek? :-) Látom, következetes vagy, ezt senki sem veheti el tőled.

Ejkekjetter 2016.01.16. 11:46:58

Te jóságos isten. Te tényleg írónak képzeled magad, látom angolról forditasz Voltaire-t meg minden.
Woody Alan karakternek remek lennél, bár elég szomorú.

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2016.01.16. 16:08:29

@Ejkekjetter: Köszönöm szépen. Egy élmény a fröccsenésed. :-) Mivel sok mindent nem mondasz, csak köpködsz, mint egy büdös cigány, marad az, hogy érdembeli válasz nélkül hagylak - pedig szívesen vitatkoztam volna egy velőset most szombat délután...
Na mindegy.

Egyébként meg (mivel már hetek óta "birtokolom"), csak a te művészi kedvedért mellékeltem (updateltem) a híres-hírhedt "Kertész-sorstalan-levelet", amelyben tételesen leírják, mekkora utolsó semmi ez a kézirat.

Köszönöm. Én még sosem kaptam ennyire kemény elutasító levelet. Senki sem kötött bele a mondataimba, sőt - már az első kéziratomat egy az egyben, mindenféle belepofázás nélkül adták ki könyv formájában... Szóval... Igen, azt hiszem, én írónak képzelem magam, kis puhapöcsű. :-D