HTML doboz

<script id="_wau0em">var _wau = _wau || [];
_wau.push(["colored", "dwcdt1wfsmgg", "0em", "493915ffffff"]);
(function() {var s=document.createElement("script"); s.async=true;
s.src="http://widgets.amung.us/colored.js";
document.getElementsByTagName("head")[0].appendChild(s);
})();</script>

Tom Bobb Blokk

“To learn who rules over you, simply find out who you are not allowed to criticize.” "Ha tudni akarod, ki szabályoz (irányít) téged, egyszerűen keresd meg, ki nem kedveli a kritkádat." - Voltaire (saját fordítás)

ELÉRHETŐSÉGEM

Ha már nem elég a személyeskedés itt a cikkek hozzászólásaiban, hadd szóljon a párbaj kettőnk között. Itt mindig megtalálsz:

tombobb kukac freemail.hu

De legyél kimért, pontos és egyszerű. (Nem viccelek.) Nincs időm marhaságokra felelni.

Facebook oldaldoboz

Utolsó kommentek

  • Don Calo': Olvastam a Kurucon az önvédelemmel és a rejtett viselésű ö.v. fegyverekkel kapcs. hsz. írásodat. E... (2018.12.19. 13:43) ÉRDEKES MONDÁSOK ÉS „ELSZÓLÁSOK”
  • urlajos: Boldog,békés újesztendő kívánok az egész családnak. urlajos (2018.01.02. 09:02) A 20 WATTOS BEJEGYZÉS
  • Tom Bobb: @urlajos: Köszönöm biztató és kedves szavaidat. Nem titkolom, hogy jó volt olvasni őket. Nagyjából... (2017.10.31. 21:11) A 20 WATTOS BEJEGYZÉS
  • urlajos: Kedves Tom! Én már nagyon régóta olvasom írásaidat.Mint egyszer már jeleztem,minden írásod megvan... (2017.10.26. 21:24) A 20 WATTOS BEJEGYZÉS
  • F.M.J.: www.youtube.com/watch?v=G2tGpnh1sbI (2017.09.24. 23:53) A 20 WATTOS BEJEGYZÉS
  • Utolsó 20

TBB main page

Tom Bobb bejegyzése 2016. március 13. Szólj hozzá!

(B)IRODALMI FRÖCSÖGÉSEK – A KIRÁLYBÓL ÍRÓ LESZ

Címkék: irodalom

irodalom4poster.jpg

– a negyedik rész –

Ott hagytuk abba, hogy én bizony ismerem az úgynevezett „lassú alapozás” mibenlétét. Lassú alapozásnak nevezzük, amikor az írócsemetének valójában csak egy szigorúan szűk alapötlete van, még nem ismeri pontosan a regénye minden szegletét, fogalma sincs az összes szereplőről, főleg nem arról, hogy melyik legyen kidolgozottan háromdimenziós és melyikük maradjon csak egy– vagy kétdimenziós. Sokszor Apa azt sem tudja (honnan is tudná?), hogy milyen ütemben építse fel a fejezeteket. Ezt csak nagyon hosszú évek alatt lehet jól elsajátítani.
Ezért is találkozol sokszor túlságosan is rövid jelenetekkel vagy párbeszédekkel, máskor meg iszonyúan unalmas és hosszú változatokkal – mert az írócska nem gyakorlott. Ez rengetegszer előfordul a Szürkület, Az éhezők viadala vagy a többi faszságban. Nézd csak meg! Még csak keresned sem kell a sok hülyeséget a fejezetek között…

A lassú alapozás leginkább tanácstalanság. Nem más. Az alapötlet legelső és talán atom biztos jelenete teljesen ki van dolgozva Apa/Anya fejében – csak az a gond, hogy a folytatás valahogy egyre lyukacsosabb és szellősebb. Egyre laposabb. Így aztán oldalakon keresztül semmitmondó a regény, ezért érzed azt, hogy nem is az unalom, hanem a harag zabál fel, miközben küzdesz az értelmetlen és ízetlen sorokkal.
Erről van szó, mikor tehetségtelenek állnak neki alkotni.

Nem mindenkinek megy ez a dolog, lehet bármennyire is népszerű.

Elrettentő (nem követendő) példának itt van mindjárt A szürke ötven árnyalata, amely úgy akart kiemelkedni a többi közül, hogy nem volt YA–kötet, teljesen más irányból közelített – és a nép zabálta ezt. Szex és erőszak (vagy valami olyasmi) minden mennyiségben, vágyálmok és lázas kéjelgések… Hát ez kell a népnek? Ehhez a szarhoz képest A postás mindig kétszer csenget egy olyan magasságokban lévő irodalmi remekmű, hogy a Nobel–bizottság bizony újra kell gondolja a díjazásokat. Mert „a postás” megérdemelne egy komoly elismerést – ha már a Sorstalanság anno kimondottan említve lett arrafelé.
Szóval E. L. James egy unatkozó, iszonyatosan gazdag, az ennivalóval és a kilókkal keményen hadilábon álló (és állandó vesztésre szorult) háziasszony, akit valószínűleg már a férje, de még a félszemű néger postás sem bökdösött meg nem hogy nemi szervvel, de még bottal sem, így aztán álmatlanul töltött kéjes nappalok és éjjelek után, miközben kedvesen nyúlt önmagához, rájött: legjobb, ha megírja vágyálmait. Ő lett a Tehetséges Rozi, aki képes volt több száz oldalon keresztül szőni egy unalmas, borzasztó szavakkal megírt, karaktereiben vérszegény és párbeszédeiben/történetében kellemetlenül amatőr sztorit.
Te meg szépen megvásároltad.

Abban a pillanatban, amikor az ilyen pancserek megjelentetett hülyeségeit nem vásárolnák az emberek, a kiadók rá lennének kényszerítve az igazán minőségi történetek papír alapú (és elektronikus) kiadására. Eltűnnének végre ezek a vámpírok, tündék, sárkányok és farkasemberek, vége lenne a „tizenöt éves vagyok, alapjában véve még szűz, de úgy megmentem a világot, hogy még a fülemen is vér fog kifolyni”–szerű ostoba női és „napjában kétszer rántok rá, de mindkétszer más sül ki belőle”–féle kisfiús ízeknek, mert végre valami tartalmas dolgot vehetnél a kezedbe.
Meg merem kockáztatni, hogy a Harry Potter (és tegyük hozzá, egyáltalán nem vagyok az írónő vagy a sorozat rajongója) egy istenátka professzionális költemény azokhoz képest, amiket manapság meg lehet vásárolni. Már említettem korábban, hogy talán Weir A marsi című kötete volt az utóbbi időben az egyetlen olyan, amely ténylegesen megérdemelte az „én egy könyv vagyok, amely elmesél neked egy kellemes történetet, és jól fogsz szórakozni rajta” jelzőt.

Az elmúlt hónapokban a következő könyveket próbáltam elolvasni.
Kondor VilmosBudapest noir. – Számomra érdekes volt (negatív értelemben) a túlzottan elnyújtott, nagyon lassan építkező történet, amelyben a főszereplő olyan lassan mozog, beszél és gondolkozik, hogy hozzá képest valami némafilmes bolond egy kimondott akciós kung–fu hős. Egy idő után meguntam, hogy egy helyben topogunk, hogy karakterek valamik akarnak lenni, miközben semmivé homályosodnak, és hogy nincs semmi érdekfeszítő a sztoriban. Leraktam.
Timur VermesNézd, ki van ott. – Egész kellemes volt, csak jót tudnék róla írni – ha nem lenne ennyire „náciellenes”. Szívesen vennék/olvasnék egy könyvet a nagyon buta, makacs és embergyűlölő Churchillről is, amely ugyanilyen morbid humorral foglalná össze, milyen ostoba véglény volt az a hülyegyerek ott Angliában. Ettől függetlenül, hogy Hitlert kissé ügyefogyottnak írja le, a könyv kellemes. Jó volt.
Brandon HackettA poszthumán döntés. – Istenítik a srácot, miszerint ha angol nyelven jelennének meg a könyvei, akkor már Hollywood is ott heverne a lábainál, szóval akkora örömmel vetettem bele magam a regénybe, hogy olyan még nem is volt. Aztán rájöttem, hogy nem értem, amit olvasok. Hogy nem köt le. A karakterek egy– és kétdimenziósak, a történet silány, a kivitelezés pedig… Valós, realisztikus párbeszédeket és történetvezetést ne várj. Nos, pár fejezet után le kellett raknom.
Vlagyimir SzorokinKékháj. – Bármire megesküszöm az élő világban, hogy különös örömmel vettem kezembe a könyvet és olyan mély elszántsággal kezdtem bele, hogy hozzám képest a kemény Szorokin–hívők csak kisdedek. De nem ment. Nem értem a srácot. Nem értem, miféle unalmas és közhelyes mondatok követik egymást – hogy hová vezet a sztori. Mindenesetre ez is az egyik könyv azok közül, amikhez később még visszatérek, hátha…
Hannu RajaniemiKvantumtolvaj. – A másik olyan író, akiről dicshimnuszokat zengenek. Alig vártam, hogy én is részese lehessek a finn matematikus világának – és el is vesztem benne. Nem jó értelemben. Bár kedvelem az egyedi történeteket, de utálom a nagypofájú semmit, amit „tudomány” néven próbálnak letolni a torkomon. Szereplők beszélgetnek és mennek innen oda, majd onnan ide, miközben értelmetlen szavakat szőnek a mondatokba (ezekre mind az író, mind a kiadója roppant büszke, miközben inkább szégyenkezniük kellene, hiszen nem szótárt, hanem szórakoztató regényt vásároltál). Leraktam.
Chris KyleAmerikai mesterlövész. – Egy ocsmány, gusztustalan valami, aminek az első fejezeténél úgy döntöttem, hogy ebből én nem kérek. A filmet sem tekintettem meg, hiszen egy amerikai terroristáról szól, akit az amerikai terrorállam vezetői képeztek ki és küldtek egy idegen országba embereket gyilkolni. Egyébként is proli az egész megfogalmazás. Nem kellett.
Ernest ClineReady Player One. – Ez a srác egy emberféle, aki úgy bele van zúgva a buta ’80–as évekbeli videojátékokba, hogy kanyarított köré egy sokszor érthetetlen és szemmel követhetetlen történetet – és ettől mindenkinek felállt a farka, még maga Spielberg is maszturbálgat a könyvre néha, meg bőszen ígéri, hogy filmet készít ebből a szennyből. Hajrá – én maximum 5 fejezetig bírtam. Talán később még visszanézek, mert meg akarom érteni, mi ez a „hájp”, de a könyv nem letehetetlen, annyi biztos.
Pierce BrownVörös lázadás. – Újabb magasra emelt tehetségtelen senki, aki mostanában a The New York Times bestseller listájának élén tanyázik legújabb könyveivel, amelyek szorosan követik egymást – trilógiáról beszélünk. Ez itt az első kötet, teljes szélességben a lassú alapozás iskolapéldája. Unalmas, a karakterek nem is értik egymást, olyan párbeszédek vannak benne, hogy hozzájuk képest a Barátok közt egy mestermű, és az író ténylegesen vagy 50–60 oldalon keresztül azt sem tudja eldönteni az egy helyben topogás közben, hogy mit akar előadni és ráadásul hogyan akarja ezt. Szánalmas. Bármennyire is elcsépeltnek tűnik ez a szó. Leraktam.
Nic PizzolattoGalveston. – Egy alapjában kellemesen érdekes történet, amely kicsit hibásan van megírva. Valahogy sikerült átverekednem magam rajta, de az íz a számban végig rossz volt. Nem mondom, hogy Pizzolatto rossz író, mert köröket ver rá a fentebb említett tehetségtelen barmokra, de a stílusa (bár mindenki azt mondja, elképesztően jó) nekem kissé üres. Hiányos. Rideg. A fő karakter jó volt, a mellékszál lehetett volna nagyobb durranás, a végeredmény pedig nekem elnagyolt volt, de ettől függetlenül olvasható a történet.
Dragomán GyörgyA fehér király. – Az első mondat érdekes volt, fel is kaptam rá a fejemet, a második pedig egy kimondottan rossz irodalmat és magyar nyelvtant tanuló gyermek iszonyatos kusza fröcsögése, melyből csak az derül ki, hogy nem képes sem történetet mesélni, részekre és/vagy mondatokra bontani, sem pedig bemutatni egy világot és kényelmesen vezetni engem, az olvasót… Van másik Dragomán–könyvem is, talán majd azzal jobban járok (ki tudja?).

Ennyi.

Minden bizonnyal bennem van a hiba.
A felsoroltakon felül még akadt pár könyv, de pontosan nem emlékszem, mi volt a kiváltó ok, amiért félredobtam őket. És csak arra tudok emlékezni, hogy 20–30 évvel ezelőtt nem raktam félre ennyi könyvet. Vagy csak rosszul emlékszek? Meglehet. Ez is megtörténhet.
Tény, hogy az íróknak saját olvasórétegeik vannak. Ami művek neked tetszenek, nekem talán nem. Ugyanígy fordítva. Ez rendben is volna. De a példa kedvéért felhozhatnám Emile Zola Mouret abbé vétke című regényét, amely számomra teljesen más nyelvezettel volt megírva, mint az addig megszokottak, mégis elejétől a végéig kiolvastam – csak mert tetszett a környezet, a szereplők és a leírás. Ugyanígy felhozhatnám E. M. Nathanson A piszkos tizenkettő című eposzát, amely nyelvezetében olyan erős volt és annyira szókimondó, férfias és kemény, hogy egy életre nyomot hagyott bennem, mégis átverekedtem magam rajta olyan 12–13 évesen – mert éreztem, hogy jó a tempó, kellemes a könyv. Vagy Henri Charriére Pillangó című kimondottan „odaaszós” mondatokkal és történettel rendelkező költeményét…
Nem tudom, értelmesen írom–e le. A jó könyv alapja az átgondolt és érdekesen megírt történet, a számodra szimpatikus vagy éppen kellően utált karakterek, a jó mondatok és párbeszédek, nem pedig a felkapottság, a soronkénti bénázások, a belterjesség vagy egyéb „kifogás” arra, hogy miért olvashatatlan szemét, ami a lapokon van és mégis: miért hozott dollármilliókat, miért filmesítik meg, miért istenítik annyira.

Az előző részekben többször ígértem, hogy egy–egy kikacsintásra később még visszatérünk. Most jött el az ideje ennek. Így aztán szeretnék szólni a fentebb már említett íróról, aki amatőr létére hihetetlen mozgást vitt véghez mind a könyv-, mind pedig a filmiparban. Andy Weirről van szó és A marsi című regényéről.
Várom, hogy Andy mivel fog újra előrukkolni, hiszen nagyon nagy a nyomás rajta. Egykötetes író volt, aki talán évekig csinosítgatta a művét, mielőtt az napvilágra került volna – és mielőtt a hírnév odafröccsent volna köréje. Látszik is a regényen, hogy sokat dolgozott vele. Legalábbis nekem feltűnt, hogy nagyon összerakottak a mondatok, hogy a párbeszédek pontosak és eltalált hosszúságúak, hogy a ritmus abszolút megfelelő. Ez arra vall, hogy Andy hosszú időn keresztül dolgozott velük. Nem az első változatot adta kiadóba, mint a „tehetségesek”. Teljesen rendben van tehát a sztori, nehéz is belekötni, mert bár amatőr a fiú, de érződik belőle az, ami egyébként sem Meyerben, sem Collinsban vagy a többi idiótában nincs meg – a tehetség.

Tehetség nélkül az egész olyan, mint mikor belépsz a diszkóba, felhajtod a feleseket és nekiállsz furcsa mozdulatokkal a zenére reagálni – ettől te még nem vagy elismert táncos. Csak egy tehetségtelen amatőr vagy, aki a ritmusra dobálja különféle testrészeit és időnként a melleivel vagy a farával, esetleg a pöcsével próbál érvényesülni. De ettől (ismétlem) nem leszel profi táncos. Tehetség nélkül baszhatod. Lehetsz nagyon jó, amikor suliban fogalmazást kell írni két oldalban, de lehetsz baromi jó novellista is – ám egy több száz oldalas regényhez, egy átgondolt és kellően ütemes tempóban írt történethez nem mindenki kapott tehetséget. Ez az igazság. És akkor még nem beszéltünk arról, amikor egy olyan több szálat kézben tartó, hosszasan átívelő, bonyolult és éppen ezért óvatosan átgondolt mondatokat igénylő történetet kell felépítened, amit nem is lehet egy kötetben megjelentetni (éppen a hossza miatt), ezért három kötetben kell gondolkoznod – így születik a trilógia. Meg a sok elbaszott trilógia. Szóval Tehetséges Apa érezheti, hogy most ő majd megmutatja, de csak egy kibaszott amatőr marad a többi hülyével együtt, aki ugyan kitartó és ezért képes lerakni eléd egy regényt, de abban köszönet bizony nem lesz.
Ezeket tapsoljuk ma meg. Ezeket jelentetjük – és te ezeket vásárolod, hiszen szép, színes és szélesvásznú a borítójuk.

Valamikor 2010 első hónapjaiban komoly döntésre kényszerültem. Anno 1999–ben elkezdtem egy úgynevezett „magyar–szekciót”, vagyis csak és kizárólag magyar (nyelv)területen játszódó, magyar szereplőkkel kalkuláló, igazán magyaros valóságot bemutató regényeket írtam. Még látszott is, hogy van ennek értelme, hiszen egyik nap egy igen tekintélyes kiadóvállalat érdeklődni kezdett két kisregényem iránt, amelyet egy kötetben jelentettek volna meg. Szóval ment a szekér, hiába, hogy nem voltam belterjes… egészen addig, míg ez ki nem derült. (Persze.)
Sajnos hamar kiderült, ugyebár…
Nem olyan remek dolog tehetséges gójnak lenni, ezt be kell vallani. Nekem nem olyan kivajazott út jutott és jut még mindig, mint egyes Gerlóczyknak, hiszen nekem nincsenek érdekes vérű és múltú rokonaim vagy felmenőim, nekem nincs semmiféle hátszelem (hiszen még a saját szüleim sem támogattak ezen az úton), nincsenek kapcsolati tőkéim, mert ki merem mondani az igazságot és nem teszek különbséget „érinthetetlenek” és a többi amatőr között. Folytassam? Felesleges.
Viszont eljött az idő, amikor minden gyötrelmet magam mögött hagyhatok.
Végre.

Ahogy anno Andy is megtette (és sikerült neki), úgy én is megtehetem. Te is megteheted, ha Tehetséges Apa vagy, hiszen semmi nem áll az utadban – mindössze az ezerszer szajkózott tehetség, kitartás és némi tőke kell hozzá. Meg rohadt sok munka. Több mint képzelnéd.
Először is megírtam a regényt. Ez sajnos tovább tartott, mint terveztem, mert másfél év helyett közel hármat emésztett fel. De ez csak a nyers anyag volt. Később több kisebb–nagyobb javítást is eszközölnöm kellett benne és rajta, talán még most sem érte el a végleges „kinézetét” – de készen van. Immáron a második felvonását írom, lassan az is elkészül (épp ezen egybemosás miatt kellett több helyen is módosítanom vagy korrigálnom egy–egy szót, mondatot vagy bekezdést az első könyvben), és mivel már 2012–ben elkezdődött az angol nyelvre fordítás, talán idén végre befejeződik ez a folyamat is. (Az most egy másik történet, miért húzódott ennyit az egyébként maximum 5–6 hónapos munka – de erről most nem mesélek.)

Nem vagyok és sosem voltam szerencsés fickó. Nekem mindenért meg kellett küzdenem. De ez nem tántorít vissza. A megírt regény mellett már elkészült egy társregény is, illetve a történet második része mellett nagyjából háromnegyed részben készen áll a következő társregény is. Nem gyorsan, de tudatosan alkotok. Okosan és átgondoltan.
Író vagyok. Hogyne.
Az angol nyelvre fordítás elég sok pénzbe kerül – ezt meg kell termelni, ki kell vonni a családi költségvetésből, méghozzá úgy, hogy azt a konyha vagy az asszony ne érezze meg. Ez sem egyszerű feladat. A teljes fordítás több százezer forintot emészt fel, a lektorálás újabb százezreket követel, illetve ott van az én évekig tartó munkám (megfizethetetlen?), illetve (angolul felsőfokon, anyanyelvi szinten beszélő) feleségem végső, hónapokig is eltartó végső javítása.

Így születik meg a tökéletes angol nyelvű regény.

Jöhetsz te nekem Brandon Hackett–el, aki bár minden bizonnyal szépen gyarapodott anyagilag a Magyarországon kiadott könyveiből, de nem vette a fáradtságot, hogy bármelyiket is megjelentesse vagy bármelyikkel is megpróbálkozzon egy–egy neves külföldi kiadónál. Miért? Hiszen még Dragomán is belement a fordításba (nem neki kellett finanszírozni, mint esetemben), tehát van lehetőség magyar nyelvről tudatosan és okosan átültetni történeteket angol nyelvre – ahol azért nagyobb a piac.
Addig úgysem fogsz beleölni közel egymillió forintot, amíg nem vagy biztos magadban. Talán ez az egész kulcsa. A magabiztosság. A tudatosság.
Én elértem oda, hogy biztos lehetek abban, amit művelek.

Annyi, de annyi nálam jobban alkotó, jobb történeteket elmesélő amatőr létezhet a világban, hogy egy kezemen meg sem tudnám őket számolni. Higgy nekem. Csak ezek lengyelek, oroszok vagy éppen brazilok, vietnámiak és marokkóiak. A világ minden tájáról. Amatőrök. Tehetségesek. Vannak vagy három–négy tucatnyian a világban (de meglehet, hogy többen is), reggeltől estig okosan alkotnak és teremtenek, gondolkoznak és javítgatnak – és sosem, de soha a büdös életben nem kapnak lehetőséget a nyilvánossághoz. Nem belterjesek, nem beszélnek és írnak angol nyelven, nincsenek ismerőseik. Nincs lehetőségük könyv formájában megjelentetni tehetségük eme gyermekét…
Ez siralmas.
Helyettük ilyen fantáziátlan és amatőr szarokat kell elviselnünk, mint Az éhezők viadala meg a folytatásai, illetve A szürke ötven árnyalata meg a folytatások, vagy a többi baromságot – magyaroktól finneken át az amerikai „szerzőkig”.
Mocskos egy világ ez.

2015 elején tettem még egy kísérletet és kiválasztottam 10 elég jól működő, könyveket folyamatosan megjelentető magyar könyvkiadót, akikkel úgymond „felvettem a kapcsolatot” és értesítettem őket róla, hogy mit tudnék én nyújtani. Rosszakaróim most kezeiket dörzsölgethetik – nem jött semmiféle válasz. Tíz kiadó – tíz sosem megérkezett válaszlevél. Ez vagyok én. Ennyit érek tehát. Ez a mai magyar (?) valóság. Ha nem vagy belterjes, ha nincs valaki, akit ismersz és aki „nyom” téged, akkor baszhatod. Ha a vallásod és hited nem harsogja azt, amit „ezek” folyamatosan éreztetnek és ajvékolnak, akkor… akkor baszhatod.
Így tehát elhatároztam, hogy Magyarországon mások számára a jövőben nem engedélyezem a regényeim megjelentetését. Soha és senkinek. Én rendelkezem a jogokkal és ezeket megtartom magamnak. Itt egy érdekes csavar is lesz, most mesélek róla. A hatályos jogszabályok szerint az első megjelentetést követő 70 évig létezik számomra szerzői védelem, vagyis addig az én tulajdonom marad a történet. Ezt követően bárki szabadon felhasználhatja és bla–bla–bla…
A múltkor olvasom, hogy bár a kisebb–nagyobb érdekességekkel bíró Anne Frank elhíresült naplója 70 éves jogvédettsége lejárt, ámde mégsem lett szabadon felhasználható (pedig a revizionisták minden bizonnyal kissé átalakították volna, hogy számukra hihetőbb legyen), mert bizony Tehetséges Apa (mármint a tehetségtelen Frank apuka) valamikor a múlt század ’80–as éveiben egy kicsit átszerkesztette a történetet/naplót és újra megjelentette – így onnan kell számolnunk a 70 év védettséget.
Röhejes.
Remélem, a gyermekeimben lesz annyi aprócska kis tehetség, hogy (természetesen az útmutatásaim alapján) egy kissé átszerkesszék majd a történeteimet, aztán a ő gyerekeik is megtegyék ezt, meg így tovább – nehogy már ingyenes és ezáltal lopható/tölthető/másolható legyen a teljes életművem. Ezt meg fogom tenni, bőszen megígérhetem (inkább csak magamnak). Felháborító, hogy ilyen kiskapukkal lehet trükközni, de ha egyszer lehetséges, hát már most direkt úgy készítem a regényeimet, hogy azokhoz toldalékokat és észrevételeket készítek, illetve mindegyik mellett szerepel egy „törölt jelenetek” fájl, amelyből aztán mazsolázhat majd az utódom olyan 60–65–100 év múlva.
Ezt akarom.

Egyszóval valamikor 2016 folyamán végre–valahára megjelentethetem a könyvemet (először 2014–ben szerettem volna, amely azóta is tolódott), egyelőre szigorúan magánkiadásban. Elérhetővé teszem pár formátumban (egyelőre dolgozom ezen, hogy melyik szerkesztővel tudnám a lehető legtökéletesebbre csinálni őket)(ha van ötleted, szívesen veszem) és reménykedem benne, hogy nem holmi torrent–oldalakon fogom újra látni a művet (valaki, akivel erről beszélgettem közölte, hogy ettől nem kell tartanom, mert nem vagyok ismert)(és ez most jól jön). Ez a tervem. Ezért dolgozunk immáron újra egy félig–meddig új csapattal december óta. Nem adtam fel az álmomat, hogy egy teljes regényem angol nyelven fröccsenjen a több száz potenciális angol könyvkiadó felé – kurva sokba kerül, még mindig nyögöm az összeget ez ügyben, de megoldható. Ja, hogy közben nem tudok új autót/ruhát venni, hogy rohadt sok dologról le kell mondanom, nem utazhatok hetekre Egyiptomba meg Spanyolországba, vagy távolabb is akár, hogy meg kell válogatnom, mit eszek és mennyiért? Hogy boldog arccal kell bólogatnom, amikor lehetséges túlórákról van szó? Ez is benne van a dologban. Csak így működik.
A teljes költségvetés (a ráfordított időt nem számolva) valahol egymillió nettó forint körül alakul.
Így kalkulálj, Tehetséges Apa, ha a regényedet angolul akarod tudni…

Ezen négyrészes esszé alatt persze sokakban (így benned is) felmerült a kérdés, hogy miért picsogok én itt. Mi az ok, amiért belevágtam ebbe a valamibe – mi a fenét akarok üzenni?
Elmondtam, én hogyan látom a mai könyvpiacot és minek látom a ma alkotó „írókat”. Olvashattad, hogy vannak olyan alkotók, akikről jó véleménnyel vagyok, és olyanok is akadnak, akik éppen csak súrolták a lécet, de még beleestek az „olvashatót írt” kategóriába. Említettem, mennyire pancserok a magasztalt hülyegyerekek, akikben annyi tehetség sincsen, hogy egy–egy komolyabb bevásárló listát elkészítsenek – később pedig szóltam róla, hogyan lehetne megoldani azt, hogy a sok szar ne lásson napvilágot.
Nem szabad minden messziről bűzlő, könyv alakú csomagolt fost megvásárolni. Ez van.

Sajnálom, ha mindössze egy magában picsogó hülyének nézek ki, aki irigykedik mások sikereire és ezért megcsömörlötten faszságokat írogat. Elképzelhető, hogy csak ennyit vettél ki e sorokból. Nem látom magam a te szemeddel, barátom, tehát nem érzem, hogy „átment–e” neked az, amit szerettem volna közvetíteni. Fogalmam sincsen, megérted–e valaha, hogy mi a fő problémám. Én azt mondom, hogy mindenkinek meg kell adnunk az esélyt. Úgy mint Collinsnak, csak előbb beszélni kell vele, hogy pár helyen keményen át kell írni, erősebbé és olvashatóbbá kell tenni az egyébként amatőr szinten szinte profi „éhezőket”. Közelebb kell inteni Meyert is, és el kell neki mondani, hogy ezek a karakterek, akikkel ő számolt, úgy viselkednek, mint egy széttárt lábú, de sosem megcsinált kis szűzlány vágyálma, vagyis nem életképesek – át kell fogalmazni a „honnan jött és hová tart” kategóriákat.
Beszélni kellene Hackett–el, hogy azt követően, amikor végzett egy–egy fejezettel/párbeszéddel/leírással, érdemes napokig pihentetni, majd külsős, baszottul keményen kritikus szemmel átolvasni ezeket és szörnyülködni rajta, mennyire alulról súrolják az „amatőr” jelzőt. Lehet ezt jobban is csinálni. Ütemesebben. Érdekesebben. Vannak rá példák – nem szégyen a próbálkozás!

Marhára nincsen nekem időm ilyenekkel foglalkozni, de belevágok egy játékba. Megcsinálom, hogy példák alapján végre megértsd, mire gondoltam az elmúlt négy fejezetben. Arra gondoltam, kiválasztok egy–egy az adott szar könyvre jellemző részt (mondjuk, egy vagy másfél oldalt) és leközlöm itt neked – majd mögötte ott lesz az az átírás, ahogyan én alkottam volna mg az adott részt. Nem nagyképűségből és nem nagyzolásból teszem ezt, nem azt akarom sulykolni, hogy én jobban tudom, hanem csak példaértékben, hiszen más mondani és megint más megmutatni, amiről beszélünk.
Mutatni szeretném azt, amiről eddig olvastál.

Olyan nincs, hogy kész regény. Egy regény sosem készül el – csak van egy elfogadható állapot, amikor már könyvkiadóba adható és megjelentethető, mert olvasható. Ezt aláírom. Egy író (egy igazi) sosem tud elszakadni a történeteitől, mindig érez késztetést a csinosítására. Ez természetes. Példának okáért „szabadidőmben” (és ez nálam egy röhejes szó) valamikor 2016 és 2018 között be akarom nyomni egyik legjobb magyar szereplős regényem úgymond „felújított változatát”, vagyis át akarom kicsit szerkeszteni, itt–ot változtatni és még eladhatóbbá tenni. Függetlenül attól, hogy már megjelent könyv alakban.
Miért?
Mert ezt érzem, hogy a történetben sokkal több a potenciál, mint anno gondoltam. Erősebbé és ezáltal hozzád még közelebbivé tudom változtatni.

Ez hiányzik Apából és Anyából. Az elhivatottság, a kitartás és a valódi belátások/meglátások. Apa és Anya csak karcolgatják a hülyeségüket, vissza sem nézik, amit írtak, mert sokszor még ők maguk sem értik, hiszen elvesztek a sok fejezet között, nem képesek átlátni egy–egy történetet és nem tudnak mozgatni szereplőket. Főleg a fontosabb szereplők totyognak egy helyben… Szánalmas.
Hagyjuk.
Név nélkül még azt is megemlíteném, hogy pár hónapja kaptam egy lehetőséget egy internetes könyv elolvasására. A srác alkotott egy sci–fit és felrakta egy saját maga által készített oldalra, ahol olvasókat és véleményeket várt. A vége az lett a dolognak, hogy inkább nem mondtam neki semmit. Nem akarok én mindenkit vérig sérteni.
Van az az érzés, minden bizonnyal ismered is, amikor olyan szürke és egyhangú az, amit olvasol, hogy nagyokat ásítasz és sokszor nagyokat ugrasz is a szemeddel a sorokon. Mert valójában nem érdekel, mit beszélnek vagy mit csinálnak a szereplők. Ez az a fajta sci–fi volt. Érthetetlen. Még magát a történet magját sem tudtam megérteni. Csak úgy volt bele a világba, érdektelen leírásokkal és szereplőkkel, komolytalan párbeszédekkel, mélyen elszürkült bemutatásokkal és leírásokkal…
Sajnálatos.
Azt kellett volna, hogy őszintén elmondom a véleményemet? Vajon ez előrébb vitte volna a srácot? Akkor változtatott volna valamit? Átírta volna a történetét? Sosem tudjuk meg.

Tudom, hogy én másként látom a világot, mint te. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem mindig helyes. Ami az én szememben szar, az sokszor valódi kincs – elfogadom. De a vélemény szabad. Ennek lehettél tanúja a elmúlt fejezetekben, miközben fröcsögtem egy jót.
Azt mondom, szívesen.

Konklúzió?
Szavakkal el sem tudom mondani, milyen istentelenül nehéz egy regényt megalkotni. Nem tudom átadni neked, mennyire érezhető, miközben olvasol egy–egy könyvet, hogy melyik résznél élvezte az író az írást és melyiknél „csak úgy” alkotgatott… Sosem felejtem el azokat az éjjeleket, amikor Crichton Az elveszett világ című regényét olvastam és nem tudtam letenni. Azok a mondatok, ahogy követték egymást, azok az egyre keményebb és ötletesebb jelenetek… még ma is beleborzongok. Az írás magasiskolája. Aztán persze a többiek. A ma már általam csak kinevetett Stephen King és az ő Állattemető–je, amelyben kimondottan érezni azt a részt, amikor az író félelmében félrerakta a történetet – hogy csak évekkel később folytassa azt. Vagy ott van Harold Robbins, az egyik legnagyobb a tökéletesen mesélők között és a Kalandorok, ami az egyik legprofibban előadott amerikai történet, amit valaha is olvastam. Nyers, erőt sugárzó – értelmes. Ő olyan egymás történetét átfedő sztorikat írt, ami egy életre meghatározta, hogy milyen stílusban, milyen irodalmi eszközökkel akarok alkotni.
De nem estem neki a dolognak, hanem évekig gyakoroltam. Senki sem születik Tehetséges Apának, aki reggel félredob mindent és íróvá érik. Az okosabbja gyakorol. Nem is keveset.

Ezt akartam elmondani neked.

Jöjjön hát a vége.
Remélem, hogy sok olvasómnak sértettem a kis kedvenceit, illetve remélem, hogy sokan csak egyetértően bólogatnak. Érdekelne, hogy kinek mi a véleménye erről a maszlagról, hogy ki és miféle könyveket forgat az ujjai között – miért szereted Dragománt, miért gyűlölöd az általam kedvelt Weirt, miért hiszel Az éhezők viadalá–ban és miért nem értesz velem egyet, amikor azt merem állítani, hogy The New York Times bestseller lista ide vagy oda, az ott tanyázók többsége tehetségtelen amatőr.

Szeretnék látni más véleményeket. Akár a későbbi jövőben is – nem fontos az, hogy a cikk megjelenését követően reagálj. Ha csak évek múltán olvasod ezt a részt, de beszélgetni akarsz a tartalmáról velem, állok elébe. Boldogan. Kíváncsi vagyok, hogy csak én látom ennyire borúsan a dolgot, vagy tényleg kalap szar az, amit ma „szórakoztatás” címszó alatt le akarnak tolni a torkunkon?

A kiegészítő cikkek, amelyek ehhez kapcsolódnak, később fognak érkezni. Igyekszem majd itt is belinkelni őket. További jó olvasgatást kívánok és öntsd rám a haragodat, ha megsértettelek. Ebből tanulok, ez visz előrébb. A vita.
Köszönöm a kitartásodat.

blokkindex3.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://tombobb.blog.hu/api/trackback/id/tr678473438

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása