HTML doboz

<script id="_wau0em">var _wau = _wau || [];
_wau.push(["colored", "dwcdt1wfsmgg", "0em", "493915ffffff"]);
(function() {var s=document.createElement("script"); s.async=true;
s.src="http://widgets.amung.us/colored.js";
document.getElementsByTagName("head")[0].appendChild(s);
})();</script>

Tom Bobb Blokk

“To learn who rules over you, simply find out who you are not allowed to criticize.” "Ha tudni akarod, ki szabályoz (irányít) téged, egyszerűen keresd meg, ki nem kedveli a kritkádat." - Voltaire (saját fordítás)

ELÉRHETŐSÉGEM

Ha már nem elég a személyeskedés itt a cikkek hozzászólásaiban, hadd szóljon a párbaj kettőnk között. Itt mindig megtalálsz:

tombobb kukac freemail.hu

De legyél kimért, pontos és egyszerű. (Nem viccelek.) Nincs időm marhaságokra felelni.

Facebook oldaldoboz

Utolsó kommentek

  • Tom Bobb: @F.M.J.: Sejtelmes voltál, nem értetőbb. :-) A kényszerpihenő pedig egyéb terveim miatt valóban lé... (2017.08.15. 02:24) ILLEGÁLIS SZEMÉTGYŰJTÉS
  • F.M.J.: @Tom Bobb: "nem naprakész blogot akarok vezetni, hanem időtállót" - Ez eddig sem volt kérdés szám... (2017.08.14. 20:32) ILLEGÁLIS SZEMÉTGYŰJTÉS
  • Tom Bobb: @F.M.J.: Köszönöm a linket, meg fogom lesni. És igen, igazad van, nem sok újdonság volt a cikkembe... (2017.08.14. 20:11) ILLEGÁLIS SZEMÉTGYŰJTÉS
  • F.M.J.: Sajnos újdonságokat nem sikerült megtudnom, a leírtakkal viszont sc/kb egyetértek, leszámítva a re... (2017.08.13. 21:02) ILLEGÁLIS SZEMÉTGYŰJTÉS
  • urlajos: Őszintén örülök visszatérésednek! A könyvjelzők közül nem töröltem ki a TBB-t,és hetente legaláb... (2017.08.07. 22:48) ÉS LÁM – VISSZATÉRTEM!
  • Utolsó 20

TBB main page

Tom Bobb bejegyzése 2016. március 06. 2 komment

(B)IRODALMI FRÖCSÖGÉSEK – A KISKIRÁLYSÁGOK TÖRTÉNETE

Címkék: irodalom

irodalom3poster.jpg

– a harmadik rész –

Az első részben úgymond alapoztunk, a második részben tovább fejtegettük a témát, és most elérkeztünk oda, ahol nem lehet tovább kerülgetni a forró kását. Rengetegen utálnak engem a nagy pofám miatt, sokszor még én sem merek tükörbe nézni (ez poén volt, úgy vedd), a saját barátaim inkább nem hívnak telefonon és nem tartjuk levélben sem a kapcsolatot, mert (szerintem erről van szó) nem akarják a szemembe/fülembe mondani, hogy vegyek már vissza…
Nem ragozom.
Van véleményem a dolgokról, amelyek körülöttem léteznek – és nem rejtem őket véka alá.

Gyerünk hát.
Fogalmam sincs az orvostudományokról. Ha ülünk veled egymással szemben, mint például most, és elkezdünk értekezni sebészetről, rákról, AIDS–ről meg orvosságokról, esetleg mindenféle halálos szindrómákról vagy járványokról, azt hiszem, csak az olvasottságomra tudok támaszkodni – amit érezni is fogsz. Idézni fogok, kissé összefüggéstelenül csacsogni, hiszen nem vagyok profi a témában. Ugyanígy nem tudok hozzászólni az esztergáláshoz. Voltam segéd pár profi esztergályos mellett és sokszor rám hagyták, hogy ha lejárnak a gépek, kapcsoljam le őket, meg ha beállítottak nekem valamit, akkor képes voltam ezer meg ezer darab vackot is legyártani – de nem tudok egyedül kinyitni egy műhelyt és képtelen vagyok megrendeléseket felvenni, majd azokat teljesíteni.

Viszont kurva jó író vagyok.
Itt lapozunk.

Az előző mesét folytatva mondom, hogy jött tehát valamikor a kilencvenes évek végén egy Rowling nevezetű hölgy, akinek akkora kibaszott tehetsége volt (van) az íráshoz, ami már az első fejezetnél az arcodba vágódik. Nem példálózok „első mondattal”, mert ez nem az a blog, de a Harry Potter–könyvek egymás után nyomták nekünk a minőséget (meg a mennyiséget is) és az átgondolt tartalmakat. Ezt a világot, amit a csaj felépített a mai napig senki sem tudja leutánozni. Mielőtt ujjal mutogatsz rám – nem, még én sem. Lehet bármekkora a pofám, de ezt be kell látnod (nem volt kérdés sosem), hogy Harry Potter csak egy van.
Ezek a száraz tények.
Ettől függetlenül próbálkozni lehet. Ezt senki sem veheti el tőled. Egyszer majd születik egy másik író/írónő valahol a világban, aki valami jobbat tesz le az asztalra. Kell nekünk hozzá olyan 30–50 év. Talán 100. De majd lesz valaki, ehhez nem fér kétség.

Így aztán Tehetséges Apa, akiről előtte már meséltünk, elhatározza, hogy ő is dollármilliomos író lesz, mint Rowling (nem feledve, hogy a lányka bizony dollármilliárdos, vagy mifene), és ezért rúgja le magáról a családot kutyástul meg gyerekestül reggel. Apa persze inkább Anya a jelenlegi történetben, mert a neve így szól, hogy Stephanie Meyer vagy Suzanne Collins, esetleg Veronika Roth vagy éppen Erika Mitchell, aki E. L. James néven hányja kifele a szarjait.
Azt hiszem, a sort Koushun Takami kezdte valamikor 1999–ben, alig két évvel az első Harry Potter siker után, amikor kiadta Battle Royale című, azóta elég sokszor ízekre szedett és itt–ott elcsent ötleteket felvonultató regényét. Aztán Stephanie Meyer érkezett és az ő Szürkület névre keresztelt förmedvénye (2005), később Collins és Az éhezők viadala (2008), majd szinte egyszerre jött ki A beavatott és A szürke ötven árnyalata (2011) – bár ez utóbbi (gondolom észrevetted) zsákbamacska. Majd elmesélem, miért vettem bele mégis ebbe a csoportba.
Ezek az ártatlanul amatőr kezdők bevallottan lófaszt sem tudtak (és tudnak a mai napig) az írásról, halvány lila ködjük sem volt róla, hogyan kell karaktereket, fejezeteket, történetet építeni, nem tudták, miként kell osztani a mondanivalót, hogyan lehet érdekfeszítő párbeszédeket és sok–sok izgalmas rejtélyt, esetleg rejtvényt beleépíteni a sztoriba – mert soha, senki sem tanította nekik. Soha, semmiféle „iskolába” nem jártak. Soha, semmilyen körülmények között nem tanultak és nem gyakoroltak.
Mondjam még?
Az még rendben is volna, hogy egy Rowling a maga isteni tehetségével (és szerintem elegendő mennyiségű gyakorlást követően) képes mesélni, képes fejezetekre osztani, karakterépítésbe kezdeni, érdekes rejtélyeket felvonultatni és a többi, és a többi, de a többiek hozzá képest nem csak amatőrök, hanem abszolút tehetségtelen pancserok. És a probléma ott volt (de ma is ott van), hogy a színvonal erősen zuhan. Észrevehetően. Bár még nem volt alkalmam olvasni a Battle Royale–t, de a többi érdekfeszítő műbe, mint Szürkület meg A beavatott bele tudtam lapozni. Volt a kezemben Az éhezők viadala és becsülettel végigolvastam, de nem azért, mert érdekelt, hanem azért, mert tudni akartam, mi a fene ez, hogyan létezhet, ki hagyta jóvá anno odaát a tengerentúlon, hogy lehet ennek bármiféle létjogosultsága – és hogyan jön ez ahhoz, amit szórakoztató irodalomnak nevezünk?
Pedig (nem hülyéskedek) még Az éhezők viadala volt az egyik legolvashatóbb a sok szenny között.
Még akkor is, teszem hozzá, ha egy amatőr és színtelen förtelem.

Ez az egész folyamat, a minőség egyre kétségbeesettebb romlása szinte mindenhol észrevehető manapság, de főként ott, amit úgy nevezünk, hogy szórakoztatóipar. A mai lemezek (Hello, Adele – hogy vagy?) egyszerűen nem képesek úgy elvarázsolni, mint azt tették 10–15 éve. A mai filmek (Bosszúállók és új Csillagok háborúja meg ilyen őrületek) már csak esztelen CGI–kavalkádok mindenféle épkézláb történet nélkül. Jöhet nekem a sok hülye, élükön a szcientológia velejéig ostoba élharcosával, aki felhőkarcolókon ugrál egy szál kesztyűben, meg úgy vezeti a motorját, mint egy profi betanított állat, ha a látványon és az általuk gerjesztett csekély, de legalább hangos és színes izgalmakon kívül nincs semmi valóságos a művekben. Aztán persze a könyvek, amelyek már 10–15 éve is szépen csomagolt szardarabok voltak (tisztelet a kivételnek), de manapság már csak és kizárólag büdös, kinyithatatlan és olvashatatlan ocsmányságok.
Nem azért mondom, mert én mindenképp jobbat tudok. Pedig tudok jobbat. Hanem azért, mert ezek a tehetségtelen amatőrök elvették tőlem azt, ami régen mindennapos volt – az olvasás kellemes világát. Nincs kedvem olvasni, hiszen többségében csak fiatal fiúk meg lányok akarják megmenteni a világot, esetleg egy mondaton belül a 200 oldalas regényben akarja valaki elmesélni, mi volt a faluban és hányszor csinálta a pajtában… Legtöbbször érthetetlen a karakter, nem látod magad körül a világot, nem éted a mozgatórugókat – nincs semmi érdekes az eléd tárt történetben. Még a mondatok is borzasztóak.
Valami kisiklott.

Maga a szórakoztatás billent meg.

A múltkoriban valaki említette a világhálón, hogy sok embernek nincs igaza a történetekben szereplő meglepetéseket várva, mert például a Colombo című amerikai filmsorozatban már az elején láthattuk a gyilkosságot és ezt követően azon izgulhattunk, hogyan jön rá az összefüggésekre a felügyelő.
Ez a lényeg. Elmarad a meglepetés? Tudjuk, ki a gyilkos és hogyan gyilkolt? Akkor másként közelítjük meg a dolgot. És máris azon izgulhattál, hogyan jön rá a felügyelő az összefüggésekre. De meglepetésnek, valamiféle érdekfeszítő szálnak mindenképpen lennie kell. Izgalomnak lennie kell. Ezek nélkül… ezek nélkül szart sem ér az egész.
Mondtam valamit régebben. Ezt tartom is. Ahhoz, hogy jó regényt tudj készíteni, néha egy kicsit érdemes megkavarnod a kronológiai sorrendet. Miért? Mert ezzel egyszerre keltesz apró bizonytalanságot a történetben, de közben a kezedbe is kapsz egy nagyon jó fegyvert: a meglepetést. Bárhol a történet folyamán elkövethetsz valami kis apróságot, amitől sokkal erősebb, izgalmasabb és érdekfeszítőbb lesz a regényed. Mindössze gondos odafigyelés kell, semmi több.

Az volt a legnagyobb marha, aki az első hülyegyerek–könyvet megvette. Mondjuk ezt a Szürkület nevezetűt. Az volt a legnagyobb barom, aki ki merte mondani, hogy ez a buta, ostoba történet és a hasonlóan buta, ostoba írásmód megérett arra, hogy könyv formájában megjelenhessen. Lehet most rajtam mosolyogni, aki mindössze néhány százezer forintot kerestem a könyveimmel, miközben Meyer millió dollárokat keresett a szerencsétlen vámpírfiú meg a beszédhibás bolondlány szerelmével, de a sikert nem mindig mérheted csak és kizárólag pénzben.
Nem mondom, hogy nekem ne tetszene az, ha a számlámon nem feltétlenül millió, csak tízezer vagy százezer dollárok állnának (értem itt: könyveim bevételéből, nem a jelenlegi helyzetemnél és vagyonomnál fogva), méghozzá adózás utáni, teljesen legális jövedelemként, de ha nagyon szigorúan akarjuk nézni a sikert, mint művészeti tényezőt, akkor inkább a termékedről szóló beszámolókban, a terméked (könyved) miatt hozzád intézett szavakból, elismerő pillantásokból kell és lehet mérned. Nem kötelező – de lehetséges.

Emlékszem, valamikor ’96 nyarán voltam a legsikeresebb, amikor egy akkori közeli barátom meglátogatott egy hétvégén és szóltam neki róla, hogy végeztem akkori regényemmel. Erre elkérte, hogy belenézzen – és az lett belőle, hogy egy ültő helyében, ott az ágy szélén végigolvasta. Órákba telt. Meg sem mertem szólítani. El sem hittem. Aztán felnézett és kijelentette: „jó volt”. Ennyi. Sikeresnek éreztem magam, főként azért, mert később egy másik ismerősöm is elolvasta az említett történetet és ő már kimondottan lelkendezett, mennyire jó sztorit adtam neki. Pedig (hidd el), nem valami jó az a regényem. Viszont egy alapozásnak a legjobb volt, vagyis most, 2013–ban ebből készítettem el azt a történetet, amit végre angol nyelven fogok megjelentetni – remélhetőleg 2016 folyamán.
De erről majd később. Még nincs itt az ideje.

Térjünk vissza kicsit erre a ma látható „másolós–korszakra”.
Amikor megjelent a Harry Potter, hirtelen mindenki varázslós meg sárkányos történetekkel kezdte bombázni a kiadókat (emlékezz csak a kurvára sikeres Paolini regényére, amelyet Eragon néven bocsátott a rendelkezésünkre). Aztán fordulat érkezett, mert elkezdett lerágott csont lenni a fantáziavilág, helyette/mellette jött a beteges vámpírfiú meg a lány története és aztán át is szakadt a gát – mindenki különleges tündés, farkasemberes, bolondos koboldos történeteket gyártott, amelyekben helyet kapott a beteges és belterjes fantázia, a legtöbbször rendesen kibicsakolva. Nézz csak utána, mennyi förtelmes könyv született anno! Elképesztő, hány és hány tehetségtelen barmot kezdtek el „tolni” a kiadók – mindenhol a világban, de legfőképpen az USA területén. És aztán megjöttek azok is, akik előtte éheztek, s velük befutott a YA, vagyis a „young adult”, a „fiatal felnőtt” őrület, amely a mai napig tart.
Tart, mert te megvásárolod ezeket a könyveket, vagyis erősíted a bizonyosságukat.

Én elhiszem, hogy nincs jogom lenézni az ilyen selejtet, mert hogy ki vagyok én (a régi nóta)(ismerem elég jól), de amit ezek az írónőnek nevezett tehetségtelen amatőrök művelnek, az már több, mint irodalmi erőszak és gyalázás. Egyszerűen nincs egy épkézláb mondatuk. Nem tudnak karaktereket és/vagy helyszíneket építeni. Mit építeni – egyáltalán valamit is kezdeni velük. Képtelenek párbeszédeket gyártani és nem tudnak érzéseket fokozni/hevíteni – nem tudnak játszani az olvasóval, hiszen sosem tanulták és soha, senki sem tanította nekik. Unatkozó ostobák, akik jókor voltak jó kapcsolati tőke közelében, vagy pedig akiknek remek származása, esetleg terjedelmes, irigyelt családi háttere (mint Paolini) és családfája van. Ez sokszor nem árt, beszéltem már róla. Az tény, hogy ezek a tehetségtelenek sorban, egymás után adták ki a nagyon rosszul megírt és ráadásul minőségileg egyre alacsonyabb szintű másolataikat (regényeiket?), gondolván itt például A beavatott című förmedvényre, amely már arra sem vette a fáradtságot, hogy a bemutatott világ valóban bemutatott legyen – egyszerűn odabasz neked valamiféle furcsa, logikátlan kasztokat, egy fallal körbevett várost (amely falról semmit sem tudunk meg), lehetetlen történetvezetéssel és egyszerűen nem emberi viselkedésformákkal.
A röhej az, hogy A beavatott további két részt ért meg és filmek is készültek/készülnek belőlük – nézhetetlen, teljesen élvezhetetlen valamik ezek. Megpróbálkoztam az első résszel és becsületemre legyen mondva, végig is szenvedtem, mert tudni akartam, mi ez az egész. Nem tudtam meg. Hozzájuk képest egy íjakkal felszerelt krónikus éhező, aki a viadalon énekelget, mesteri remekmű… pedig az sem kutya, ha a logikátlanságot meg összetákolt világát/szereplőit nézzük.

Kiskirályok ezek az „írónők” és a regényeik, hiszen majd’ mindenki ismeri őket. Veszed a könyveket, mint a cukrot, ezért képesek újabb és újabb borzalmat „írni” (szerintem csak odaköpni az üres lapra), hiszen van az a pénz, amivel meg lehet fizetni a sikerüket.

Ámen.

Bár gyűlölöm, amit Kertész Imre bátyánk képvisel, gyűlölöm azt, hogy egyesek őt írónak merik nevezni, azt látva, hogy miféle mondatokkal próbálkozik a „regényeiben”, de még én is azt mondom, hogy Imre ezekhez a nőkhöz képest egy irodalmi fenomén. Ez nem vicc. Legalább Imre próbálkozott valamivel. Valami nem másolattal. Valami eredeti… (á, hagyjuk).
Nem eredeti ő sem. De ebbe most nem megyünk bele (itt a link a cikkemhez róla).

Szóval szerintem jogosan vagyok felháborodva, mint olvasó. Nem beszélek róla, hogy jogos–e a felháborodásom, mint író, mert tudom, hogy mit képviselek és tudom, hogy miért nem hallottál rólam az elmúlt évtizedekben. Majd egyszer erről is mesélek – más cikkemben. De mint olvasó, a felháborodásom kegyetlenül jogos, hiszen szeretek olvasni és nagyon kedvelem a jó könyveket. Egyszerűen a hideg futkos a hátamon néha, miközben olyan remek mondatokat és szerkezeteket, olyan karakterépítéseket és nagyon jól kitalált történeteket olvashatok, amikkel most nem fogok neked példálózni. Minden bizonnyal kíváncsi vagy, ezek után mit tartok én jó történetnek és kiket tartok jó íróknak – később.
Mint gyakorló író, tudom, hogy miről szól elkészíteni egy könyvet. Most erről fogok pár bekezdést írni. Tudom, ez sokak számára unalmas – de talán mások érdekesnek találják majd.

Mint minden írónál, nálam is a történet alapjának a kitalálásával kezdődik a dolog. Előfordul, hogy a sztori „nem ad ki” egy teljes regényt – ezekből lesznek a novellák. Viszont ha a sztori elég terjedelmes és szerteágazó, akkor lehet belőle regény. Emlékszem, mennyi tehetségtelennel olvastam interjúkat és mennyi szerencsétlen osztotta meg velem az elmúlt évtizedekben a tapasztalatait. Szörnyű dolgokra jöttem rá: valójában sokan már az alapoknál elvesznek. Hiszen nem biztos, hogy az ötletedet már nem írták meg előtted százan, az sem biztos, hogy az olvasók kíváncsiak a hűtőgép és a mosogatógép nemi életére, miegymás… Szóval… óvatosan ezzel!
Elsőként tehát van egy alaptörténeted. Talán még jó is. Olyan vázlat, amire már építhetsz.

Tudnod kell, mit akarsz csinálni. Ha bizonytalan vagy magadban, azt az olvasó rögtön megérzi. Főleg a profi olvasók – és remélem (bár a látszat, amiről fentebb is meséltem, nem erről tanúskodik), ők vannak többen. Szóval érdemes lefektetned, hogy milyen stílust akarsz és merre mozduljon a sztori. Ha horrort akarsz, akkor legyen horror, de ha vígjátékot, akkor a sztori legyen könnyed és könnyen befogadható. Ha krimi, legyen titokzatos, de ha csak egy Indiana Jones–szerű akcióorgiát akarsz, akkor kösd fel a gatyádat és legyen elegendő muníciód végig fenntartani az érdeklődést. Más a moziban élvezkedni egy jól összerakott „akciókétórán”, de megint más azt elő is teremteni.
Ezt persze csak az tudja, aki már készített el legalább három–négy egymást követő fejezetet.

Régebben szóltam róla, mennyire gyűlölöm a lassú építkezést. Van olyan olvasó, aki kedveli, hogy az első 50–60 oldalon szinte semmiről sem szól a regény, amit drága pénzért vásárolt meg és a szereplők is mindössze céltalanul kóvályognak A–ból B–pontba, miközben más, legtöbbször random felbukkant szereplőkkel folytatnak amúgy lényegtelen és unalmas párbeszédeket. Legalább 6–8 ilyen könyvbe kezdtem bele csak az elmúlt két év folyamán. Érdektelen szereplők, semmitmondó párbeszédek és egy legalább 50 oldalnyi rám öntött unalom.
Ha ez lenne a „lassú, csendes építkezés”, amit talán a tizennyolcadik században el lehetett még adni „regény” címszó alatt, akkor köszönöm, de nem kérek belőle.
Ennek az írásmódnak persze nem csak ez a baja. Megmondom én, mert ismerem ezt a típust – én is szenvedtem kicsit tőle évtizedekkel ezelőtt. A baj ott van, mikor Apa kitalálja a történetét és nagyon vehemensen bele is kezd az első, talán még a második fejezetbe is… aztán rádöbben, hogy „de hogyan tovább?”. Ilyenkor jön az ominózus harmadik meg a negyedik fejezet – pocsékok, csak nyúlnak, mint a rétestészta, egyáltalán nem viszik előbbre a történetet.
Nem olyan könnyű egy teljes, több száz oldalas regényt elkészíteni. Ez ugyanis művészet. Nem csak istenadta tehetség. Gyakorlás. És megint: gyakorlás. Folyamatosan.

Az a baj a lassú építkezéssel, hogy olvasóként érzed a bizonytalanságot. Ez nem vicc. Szerintem te is érezted már korábban. Ahogy a szerző (az „író”) belefog a történetbe és lassan vezet egyik közeli pontról a másikra, mintha ő maga sem tudná, pontosan merre is kell lépkednetek. Emlékszel ilyenre? Gondolom, volt pár ilyen könyv a kezedben.
Jelenleg is olvasok egy ilyet. De erről majd a következő részben mesélek.
Amikor megvan az alaptörténeted és nagyjából a szereplőket is elhelyezted ebben a világban, akkor még mindig nem szabad belevágnod az első fejezetbe. Ez nagyon fontos. Ha elhamarkodod a dolgot, akkor baszhatod. Vagyis a szereplőket háromdimenzióssá kell tenned – van múltjuk, amiről vagy mesélsz később, vagy sosem említed, ám számodra létfontosságú. Van életük, hétköznapi emberek ők is, akik ugyanolyan büdöset szarnak, mint a többiek (mint te). Ezt követően el kell helyezned őket egy olyan világban, amelyik abszolút képes kapcsolódni az általad a meséhez használt univerzumhoz. Nem fontos pont ugyanabban a világban élniük, mert lehet, hogy csak erre az egy regényedre érintik majd azt a világot – de ha gondolod, bene is tartózkodhatnak. Ott élhetnek. A lényeg: legyenek háromdimenziósak.
Valódiak.

Rengeteg írójelölt (és sok „neves író”) pont itt rontja el, hogy nem tudsz azonosulni a szereplőivel, mert az alakok nem képesek kilépni a kétdimenziós (és sokszor egydimenziós) világból. Hogyan is értem ezt? A kétdimenziós szereplők képesek beszélni, valamit cselekednek is, van nevük és laknak valahol (bár ez utóbbi sokszor csak sejtés), képesek autót vezetni és egy–egy aranyköpésükkel vagy előrébb viszik a történetet, vagy pedig sejtetnek valamit – amit aztán vagy elkap az író és felszínre hoz, vagy pedig hagy eltunyulni és eltűnni. Ezt is sokszor láthatod és érezheted olvasás közben.
Visszatérve.
A kétdimenziós szereplőket valahogy nem tudod elképzelni magad előtt. Valamiért nincsen arcuk. Sokszor azt sem tudod, hogyan néznek ki, mert bár az írócsemete (néha) részletesen leírja, hogyan festenek, de az arcuk, a testük és a tekintetük nincs meg előtted. Valahogy olyan homályosak, mint valami kísértet. Beszélnek, de a beszédüknek nincs határozottsága. Nincs ereje. Nem mondanak kellően kemény, figyelmet igénylő mondatokat. Létezésük csak egy vicc.

És hozzájuk képest az egydimenziósak?
Azok a szereplők, akiknek ténylegesen a nevükön kívül semmi másuk nincs. Ülnek és állnak, sétálnak és talán léteznek is (hallomásból tudod), de semmit sem adnak hozzá a történethez – sokszor csak Apa „irodalmi tömege”, vagyis a több szereplő felsorolása és létezése miatt vannak ott. Amikor ezek a szereplők beszélnek, az sokszor rosszabb, mint mikor a kutya ugat vagy a macska nyávog. Elképzelhető, hogy kulcsfontosságú szerepet kapnak a történetben, vagyis rajtuk áll vagy bukik valami – és ez borzasztó. Borzasztó, mert érzed, hogy egyáltalán nem léteznek, nincs múltjuk és nem lesz jövőjük sem. Amikor befejezed majd a történetet, ők nem élnek tovább – holott tehetnék. Gondolhatnál rájuk azt követően is, hogy befejezted a könyvet.

Az a baj, mikor Apa (és persze Anya, a másik „író”)(a fentebb felsorolt „írónők”) ilyen egy– és kétdimenziós szereplőkkel rakják tele a történeteiket. Kidolgozatlan emberekkel, akik még életükben nem ettek, nem fingtak, nem szeretkeztek és nem volt semmiféle emberi kapcsolatuk – csak most tesznek meg valamit ezekből, amikor előveszi őket az alkotó, hogy legyen velük egy–egy fejezet vagy bekezdés.
Szánalmas.

Ez az a pont, ahol megint abbahagyjuk – hogy a következő részben folytassuk.

blokkindex3.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://tombobb.blog.hu/api/trackback/id/tr858449178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Vádló Bitófa 2016.03.07. 22:14:50

Üdv!
Szívesen hozzászóltam volna még jónéhány cikkehez, de nem volt erőm végigmenni a jelszó-procedúrán... (nincs kedvem a 100. új jelszót is megjegyezni)

Én is mérges vagyok erre a rendszerre:
A kedvenc íróm (Kornya Zsolt) már - tudtommal - több, mint 10 éve nem írt regényt, mert nem tud belőle megélni. Pedig nagyságrendekkel jobb író, mint a fent említett dollár-milliomosok. Ami nagyon tetszett a könyveiben, hogy minden szereplőnek voltak motivációi, a világainak voltak szabályai, törvényei, és minden át volt gondolva. Úgy tűnik, ezek az alapvető dolgok felettébb ritkák...

A másik véglet: pár éve az egész metró tele volt dekorálva valami b. zsigány első regényének reklámjával: még senki sem olvasta, de már milliókat keresett vele. Természetesen nem olvastam, de nagy összegben mernék fogadni, hogy 100-as skálán nem éri el az 5 pontot.

De ha belegondolok, ez nagyjából minden olyan szakmára igaz, ahol a népszerűség számít.

Tom Bobb · http://tombobb.blog.hu 2016.03.08. 22:13:51

@Vádló Bitófa: Meglestem a srácot, akiről írsz - elég szépen publikálgat. Bár volt egy hosszabb szünete 2003 és 2010 között, de alkot rendesen. Ezzel nincs baj.
Nagyon jól rávilágítottál a lényegre (a majdnem lényegre), miszerint ha alkotsz, ha vannak szereplőid meg egy történeted, akkor kész világot kell köréjük létrehoznod, egy valódi atmoszférát. Hozzáteszem: olyat, amivel az olvasó könnyen azonosul. Mert hiába írsz egy sci-fit, amit 2200-ban játszódik és amiben marha korrekt akarsz lenni a bemutatott világgal, mert senki sem érti majd meg. Nem teheted meg, hogy előreszaladsz közel 200 évet és érthetetlen dolgokról zagyválsz. Földhöz ragadottnak kell lenned.
Ez az író dolga.

Anno rengeteg tehetségtelen senki kapott metrós és egyéb felületeket a még meg sem jelent könyveihez, amelyekkel millió forintokat kapott - mert anyu-apu-nagybácsi segítette. A kapcsolatokkal. Azzal az egyetlen kapcsolódási ponttal, hogy a család belterjes. Ennyi. Tudom, miről beszélsz.

A jelszóhoz.
Nekem van egy nagyon jó mesterjelszóm - ezt csak itthon használom. Az összes oldalam egyedi jelszava ezzel a mesterjelszóval van védve, vagyis ha egy rég látogatott oldalra akarok elmenni, akkor felnyitom a fájlt és megkeresem az adott oldalhoz tartozó jelszót. Ennyi.
Nem jegyzek meg minden 20-30 jelszót. Ez túl sok. :-)