HTML doboz

<script id="_wau0em">var _wau = _wau || [];
_wau.push(["colored", "dwcdt1wfsmgg", "0em", "493915ffffff"]);
(function() {var s=document.createElement("script"); s.async=true;
s.src="http://widgets.amung.us/colored.js";
document.getElementsByTagName("head")[0].appendChild(s);
})();</script>

Tom Bobb Blokk

“To learn who rules over you, simply find out who you are not allowed to criticize.” "Ha tudni akarod, ki szabályoz (irányít) téged, egyszerűen keresd meg, ki nem kedveli a kritkádat." - Voltaire (saját fordítás)

ELÉRHETŐSÉGEM

Ha már nem elég a személyeskedés itt a cikkek hozzászólásaiban, hadd szóljon a párbaj kettőnk között. Itt mindig megtalálsz:

tombobb kukac freemail.hu

De legyél kimért, pontos és egyszerű. (Nem viccelek.) Nincs időm marhaságokra felelni.

Facebook oldaldoboz

Utolsó kommentek

TBB main page

Tom Bobb bejegyzése 2016. február 20. Szólj hozzá!

(B)IRODALMI FRÖCSÖGÉSEK – KIRÁLYGYILKOSSÁGOK?

Címkék: irodalom

irodalom1poster.jpg

– az első rész –

Úgy szeretnélek most megszólítani, mintha ott ülnék veled a szemben lévő széken. Baráti csevej lesz, amelyben beavatlak kicsit az én dolgaimba, majd elmondom, hogy hol a hiba abban a világban, amiről most mesélni fogok, aztán (a kommentekben) én is meghallgatlak téged.
Őrületes munkának vagyok a végén (inkább a vége felé), miközben egy másik őrületes munkafolyamatnak csak az elején kocogok. Talán tudod rólam, hogy egyébként háromkötetes magyar író vagyok – csak éppen hol nézeteim, hol pedig a történeteim mélysége és mondanivalója miatt nem igazán kaptam olyan lehetőségeket, ami másoknak alapból járt. Nem kesergek ezen, mert a mai világban már magam is meg tudom teremteni a hírnevet, amennyiben hiszek benne, hogy valóban tehetséges vagyok és ez eladható termékeket jelent. Később majd erről is mesélek.

Kesergek is közben, mert azt látom, hogy iszonyat tehetségtelen barmok kapnak elképesztő lehetőségeket (olvasok irodalmi oldalakat és blogokat is bőven), eközben sok tehetség csak megbújik a fűben, sosem kapja meg a kiugráshoz szükséges figyelmet és az olló két szára már annyira ki van nyitva, hogy az eszköz valójában már becsukhatatlan. Hidd el nekem. A napokban is ellátogattam egy újonnan felfedezett irodalmi blogra, ahol beleakadtam egy novellába. Magyar blog és magyar novella. Nosza. Nem kertelek: „lopott” ötlet volt az iromány, a témát ezerszer láttad már filmeken és olvastad regényekben, mégis magával tudott ragadni. Elolvastam az első bekezdést, aztán a másodikat, majd a teljes történetet, amiről azt gondoltam, hogy egy kiterjedt regény része.
Fel is vettem a kapcsolatot az oldal készítőjével, akitől végül megtudtam, hogy az ő alkotását olvastam, ami egy lezárt történet, egy hétköznapi kis ujjgyakorlat, amelynek nem tervez folytatást. Ennyi. Persze, hatalmas űr volt bennem, hiszen többet láttam az íróban és a műben is (még akkor is, ha lopott ötlet volt), mint amit végül kaptam, de nem szóltam bele.

Viszont rengeteg olyan történetbe, lassan megjelenő könyvbe is bele tudok olvasni, amely tényleges nagyregény, s amelyet lektoráltak, fűztek és tördeltek, amihez borítót terveztek és kisebb vagy nagyobb reklámkampánnyal támogattak.
A dolog problémásabb része itt van.
Olyan sok tehetségtelen amatőr, de egekig magasztalt „íróember” létezik szerte e világban, hogy most már ki kell magamból adnom a dühömet, amelyet ők gerjesztettek és folyamatosan gerjesztenek most is bennem. Szóval ülünk veled négyszemközt – és most elmesélek ezt–azt. Hallgasd meg a véleményemet. Érdemes.

Joggal hihetem magamról, hogy én valaki vagyok, miközben mások tehetségtelen barmok – de ez nem igaz. Az önimádat és a beképzeltség nem mindig előny. Nem is szeretem használni. Akik ismernek (nagyon kevés emberről beszélünk), azok tudják, hogy mi van a nagy pofám mögött, miféle küzdés, munka és akarat, akik pedig nem ismernek (ez vagy te), azok igyekeznek lenyelni a dühüket, miközben látják, hogy „osztom az észt”, pedig nincs is mire…
Tizenkét éves korom óta írok. Most elmúltam negyven. Jócskán.
Nem hiszek benne, hogy valaki egyik reggel felébred és úgy dönt, hogy a kiolvasott 250 könyv és a megtekintett 500 film után ő márpedig író lesz, hiszen érzi a vénáiban a tehetséget – vagyis azt a késztetést, hogy jobbat és eladhatóbbat készítsen. Nem hiszek benne, mert ez is egy szakma, aminek létezik saját szamárlétrája (nem jártam ki)(nem kaptam lehetőségeket erre), illetve amit évekig kell ahhoz gyakorolni, hogy az első megmosolyogtató próbálkozásunk végre közönség elé kerülhessen.

Manapság egyre több a sikeres elsőkönyves, akikről ódákat zengenek Keleten és Nyugaton egyaránt. Volt részem pár ilyen egekig magasztalt „íródeák” könyvébe belelapozni vagy akár teljesen elolvasni. Őszinte leszek. Minden bizonnyal az én évtizedes gyakorlatom teszi, de legtöbbször a fércműveket visszaküldtem volna a készítőjének, azzal a felszólítással, hogy a történet is elcsépelt, a karakterek is ostobák, a párbeszédek teljesen vállalhatatlanok – de még dolgozz ezeken kicsit, mert gyakorlásnak ez a tétel pont jó lesz.
Kemény vagyok? Igazságtalan? Nem hiszem.
Az első éveket arra szántam, hogy alapozzak. Nem tudatosan csináltam, mindössze ösztönből, de egyáltalán nem vágtam bele nagyobb lélegzetvételű történetekbe. Akkori „regényeim” maximum 20–30 oldalt tettek ki, tehát inkább rövid történeteknek kell őket neveznünk, és arra épültek, hogy gyakoroljam a magyar helyesírást, elsajátítsam a rám jellemző szófordulatokat és mondatrészeket, átérezzem, miként és hogyan kell történetet vagy karaktereket vezetni, illetve milyen módozatai vannak a fejezetekre osztásnak, az úgynevezett „cliffhangereknek”, azaz fejezet végi meglepő lezárásoknak, vagy éppen a párbeszédek nyújtásának és rövidítésének.

Hat éven keresztül gyakoroltam arra a pillanatra, amikor végre belevágtam első komolyabb hangvételű történetembe. Aztán még négy év kellett ahhoz, hogy elkészítsem életem első jelentősebb regényét. Ez lett később az, amelyik első könyvemként meg is jelent 1994–ben.
Amit mondani akarok.
Apa reggel felébred (rengeteg hasonló sztorit olvastam), körbenéz a birodalmában és eldönti, hogy ő mától fogva író lesz. Miért? Mert a fejében ott van egy óriási massza, kavarog odabenn, mint valami amerikai filmszörny, és szeretne kitörni. Vannak ebben a masszában földönkívüliek és gyilkos robotok, FBI–ügynökök és autós üldözések, rejtélyes eltűnések és rejtélyes gyilkosságok, még rejtélyesebb átverések és persze szerelem, meg menekülés, borzalmak és minden egyéb apróság… Vagyis az egész egy értelmezhetetlen katyvasz – legalábbis a számodra. Ámde Apa tudja, mit fog ebből kihozni. Gyorsan bekapcsolja hát a szomszéd gyerek által feltelepített íróprogramot, megadja az első oldalt a nevével és a mű címével, és máris kezdetét veszi a regény írása.
Ez tényleg így van.
Anya közben csinálja azt, amit előtte is, nem zavarva Apát. Időnként (legtöbbször esténként) leül és elolvassa, amit addig Apa lekörmölt, és bár érzi, hogy nagyon nem jó az, amit lát, de hát hogyan mondja ezt el? Így történik, hogy az ego, amely amúgy is magasan volt, még erősebben az ég felé tör, hiszen Apa az anyai dicséretek miatt biztos önmagában. És aztán eljön a nap, mikor a regény elkészül – mehet a kiadóba.
Hahaha…

Ne hidd, hogy csak Magyarország ontja magából a tehetségtelen amatőröket. Rengeteg angol nyelven írt förmedvényt találsz a világhálón, néha még keresned sem kell. Rád ömlik, mint a szar a vécéből, és semmit sem tehetsz ellene. Sőt, újabban már nem is magánkiadványokon keresztül ömlik, hanem hivatalosan. Szépen csomagolva, olyan kellemes környezetben, hogy nagyokat nyelsz közben – de a szar attól még szar marad, hogy illatos papírba csomagolják.

Az egész egy belterjes dolog.
Ez nem titok – ha valakinek a valakije vagy, akkor lehetőséget kapsz rá, hogy egy vagy két könyved is megjelenjen, a szerződésben pedig természetes a hat számjegyű összeg, néha még talán a hét is (jómagam a saját fülemmel hallottam tehetségtelen, abszolút nem „pénztermelő” valakiktől, hogy hétszámjegyű a honoráriumuk). Mindössze annyi a dolgod, hogy gyerekkori sérelmeidet vésd le, vagy írj egy szakácskönyvnek nevezett marhaságot arról, hogyan főzött anyád régebben, esetleg próbálj meg izgalmas lenni, mint krimi író vagy „noir–felfedezett”. Ezzel persze az Igazolt hiányzás-t emlegetem a tehetségtelen senkiházi Gerlóczytól, illetve a Budapest Noir–t a rejtélyes Kondortól, de sorolhatnék még „hírességeket” és kritikusok által magasztalt műveiket. Tudod, mit? Mivel ez egy kötetlen „beszélgetés”, nem akarok zsákbamacskát játszani. Lesznek még emlegetések.
Visszatérve tehát, a másik lehetőséged olyan, amit ha leírok, rögtön antiszemita meg náci leszek – rengeteg a zsidó származású és/vagy komoly, magasan ülő zsidó kapcsolatokkal rendelkező „írócska”. Amikor úgymond én kezdtem, valaki ki is oktatott az akkori nagyok közül, aki elmondta, hogy két lehetőségem van a hírnévre. Egyik a származásom. Végignézett rajtam, majd megleste a nevemet. Ez nem jön be. A másik, közölte, hogy kellemesen szopok és időnként akkorát pucsítok, hogy hozzám képest a Rákóczin a lányok csak amatőrködnek.
Az a baj, hogy ez igaz.

Az 1994–es első könyvem után (amit nem szopással és nem is a származásommal adtam ki) természetesen felmutattam a további terveimet, de ezekre hirtelen senki sem volt vevő. Kifogások akadtak bőven, ahogy előtte is, hiszen valamikor a ’90–es évek elején megkezdtem már harcomat a kiadóvállalatokkal, ahol többnyire el sem olvasták a beadványaimat. Jártam irodalmi versenyekre, ahol a zsűritagok fentről a Pártból előre megkapták a nyertesek nevét (véletlenül hallottam meg a beszélgetésüket, másnap ezért ki is vonultam a versenyről, még a díjkiosztó előtt), beszéltem kiadóvezetőkkel és olvasótitkárokkal, szerkesztőkkel és egyéb bennfentesekkel. Nem sok jót ígértek.
És ami a legrosszabb – egyedül voltam. Végig egyedül kellett csinálnom. Néha azt sem tudtam, mi a következő és következő lépés. Senki sem adott tanácsot, senki sem fogta a kezemet, senki sem terelgetett. Szüleim sosem támogattak, magamnak kellett megkeresnem a lehetőségeket. Álltam órákat folyosókon, arra várva, hogy mikor hívnak végre be, telefonáltam eldugott budapesti utcai fülkékből (hogy ne zavarjon bele a beszélgetésbe a forgalom hangja), leveleztem olyanokkal, akik nem titkoltan szerettek volna egy kicsit elcsábítani (a mai napig örülök, hogy nem „csábultam” és még szűz vagyok, ha érted), szóval rengeteg érdekességben volt részem. Próbálkoztam a kiadott regény után 1995–ben, majd 1996–ban is, aztán az egészet feladtam, mikor rájöttem, hogy egyszeri alkalom volt a könyvem megjelentetése.

Ellenben ma, amennyiben valakit ismersz, vagy a szüleid kapcsolatrendszerét tudod használni, rögtön az egyik leghíresebb elsőkönyves lehetsz. Nekem reklám sem adatott meg – anno Magyarországon nem volt még ilyesmi. De nem kesergek. Ez is kellett ahhoz, hogy mindig váltani tudjak.

Olvasó ember vagyok, szeretem a könyveket. Lehetőségem van elég sok történethez hozzájutni, ezért könnyedén válogathatok – meg is teszem. Mert meg kell tennem. Van a feleségemmel egy alkunk, hogy amikor nekiállunk valami új filmet megtekinteni, az első 20 perc után megállítjuk és megbeszéljük, érdemes–e tovább néznünk vagy hagyjuk a fenébe. Kemény dolog ez, de nem kerülheted el, mert annyi szenny ömlik rád, hogy valójában nem éri meg az idődet pazarolni ezekre.
Így vagyok a könyvekkel is.
Hiszek benne, hogy amikor fellapozod az újonnan vásárolt (letöltött) könyved első oldalát, amikor belefogsz az első fejezetbe, akkor valamit érezned kell. Nem azt, hogy az író elkezdett alapozni, lassan bemutatja a szereplőket, majd a világot ahol az egész történet játszódni fog, aztán a sztori is elkezd éledezni – nem. Ezt én kimondottan utálom. Minden egyes történetnek megvan az az általam már ismert „szélessége” és valósága, amely engedélyezi, hogy ott és akkor törj belőle szeleteket, ahol és amikor akarod. Vagyis még egy teljesen kronológiai műből is képes leszel olyan első fejezetet csiholni, ahol az olvasód nem hogy az agyát dobja el, hanem kirekeszti a saját életét – mert tudni akarja, mi ez, hogyan jött létre, és mi a fene fog történni a következő és következő lapokon.

Egyszerűen utálom ezt a lassú alapozással gondolkodó, többek által kedvelt stílust, amely egyre többször tekint vissza rám a könyvekből. Kimondottan gyűlölöm a másik oldalt is, amikor van az írónak egy remek ötlete, de azt képes teljesen elrontani a maga silány és egyhangú, szürke stílusával. Rengeteg ilyet találsz az Amerikába vándorolt ókori istenektől kezdve az emberig, aki valami fellegvárban éldegélt. Hiszen nagyon sok múlik azon, hogy Apa hogyan és milyen eszközökkel képes mesélni.
Hiszek benne, hogy már az elején meg kell ragadnod az olvasódat, marokra kell fognod a grabancát és be kell rántanod a történetbe. Nem mindig sikerül, ez tény, hogy rögtön az első fejezet érdekes legyen, de akkor legalább a másodikban meg kell említened valami legendát, régen történt cselekményt, egy rejtélyesen eltűnt szereplőt vagy tárgyat, valami olyat, amitől az olvasód azt érzi, hogy tovább akar haladni.
Ezt nagyon kevesen csinálják.

Az író – mesélő. A mese – hazugság. A hazugság – fél igazság. A mese tehát félig igaz.
De ezt el is kell hinned.
Essék persze szó azokról is, akik még tudtak jól mesélni. Manapság az dívik, hogy mindig előszedjük a „bezzeg az én időmben” kártyát, amit bizony a mi sráckorunkban is előszedtek az akkor 50 meg 60 évesek. Mindig lesz változás, mindig lesznek mások (jobbak és rosszabbak), és a témánál maradva azt kel mondjam, hogy én nem hiszek benne, hogy ma már nincsenek remek történeteket kellemes stílusban elmesélő írók.

Vannak, csak kiestek a belterjedelemből.
Bocs.
Én egyáltalán nem állítom, hogy a zsidó identitással rendelkező művészek szarok lennének. Nem azok. Vannak jó ötleteik és tudnak alkotni is, ha akarnak – nem mindegyik. Az azonban érdekes, hogy mikor egy nem zsidó származású vagy nem zsidó haveri körrel rendelkező emberke ér el sikereket, akkor azért nem olyan nagy az ajvé. Én még azt is elhiszem, hogy mindenképp kell az „egóemelés” az ilyen lelkileg eléggé gyenge emberpalántáknak, de azért sokszor túlzottnak érezni a talpnyalást és a boldog mosolyokat. Mindjárt példákat is hozok, ne félj.
Senki sem képes örök életében magas szinten művelni azt, amit csinál. Ez egy emberi tevékenység, melyben sokszor lent vagyunk, máskor fent, de a minőség, amit nyújtani tudunk, nem egyforma. Ezt magad is láthatod a saját életeden, hiszen nem tudsz mindig ugyanúgy fúrni meg faragni, kalapálni vagy éppen a videojátékodban versenyezni a többi autóval. Ez van. Néha fent vagy, néha lent.
És ez vonatkozik az írókra is.
Ezt nézve most őszintén mondd meg, mit lehet várni egy olyan elsőkönyvestől, aki reggel felébredt azzal, hogy majd ő most megmutatja? Hol vannak az alapok, amelyeket nem rakott le? Hol van a lelkes tanulás? Hol a gyakorlás és gyakorlás – merre vannak az ötletek, amelyeket esetleg az előző ötletek segítettek? Merre vannak a magasztos gondolatok, amiket hosszú évekig érlel akár, mielőtt papírra veti őket?
Nincs semmi ilyesmi.
Az egykönyves (elsőkönyves) Apának, aki most lebaszott neked az asztalra egy förmedvényt, semmi esélye arra, hogy valamikor is kitaláljon egy másik történetet abból a katyvasz masszából, ami a fejében kavarog. És ez vonatkozik minden magát írónak vélő hülyegyerekre, aki képes általános iskolai szinten fogalmazni, s ettől hihetetlen profinak képzeli magát – csak mert hátulról (akár lihegés és/vagy ejakuláció közben) ezt súgják nekik…

Akkor most az élő példák.
A már fentebb is említett Neil Gaiman Amerikai istenek című könyve mindenféle bestseller–listákon ott furakodik, ráadásul mostanában filmet vagy valami filmsorozatot is akarnak belőle készíteni. Mivel olyan híres könyv, mindenképpen le kellett vele ülnöm – megtettem. És az első fejezeteknél azt mondtam, hogy ez igen, ez már tényleg valami, ahogy a főhős (Árnyék) szépen elkezdi az első lépéseket velünk, amelyek során megismerjük őt, mint fontos szereplőt. Betekintést kapunk, ki ő és honnan jött, majd elsétálunk vele arrafelé, amerre visz minket. Egészen addig tökéletes a regény, amikor hirtelen felbukkan az első, majd a második, aztán a sokadik isten… Akkor, mikor a párbeszédek ellaposodtak és a sztori megbicsaklott egy szinten, amikor nem akart kimozdulni valamivel, akkor valahogy elkezdtem azt érezni, hogy ez itt mi a retkes faszság, és becsülettel erőltettem még vagy húsz oldalt, mire rájöttem, hogy a srácnak elgurult a gyógyszere.
Vagy az enyém nincs meg.
Az addigi elfogadhatónak mondható párbeszédek förtelmes minőségbe csaptak át. A szereplők (az istenek) túljátszották szerepeiket, ripacskodtak, mint „magyar celeb”a tévében, ráadásul nem lehetett igazán érezni őket – csak voltak, csináltak és mondtak valamit, de a történet velük együtt úgy toporgott, mint a szarógalamb. Be kellett fejeznem.
Vége.
Aztán jött a másik zseni, Ernest Cline (őt még mindig erőltetem, hátha) és a Ready Player One, amitől a kritikusok jókedvükben egyenest a hajukat tépték, azt sikoltozva, hogy ilyen tehetség márpedig nincs is! Ezt nem lehetett szó nélkül hagynom, tehát úgy estem neki a könyv az első fejezeteinek, mint vak az ajtófélfának, hátha én is sikoltozni fogok a hitvesi ágyban, amitől felriadó feleségem maximum önkielégítésre gondol, annak is a kellemesebbik, de egyáltalán nem magányos szintű befejezésére.
Többen méltatták (megint csak görbe orrú kritikusok), hogy annyira jó mondatok vannak a regényben, olyan kellemes a légköre ezeknek az idejétmúlt ’80–as évekbeli videojátékoknak odabenn, hogy kimondottan jól fogod magad érezni az olvasása közben. És lám, olvastam a könyvet és kimondottan nem értettem, mit szeretne az író átadni. Reményt? Izgalmat? Szerelmet vagy bánatot? Minden bizonnyal én vagyok rossz olvasó, bár még egyszer hozzáteszem, hogy nem adom fel, csak a legvégső esetben, de a Ready Player One egyáltalán nem korszakalkotó és nem is kiemelkedő mű. Egy nagyon, de tényleg eszméletlenül a nyolcvanas évek világában élő úgynevezett „kocka” agymenése, amelyet Apa–szindrómában köpött elő az agyában tekergő masszából. Nem több.

De tovább is van még.
Dragomán. A híres. És A fehér király. Ha már magyar és ha már ennyire híres, hogy angol nyelvre is le kellett fordítani, hátha a sok hollywoodi zsidócska producerke végre felfigyel a tehetségre, nem maradhattam le. Akkora izgalommal álltam neki a könyvnek, hogy hozzám képest a szüzességét elveszíteni akaró álló cerkás kisfiú csak amatőr játékos volt. Alig vártam, hogy végre minden egyéb teendőmet félredobhassam (és ez nagy szó egy–egy könyv kezdésénél, mert azért van nekem dolgom, nem kevés), és kiürített aggyal, teljes koncentrációs képességgel nekilássak.
Nekiláttam.
Minden bizonnyal olvastad a regényt, mert műveltnek tartalak. Az is biztos, hogy nálam messzebb jutottál, még akkor is, ha egyébként analfabéta vagy, aki csak a képek miatt nyit ki egy könyvet. Miért? Nagyon egyszerű a válasz. Az első fejezet első bekezdése után elkezdődik a második bekezdés.

Ez egy nagyon jó krimi címe is lehetne. Második bekezdés.
Most mesélek valami ehhez kapcsolódót.
Történt pedig, hogy anno még tizenéves koromban, amikor a már jelzett szülői könyvtárnak nekiültem, nem csak Winnetou meg Tarzan kalandjait olvastam rongyosra, hanem beugrott egy–egy Valami történt Hellertől, vagy egy Piszkos tizenkettő Nathansontól. A keményebb regények sorát színesítette (volna) a Lidércnyomás McBain–től, de megmondom őszintén, hogy az akkori szintemen nekem ez túl sok volt. És miért volt sok? Mert bizony Carella nyomozó meg a 87–es Körzet tinifejjel érthetetlen és nagyon keményen fogalmazott mondatokat nyújtott át. Szó szerint olyan keményeket, hogy a megértésükhöz kapaszkodnom kellett.
Viszont.
Ed McBain azért nőtt anno a szememben óriásira, mert elkövetett egy olyan írói bravúrt, amit nagyon kevesen tudnak csak megcsinálni. Nem hazudok. Az történt, hogy az előttem kinyitott könyv bal felső sarkában elkezdődött egy mondat, végigzuhant az egész oldalon, majd a jobb felén a könyvnek folytatódott, közel az oldal közepéig.
Egyetlen mondat.
Akkor és ott azt mondtam, hogy ilyet (később) én is akarok csinálni. De már akkor is sejtettem, hogy legalább 4–5 évig gyakorolnom kell hozzá. Nem vicc. Tudod, az nem úgy van, hogy te vagy Apa és a fejedben lévő katyvasz masszában ott bújik egy egész estés mondat. Nem. Ez így nem működik. Ahhoz, hogy a mondat értelmes, élvezhető és kerek legyen, megannyi év szükségeltetik. Sok–sok gyakorlat.

Ez nem adatott meg Dragománnak.

Tehát A fehér király és az első bekezdése. Rendben van. Aztán jött a második bekezdés, amely (nem hülyéskedek) egy olyan, szerteágazó történetfoszlányokat felemlegető és elmesélő egyetlen kurva mondat, amely telis–tele van megakasztó és sokszor teljesen elképesztő vesszőkkel, hogy miközben olvasod, azt hiszed, valaki beugrott a fejedbe és a Ben Hur gályajelenetéhez hasonlóan egy–egy dobbal ül a hátsó sarokban, hogy azokat ütögesse – gyorsabban és gyorsabban, hátha elveszted a fonalat.
Elveszted. Biztos lehetsz benne.
Tele van a mondat „és”-ekkel és vesszőkkel, teljesen más térben és időben létező szereplőkkel és történetekkel, abszolút össze nem illeszthető eseményláncolattal… És csak egyet tudtam kiáltani, mielőtt elkapott volna a teljes agyhalál: mi a fasz van veled, Gyuri… majd kidobtam a könyvet a picsába. Tettem ezt, mert a harmadik bekezdés is túlnyújtott, irodalmilag nem szükséges. Aztán a negyedik, az ötödik, a tízedik meg a huszadik…
Én elhiszem, hogy a párbeszédet le is lehet írni, mintegy leíró részt, ezzel Dragomán nem találta fel a spanyolviaszt, de azért ha már írónak képzelem magam, bizony sokszor alá kell vetnem magamat az olvasói igényeknek. Tudnom kell, hogy mikor van szükség „pihentetésre”, hogy mikor kell ide vagy oda egy–egy, a történetet valójában nem nagyon befolyásoló, de azért szükséges és tényleg kis szünetet nyújtó párbeszéd. Dragomán nem tanult írni, ő csak egy mesélő, aki elfelejtette, hogy az író pszichológus is egyben, mert miközben hazudozik (hiszen ez a szakmája, ettől jó író az író), aközben oda kell figyelnie azokra is, akiknek hazudik.

Innen folytatjuk. Van még mit mesélnem.

blokkindex3.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://tombobb.blog.hu/api/trackback/id/tr768406796

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.