– Kertész leszek, béna vagyok hazudozok fát nevelek… –

Évek óta gondunk van egymással Kertész Imrével (vagy csak nekem van vele gondom – bár e cikk után neki is lesz velem, tehát mindegy), de még sosem szenteltem neki komolyabb cikket. Ez talán hiba (volt). Mivel többször és többen is elképedtek már a múltban, ahogy „ekézem” ezt a „korunk nagyszerű magyar íróját”, aki méltán érdemelte ki (hahaha) a Nobel–díjat is, hiszen olyan nagyszerűt alkotott (amilyet), szerintem itt az ideje irodalmi munkássága (de legfőképp díjazott munkássága) valódi, hazugságok nélküli megközelítésének – mindössze azért, nehogy már szó érje a házam elejét…
Hiszem, hogy ezt a cikkemet sokszor be fogom még linkelni a jövőben, tehát ezúttal is köszöntelek, kedves vándor, bárhonnan és bármikor is érkeztél erre az oldalra.

Elöljáróban még annyit, hogy Imre a szememben mint ember sem igazán áll meg és ezt nagy valószínűséggel éreztetem is majd a cikk alatt (ezért nem kérek bocsánatot), hiszen sokszor, talán túlságosan is sokszor szapulta úgy a magyarokat, hogy közben érdemleges magyarázatot nem adott szavaira – csak keserűen odavágott, fröcsögve a magyarokról, ahogy a fajtája szokott, aztán azzal az utánozhatatlan kaján vigyorral a képén figyelte a reakciókat. Minden bizonnyal meg is volt (meg is van) elégedve az eredménnyel, mert sok őrült agymosott követője van Magyarországon – és még több ellensége.
De hát ez utóbbiakat maga szerezte, nehéz és fáradtságos munkával.
A Sorstalanság című Nobel–díjas művén keresztül most elmesélem, miért is nem író ő, miért gondolom, hogy egy szánalmas hétköznapi emberke, aki valamikor réges–régen tollat ragadott és elkezdett érthetetlen mondatokat egymás mögé helyezni, amit aztán egy elhülyült Akadémia még díjazott is.
Kávé, cigaretta bekészítve? Nem lesz rövid cikk.
Lapozzunk.

Rögtön az elején definiálni akarom az „írót”, mint fogalmat.
Persze nehéz dolgom van, hiszen az ember, aki író, nem biztos, hogy megegyezik az emberrel, aki tehetséges – ergo: neki valódi belső értéke van ahhoz, hogy íróvá váljék. Nagyon sok író van manapság, akik tehetségtelenül, mindössze kemény és kitartó munkával alkotnak valamit. Iparosemberek ők. Becsületes munkások. Az író a tökéletes definíció szerint tehát általában véve az a fajta ember, aki képes kifejezni magát, méghozzá az olvasóinak megfelelő művészi szinten és képes olyan történeteket tálalni, amiket te elképzelni sem tudsz, ráadásul ezeket okosan szerkeszti meg, hogy érdekfeszítőek (sosem unalmasak) legyenek. És persze a legfontosabb: az író az az alkotó művész, aki rendelkezik stílussal.
Nagyon fontos szó. Stílus.
Mivel minden magára adó olvasó tisztában van az alapvető irodalmi elvárásokkal, már itt az elején oda merhetnénk köpni, hogy Kertész Imre miért nem író. De várunk még ezzel. Egyelőre csak alapozunk. Nézzük tovább!

Az íróról beszélhetünk úgy is, mint egy remek meseszövőről. Ehhez azonban el kell hinnünk, hogy a történet, amit olvasunk teljes egészében az ő fantáziájának szüleménye. És itt bevallhatjuk, hogy az írók mindig hozzátesznek a fantáziavilágukhoz, teljesen mindegy, hogy az elképzelhetetlenül keserves vagy felelőtlenül boldog – az író mindig beleírja önmagát és a vele történt dolgokat. Valahová. Bárhová a regényben. Olyan, hogy száz százalékos fantáziavilág nem létezik.
És akkor a tehetség. Ez egy másik definíció – nehezebb is. Mint már szóltam róla: nagyon kevés írónak van tényleges tehetsége. Ezt rögtön észre fogod venni, mikor kinyitod a könyvet és nekiállsz az első oldalaknak. A tehetség azonnal észrevehető. Abból, kedves barátom, ahogy az íród forgatja a szavakat. Ahogy megragadja a gallérodat és már az első oldalon közelebb húz, hogy elkezdjen neked (és csak neked) személyesen a füledbe duruzsolva mesélni.
Ezt még leírni sem lehet. Ezt a hangot. Ezt a sejtelmet. Ezt érezni kell.

A szerkesztés és a nyersanyag megmunkálása egy másik komoly folyamat. Rengeteg kidolgozatlan történet létezik, sok olyan remeknek induló sztori kering a vakvilágban, amit aztán az írója elfáradva, nyögvenyelősen fejezett be, nem is foglalkozva vele, hogy folyamatosan érezteti az olvasóival a megvetést, fáradtságot és kivagyiságot. Amikor olyan könyvet veszel a kezedbe, ami ténylegesen jól indul, majd középszerű történetté silányodva végül egy letehető és könnyedén eladható papírdarabbá manifesztálódik, rögtön rádöbbensz, miről beszélek neked. A történet szerkesztése legalább olyan fontos, mint a történet papírra vetése.
Nem elég, ha van egy komoly elmesélnivalód, mert ahhoz, hogy mások is megértsék a szavaidat, a világ legjobb szerkesztőjének is kell lenned. Nagyon sok kéziratot olvastam el a múltban, pár feltörekvő amatőrnek még segítettem is néhány ötletemmel, tehát elmondhatom, hogy az írók többnyire figyelmetlen és rendetlen valakik, akiknek ténylegesen szükségük van a kiadók vagy ügynökök által felbérelt olvasó– és tördelőszerkesztőkre. Ez szerintem szégyen. Egy író legyen a saját maga tökéletes szerkesztője. Eme adottsága nélkül az író csak egy titkárnő, aki éppen most nem a főnök szavait, hanem saját belső hangjait írja le nekünk – olvashatatlan és tagolatlan módon, mint egy jegyzetet.
Ez persze nem elég. Karcjegyzetekből Dunát lehet rekeszteni.

Eljutottunk hát a definíció végére. Érdemi rész következik.

Ahhoz, hogy megértsük az irodalmi Nobel–díjat és a háttérkörülményeket, meg kellene néznünk, mi folyik ma a világban Alfred Nobel egykori svéd milliomos hagyatéka körül. Anélkül, hogy a témától annyira messze távolodnék, gondolkozzunk el a Nobel–féle végrendeleten, amely szerint minden évben pénzjutalomban kell részesíteni a kémia, fizika, fiziológia (mint orvostudományok) és az irodalom legjobbjait – illetve azt a személyt, aki akkor és ott (adott korban) a legtöbbet tette meg a békéért való versenyzők erőfeszítők közül.
Elég szép és nemes gesztus. A lista is kellemes. Egészen addig (legalábbis), míg aztán a huszadik század közepén a díj egy kicsit el nem kezdett porosodni, túlértékelt ócskasággá süllyedni – és inogni. Amikor például évekkel ezelőtt egy beszélni tudó majom is megkaphatta a béke Nobel–díjat, miközben országa terrorhadereje éppen embereket gyilkolt, falukat és városokat bombázott le, miközben börtöneiben jogtalanul és vádemelések nélkül tartottak/tartanak fogva embereket, miközben kivégzések tucatjai történnek a területén évről–évre, aközben ez a pódiumra ültetett lény azon törte a fejét, hogyan lehetne még többet és még többet robbantani szerte a Földön… És persze teljesen jogosan többen megkérdőjelezték a díj hitelességét.
Tehették. Mert a Nobel–díj akkora már egy valóban megkérdőjelezhető ócskasággá züllött.
Innen vezetjük át a témát.

Az irodalmi Nobel–díj sosem szólt csak és kizárólag az irodalomról. Sosem a tehetségről. Az íróról, aki erőfeszítéseket tesz és tett azért, hogy te elolvassál egy történetet és ettől igazán jutalmazott olvasónak érezd magad. Ez a díj sosem a valóságról szólt. Mindig is volt benne politika, gazdasági hatalom és egy csipetnyi rasszizmus. Nem is tudtad? A Nobel–díjasok java része zsidó. Jelentős része az. Már a második világháború előtt felfigyeltek erre (bár Nobel anno kijelentette, hogy „a díj odaítélésénél ne játsszon szerepet a jelöltek nemzeti hovatartozása, hanem az arra leginkább érdemesek kapják a díjat…”), de aztán a világháború után még inkább megugrott a zsidó származású díjazottak száma.
El sem hiszed.
1945 után a zsidó származású díjazottak száma 2,3–szorosára nőtt, míg a megosztott díjakban részt vevő zsidók száma 8,8–szorosára emelkedett. Ezt persze meg lehet magyarázni azzal, hogy míg egy építkezésen kesztyűbe dudáló zsidó segédmunkást nemigen találsz, addig az orvosok, mérnökök, ügyvédek meg ilyen magasan kvalifikált állások között az ő arányuk magasabb – hiszen (nézd már, nyalok nekik egy kicsit) tanultabbak, okosabbak, előszeretettel választják a tudományos pályákat. Legalábbis a mendemondák ezt mendik és mondják.
Viccet félretéve.
Az 1901 és 2010 közötti időszakban 543 Nobel–díjat ítéltek oda 817 személynek és 23 szervezetnek. Ez aztán szép, igaz? Az összes díjazott 21,5 százaléka volt zsidó. Ha tehát azt mondjuk, hogy a világ népességének 0,2 százaléka zsidó származású, de a díjból 21,5 százalékkal jeleskednek, akkor nagyjából 137–szeres a felülreprezentáltság… de mégis… ez meg hogyan lehetséges?

Érdekes, hogy a Nobel–díj azt követően kezdett amolyan presztízskérdéssé válni, hogy befejeződött a második világégés és egyre több zsidót kezdtek el kitüntetni. Anno még az is felmerült a tudományos körökben, hogy bizony ez a fajta Nobel–díj már nem is ugyanaz, mint a háború előtti, mert felhígult, érvényét és értékét vesztette – de persze ezek a hangok el lettek némítva. És tényleg, ha jobban belegondolsz, ma már csak azzal, ha kijelented, hogy Kertész Imre Nobel–díjas író, szinte mindenki leborul a lába előtt, mintha valami olyat tett volna, ami tényleg valamirevaló cselekedet, nem pedig… (erről majd később). Amikor egy Nobel–díjas tudós mond valamit, akkor arra oda kell figyelni. Amikor egy Nobel–díjas békeharcos csapatokat küld lázadó terroristák leverésére (és eközben országokat, városokat, embereket pusztít el), akkor az „békehadjárat”.
Megőrült a világ.
A Nobel–díj mögött ma már nincs emberi tartalom. Érvényét vesztett plecsni. Ennyi.

És akkor egyik nap megszületett nekünk ez a Nagyszerű, Letehetetlen és Megismételhetetlen.
2002–ben a svéd Akadémia Kertész Imre Sorstalanság című művének ítélte az irodalmi Nobel–díjat. A világ tovább létezett, nem dőlt össze a társadalom, a tőzsdék rendben voltak, nem lett bolygóütközés, a tengerek sem fröccsentek ki – minden változatlan maradt. Túléltük. És túl is fogjuk. Ez nem kérdés.
A legendák szerint Imre 1960 és 1973 között, vagyis kereken 13 évig dolgozott ezen a regényen. Mivel jómagam is íróember vagyok (bár csak három kiadott könyvem van és még senki sem jelölt az irodalmi Nobel–díjra, holott egyszer segítettem egy zsidó néninek levenni a felső polcról valamit a boltban), természetes, hogy erre a hírre felkaptam a fejemet. Bevallom, mikor először szembesültem a Sorstalanság fizikai valóságával (mint könyv), észre sem vettem a turpisságot. Most viszont, mivel itt van előttem megnyitott dokumentumként, gondolván egyet a saját megszokott betűtípusomra alakítottam át, a saját beosztásom és oldaltöréseim szerint…
Hoppá.
77 oldalas.
Mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy a kétezres években írott regényeim és kisregényeim végül is mindannyian nagyregények, hiszen egyik 75, a másik 102, a harmadik 134 oldalas… én meg végig azt gondoltam, valamilyen szinten eladhatatlan termékek, hiszen könyvnek nem elég hosszúak, bár történetnek pedig pont megfelelőek.
77 oldalas.
Mi a fene ütött beléd, Imre, miközben mohó tekintettel alkottál? Próbálok rájönni. Nézzük csak a matematikai hátterét a dolognak – kénytelenek vagyunk, ha pontos számadatot akarunk kapni. Lássuk hát. A 13 év alatt egészen pontosan 4,745 nap telt el (365 napos évekkel számoltam, bocs). Ha tovább osztogatunk, akkor a következő eredményekre jutunk:

– Imre nem írhatott minden nap, hiszen többen is méltatták, hogy elég kemény dolog lehetett a visszaemlékezés, vagyis azt kell mondjuk, hogy ha egyik nap képes volt alkotni, akkor másik kettő vagy három napon keresztül magányosan pityergett az emlékek hatására;
– ha tehát csak minden negyedik napon alkotott (mert adjunk neki három nap pityergési időt), akkor egészen pontosan 1,186 nap alatt készítette el a Nobel–díjas művet;
– amiben 55,917 szó szerepel (az én példányomban – de reméljük, Imre nem írt bele külön nekem valami dicsérő mondatokat, hogy ezzel is növelje a terjedelmet);
– vagyis naponta (amikor foglalkozott a történettel) 47 szót írt le nekünk.

Nézzük csak.
Ha eddig eljutottál a cikkben, akkor éppen az 1,590 és 1,610 szó közötti számadat jön elő. Ennyi szón vagy túl. Vagyis Imre még ezt a cikket is, legalábbis eddig a részig, az ő temperamentumával több mint 34 nap alatt írta volna meg (a cikk végül 5100 szavas lett, amit így Imrének több mint három hónapjába telne megírni). Azért hasonlítsunk össze. Én mindössze az elmúlt közel egy órát töltöttem a gép mellett, közben voltam kint pisilni is, és ittam egy kólát visszafelé jövet. Talán még a hajamat is megigazítottam kézmosás után – jelentős másodpercek, ha az F1–es időbeosztásokkal élünk.
Na tehát, azt már tudjuk, hogy Imre nem él F1–es időbeosztással.
A kérdés tehát újra adott – mégis, mit csináltál, kedves Imre azon 1,186 napon keresztül, amikor voltál szíves olyan 10–15 percet rászánni az életedből a szívedet nyomó bánatra, amit egy regény formájában akartál a világ tudomására hozni? Ez nem gunyoros kérdés. Teljesen őszinte és nyílt vagyok – tényleg tudni szeretném a titkodat, mint alkalmazott Nobel–díjas irodalmár titkát, hogy hogyan is kell 13 évig írni egy szaros kis 77 oldalas… valamit…
Minden bizonnyal észveszejtő munka lehetett. Íme a 47 szó, csak hogy az olvasók értsék:

„Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy hazakérezkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben „családi okokra” hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.
Nem haza, hanem”.

Az idézet a Sorstalanság című könyv első fejezetéből van. A jobb megértés érdekében: ez itt 46 szó, az első ugyanis a tagolásra utaló „1” volt a szavak előtt. Ez mindenképp ígéretes, miszerint azért legalább valamilyen szintű tagolásban van részünk. De erről is majd később.
A kérdés tehát adott. Vajon mekkora lángelmének kell ahhoz lenned, hogy leírj két vagy három mondatot naponta, ezzel is jelezve önmagad és a környezeted számára, hogy te író vagy – kétségbevonhatatlanul? Azt hiszem, egyszerű a válasz.

Amikor olyan 12–13 éves lehettem (nagyjából egy évvel azt követően, hogy eldöntöttem: márpedig én lesz, ami lesz alapon regényeket fogok írni), minden nyáron vásároltam magamnak egy nagy, szép spirálfüzetet és amikor vége lett az iskolának és elkezdődött a szünet, nekiálltam egy olyan igazi nyári regénynek. Ezt a hagyományomat aztán folytattam később is, mikor már írógéppel írtam – de ezt csak érdekességként mondtam el. A lényeg, hogy a nyaranta írt regényeim (bizonyítékul fent a padlásszobában, elzárva egy óriási ládába) bőven kitettek egy ma 77 oldalasra nyújtható Nobel–díjas regényt, már ami a terjedelmet illeti. Ezzel persze nem fogom azt mondani, hogy az én nyári szösszeneteim vetekednek egy sorstalan zsidó fiú lágerbeli történetével – mert ez nem igaz.
Viszont.
Az elhatározást, miszerint írni akarok és készíteni fogok egy regényt (akkoriban a regény szó egy–két teleírt spirálfüzetet jelentett) mindig komoly tett követte. Nem csak napi 47 szót véstem le, hanem napi ötszázat vagy éppen ezret, vagy kétezret, attól függően, mennyire szállt meg az ihlet.
Persze… nekem nem kellett sírdogálnom a történeteimben leírt szörnyűségek miatt – bár emlékezz rá, hogy az 1,186 napos „készítési határidő” már osztott beosztás, ki vannak belőle vonva a nyögdicsélésre szánt 3 napos semmittevések. Emlékszel, igaz?
Haladjunk.

A közelmúltban váltottam pár szót egy másik íróval, akit volt alkalmam egy blogbejegyzés kapcsán megismerni. A hölgynek komoly weboldala van, ahol (többek között) arról is értekezik, miféle egyedi technikája van neki az írásra. Érdekes olvasmány volt. Erről a témáról csevegtünk el egy kicsit, megemlítve, hogy néha én is töprengek rajta, vajon leírjam–e neked (az olvasómnak), hogy miféle technikával készítem a regényeimet? A hölgy szerint az írók, mint tudatos állatfajta (ezt én teszem most hozzá) igenis kíváncsiak, hogy a másik író miféle technikákat alkalmaz, hogyan alkot, hogyan készíti a fejezeteket, hogyan szerkeszt és épít fel végül egy egész regényt.
Érdekes. Mert én nem vagyok kíváncsi mások nyűglődésére.
Ellenben, kedves Imre, ez az egy dolog nagyon érdekelne, hogy miért kellett neked 13 év ahhoz, hogy végül ráírd a sztorid végére, hogy „vége”, és ledöbbenj rajta, hogy menyire semmitmondó, terjedelmileg és tartalmilag elképesztően szürke és jelentéktelen művet készítettél. Hiába no, mint már eme cikk elején is definiáltuk a dolgokat – te valójában nem vagy író.
Mondom is, hol a hiba.
Mint tudjuk (és itt most visszatérünk kicsit a faji dolgokhoz (elnézést ezért, de csak így értheted meg a lényeget) a Kádár–korszak Magyarországában elég sok zsidó származású emberféle kapott hatalmat – és élt is vele. Úgy is, mint állami könyvkiadók vezetésébe delegált semmittevők. Nos, ezek között a semmittevők között, akik természetesen komoly előnyökhöz juttatták és juttathatták a zsidó származású írókat, a Sorstalanság 1973–as elkészülte után egy sem akadt, aki azt mondta volna, hogy „nosza, elvtársak, ezt a könyvet jelentessük meg”. Nem mondta, mert… khmmm… mert a Sorstalanság úgy, ahogy van, egy olvashatatlan szar volt (már akkor is)(már azoknak is).

Imre, kérlek ne engem hibáztass ezekért a szavakért.
A Magvető Könyvkiadó, amelyik röhögve dobta vissza a kéziratot, a Szépirodalmi Könyvkiadóval egyetemben azért felelt, hogy a magyar kormánynak alázatos hajlongva megjelentesse a kortárs szépirodalom kiválóságait. Egy ÁVH–s zsidó alezredes vezette, aki Kastreiner–ből magyarosította Kardos–ra a nevét – ezt most inkább ne firtassuk. (Ennél mocskosabb dolgot elképzelni sem tudsz, mikor valakik beférkőznek a bizalmasba, később az országodba, még később ellopják az identitásodat és a neveidet, majd „ősi magyarként” kiáltják szét magyarságukat a nagyvilágban.) Még ennek a zsidó vezérnek sem tetszett a te elnyomott zsidókról írt könyved, méghozzá körülményes, sokszor olvashatatlan és érthetetlen fogalmazásaid miatt, amelyeket (ezek a kiadó szavai) „rosszízű mondatokkal” hígítottál fel. Olyan ellentmondást nem tűrő kritikákat kaptál a kéziratod miatt, amiket sokáig nem tettél zsebre. Például „a főhős furcsa reakciói” is előkerültek, melyeken nem is csodálkozhatunk – miféle átgondolt és valóságos emberi lény az a főhős, akinek egyáltalán nem emberi reakciói vannak, aki egyáltalán nem úgy reagál az élet bizonyos területein, mint ami elvárható lenne? Mást mond és mást cselekszik. Vajon miért van ez? Vajon mekkora hazug kreálmány a te Köves Gyurkád, aki a valóságban nem létezve még arra is képtelen volt, hogy a fejedből hús–vér emberi alakban kipattanjon a 77 oldalas Nobel–díjas műved lapjaira?

Mivel a Magvető Könyvkiadó és a Szépirodalmi Könyvkiadó között egy fű alatt létező komoly irodalmi verseny alakult ki, illetve mert Illés (szintén zsidó származású) volt a Szépirodalmi vezetője, végül aztán (komoly felsőbb nyomásra) 1975–ben megjelent a Sorstalanság a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában – és csönd.
Teljes csönd.
Én aztán tudom, milyen az, mikor megjelenik a könyved és csönd van. Senki sem kiált fel, méghozzá így: „Emberek, hé emberek! Ezt olvassátok el! Ezt olvasnotok kell!”.
A Sorstalanság megjelent, és csönd volt.
Olyan átkozott csönd vette körül ezt az olvashatatlan, de felsőbb nyomásra elkészült kiadványt, hogy még pár veszett kutya is farkát behúzva menekült el Budapestről, pontosabban a hetedik kerületből, valahonnan a Király utca környékéről. Tudod Imre, az mégsem járja, hogy ha egy későbbi Nobel–díjasnak megjelenik az a könyve, amelyikért aztán ténylegesen megkapja a megérdemelt díjat, az a könyv a kiadás napján vagy akár évében a hallgatás fala mögött felejtődjön el.
Ha ez történt (márpedig ez történt), akkor valami nem stimmel.

Nézzük hát, miről van itt szó.
Előttem a mű, kezdjünk bele az olvasásába. Sosem jutottam még túl a harmadik oldalon – ma délután bevettem egy aszpirint fejfájás ellen (megelőzöm a lázat, nem terjesztem), és nekiültem, hogy bátran, tényleg mint egy író, aki szeretné megismerni a másik író szavai mögötti értelmet, keményen belevágjak és egyszerűen érezzem végre, amint közelebb hajolsz hozzám, hogy a fülembe súgd a mondataidat – nekem, csak nekem, mert megfogtál, bevittél a regénybe, hiszen egy áldott tehetség vagy, és…
Na, bassza meg.
Nem sikerült.
De azért olvasom. Mert kitartó és határozott vagyok.
Rengeteg a vessző. Feleslegesen, mert a mondatok kialakítása egyébként nem követelné meg, de mivel te nem vagy író, kedves Imre, nem vagy olyan alkotómester, aki képes egy nyers vázlatot később átszerkeszteni, olvashatóbbá és gördülékenyebbé tenni, ezért rengeteg megszakadt, szakadozott és/vagy teljesen összemosott, egyébként külön mondatokká gyúrható mondatrészeket raktál össze. Ezért kénytelen voltál rengeteg (nagyon sok, nagyon sok) vesszőt használni. (Mielőtt csapdosni kezdenél – direkt használtam rengeteg vesszővel támogatott, hosszú, összetett mondatot az imént, csak a te kedvedért.)
Ez az első, ami rögtön feltűnik. A vesszők. Semmi gördülékenység, semmi segítség az olvasónak.
Tovább.
Mivel nem vagy magyar (származásodnál fogva), ezért nem ismered száz százalékosan a magyar nyelvtant és nem tudod magadat teljesen érthetően kifejezni. Nagyon sokszor hiányoznak a mondataidból azok az apró kis szócskák („de”, „is”, „hogy”), melyek segítségével a vesszők ellenére is gördülékenyebb lehetne a megfogalmazás. Ezek az apró kis „segítőszavak” a szó szoros értelmében átsegítik az olvasóidat azon a kisebb fennakadáson, hogy most vessző következett. Mert a vesszőknél egy pillanatra meg kell álljunk, majd onnan folytatjuk tovább a mondatot – ámde ezen szavak használatával könnyebbé, gördülékenyebbé válnak a mondatok. Ezt minden kisiskolás tudja és használja. Ismeri és elfogadja. A magyar nyelvtan egyik szépsége. De mivel nem kenyerem oktatni egy Nobel–díjast, nézd el nekem, hogy nem példálózok – találsz te rengeteget, van honnan (77 oldal) és van miből (csak a Sorstalanság most) merítened.

Tovább.
Idézőjelek rengetege. Ezt mások is a szemedre vetették már – lepergett. Akkor használunk idézőjeleket, amikor valamit és valahonnan idézünk. Ez a legfontosabb. Ez mellett használjuk, mikor esetleg kétértelmű a szavunk, vagyis „jobb lenne” most ebbe nem belemenni – igaz? Te viszont olyan mértékű idézőjel–halmazt öntesz ránk az olvasóidra, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik közöttük. Mert valójában a szereplők egymás idézgetése nem indokolt, vagyis matematikai/logikai alapon te nem idézel, csak mindenféle szavak és szópárosítások köré odarakod az idézőjeleidet, bár legtöbbször ez felesleges.

Tovább.
Elbeszélő bekezdésbe beszúrt kijelentő vagy kérdő mondatok a szereplők részéről, amelyeknek nincs ellenpárja, vagyis nem nevezhetjük őket párbeszédeknek. Ez egy nagyon okos és jól felépített írói fogás, sokan észre sem veszik, mert ha ügyesen helyezed a történetbe, abszolút a jelzett jelenet része tud lenni, azt képes finoman előremozdítani. Azonban te szinte csak ezeket az emberek szájából elhangzott mondatokat használod, ami először még érdekes (hiszen mi olvasók azt reméljük, egy bevezetésszerű előkép után majd kigyógyulsz ebből és lesznek rendes párbeszédeid is), de később egyre zavaróbbá válik.
A miértre az a válaszom, hogy természetes az ellenpár nélkül odabökött szereplő által kijelentett mondat zavaró jelenléte, hiszen egy elbeszélésbe nem szabad többször is be–beszúrni elhangzott kérdéseket vagy kijelentéseket. Ez megakasztja az egyébként pont a gördülékenység miatt kitalált technikát – ezáltal az olvasód többször kénytelen visszaugrani egészen a bekezdés elejére, hogy ismételje a mondatot vagy mondatokat. De ebből akár egy körkörös érthetetlenség is kialakulhat (ezt soha senki sem tanította neked, tényleg?), mert az olvasó ismét eljut a bedobott szereplő–mondathoz, és ismételten vissza kell térnie a bekezdés elejére…
Te aztán feltaláltad a perpetuum mobile–t, barátom.

Tovább.
Kalandozások a mondatok között, méghozzá olyan távolságokba, amelyek nem indokoltak. Több szereplőről is megtudunk számunkra és a történet számára érdektelen információkat, miközben a szereplők csak úgy megjelennek és/majd eltűnnek a mélyben. Ezen információk és mondatok lényege a szakszerű szemnek leginkább a terjedelem növelése lehet – ámde itt megint a „77 oldal” paradoxonja lép elő, vagyis nem beszélhetünk kvázi terjedelemről. De akkor mi volt a szándék?
Ugyanez a furcsaság tör elő rengeteg bekezdésben (lényegében majdnem minden második–harmadikban), miszerint egy teljesen korrekt mondattal nyitod a dolgot, amelyet nem kell követnie a többi mondatnak, hiszen azok tartalmilag és lényegileg nem tartoznak hozzá. Ezt megint nehéz egy nem magyar embernek elmagyarázni, aki ráadásul tehetségtelen íróféle is – egy úgynevezett „bevezető” vagy inkább „felvezető” bekezdésindító mondat után, amelyhez lényegében nem tudsz csatolni további gondolatokat, új sorba kell ugranod és ott kell folytatnod a sztorit. Ez nem kérés, bár nem is lebetonozott nyelvtan (ezt láthatjuk, hiszen így adták ki a förmedvényedet), mindössze elősegíti a könnyebb olvasást.

Tudom, ez a vesszőparipám. Ami most következik. Ezt látni most a szavaimból.
Azt mondom, egy írónak (még akkor is, ha tehetségtelen és csak és kizárólag amolyan nehezen dolgozó, de becsületes iparosember)(erről értekeztünk a cikk elején) kutya kötelessége szem előtt tartania az olvasó érdekét és kényelmét. Mindegy, mi a téma, amit előadsz, és mindegy, hogy milyen nyelvezettel készíted azt (drámai, játékszerű vagy sejtelmesen sötét), az elsődleges szempont, hogy ez egy irodalmi mű, egy irodalmi olvasmány, amit az emberek olvasni akarnak (nem hallani, nem látni – ugyebár), vagyis neked, mint írónak mindent el kell követned annak érdekében, hogy a történet akadálymentesen, rezzenéstelenül olvasható legyen.
Hát, Imre, ez az író nem te vagy.

Tovább.
Van az úgy, hogy írás közben rádöbbenünk: el szeretnénk még valamit mondani az előtt, hogy a lényegi részt taglalni kezdenénk. Semmi baj, hiszen régebben is volt erre megoldás – átírtad a lapot. Vagy még jobb: beraktál egy kiegészítő lapot és folytattad a regényt. Aztán később az írógépeknél még könnyebb lett a dolog, majd jött a számítógép – amikor úgy szerkesztesz, ahogy neked tetszik. Kiveszel, hozzáadsz, eltűntetsz, teremtesz…
Erre itt ez a részlet. Legyél már rá büszke:
„De már jött is az öregasszony az árukkal. Még előbb történt, hogy a boltos megkérdezte: szabad–e érdeklődnie, vajon munkaszolgálathoz végzünk-e beszerzést? Mostohaanyám mondta az igent.”
Mostohaanyád mondta az igent.
Mint egy rock koncert. Pengetik a gitárokat, szakad a húr, és mondják az igent. Miféle írói nyelvezet ez? Mondani az igent? Szeretnék végre rámutatni, hogy a héber és a magyar nyelvtan között óriási a különbség – nagyobb, mint az angol–magyarban vagy a német–magyarban, de a lényeg, hogy van különbség, és mivel ennek nem vagy a mestere, hát persze hogy ilyeneket alkotsz. Valaki jön és mondja az igent.
Nem is ez a legnagyobb baj a részlettel, hanem a „még előbb történt” kifejezés. Leírtál egy mondatot, aztán rájöttél, hogy előtte is történt valami – de nem akartál beszúrni új lapot, nem akartál javítani vagy mifene… elvégre napi 47 szó állt rendelkezésedre… így maradt a „még előbb történt” – mert így az olvasó a idővel játszadozva azt láthatja, mekkora ász vagy, hogyan kevered az időszeleteket, milyen elvetemült ördögi módszerekkel…
Milyen elvetemült ördögi módszerekkel keversz te, Imre?

Tovább.
Maradva az időnél, mint funkciónál.
Sokszor a szememre vetik (főleg most, hogy több ember is foglalkozik a regényem angol nyelvre fordításával), hogy szeretek játszadozni az időhatározókkal. Vagyis egyszer jelen időben használok egy mondatot, máskor átugrunk múlt időbe – akár egy jeleneten belül. De hogy is van ez? Miért van ez? Mint író vajon megteheted–e, hogy ilyet csinálj, vagy ez már inkább a nemtörődömség jele?
Nem fogom a magam indokait itt megírni (tudom, hogy szeretnéd)(ahhoz el kell olvasnod a regényemet)(amihez elég nehéz lehet hozzájutnod, mert hétpecsétes titok, lakat alatt – egyelőre), de mivel azért vagyunk most itt, hogy az általad alkotott mondatokat nézzük át, hát…
Szóval a regény elején vagyunk még, amikor hirtelen sokasodnak a „jelen idők”. Érthetetlen, mert egyébként a történetben abszolút a múlt idő az uralkodó. De vajon miért történik mindez? Van – volt. Érkezik – érkezett. Mondja – mondta. Mi ez, kedves Imre – csak nem megint a nyelvtani rész nehézségei?

Később párbeszédet is használsz, mikor Köves Shlomo Gyuri megérkezik Budapestre, az ország felszabadult, a háborúnak vége – és ekkor valaki a tömegből rákérdez, látott–e a gyerek gázkamrákat. Erre persze nagyon okos kikerülő manőver a válasz, de nem ez a lényeg. A lényeg a párbeszédben rejlik.
Ahogy írod. Ahogy írnod kellene.
A párbeszéd alapja, kedves Imre, hogy valaki mond valamit, erre a másik szereplő reagál. Mint mikor két ember beszélget. Ha jó író vagy, úgy tudod még olvashatóbbá és élvezetesebbé tenni a párbeszédeket, hogy használsz néhány bevált szócskát, amikkel az írók általában kicsit toldanak és segítenek (úgy, mint „mondta”, „kérdezte” vagy „felelte”). Igen ám, de ha még jobb és még tehetségesebb író vagy, aki mestere a párbeszédeknek, akkor bátran egyéb szavakat is beillesztesz – akár a szereplő mondata után, akár két mondata közé (ez utóbbi már főiskolai nyelvtan, legalábbis sokan nem képesek jól elkészíteni), illetve gondosan ügyelsz rá, hogy a környezeti hatásokat és határokat is figyelembe véve egyéb információkkal lásd el a párbeszédet – amennyiben lényeges.
Nehéz ez. Nagyon sok gyakorlást kíván. Nagyon jó magyar nyelvtani ismereteket – és nagyon erős irodalmi hozzáértést. Talán éppen tehetséget. Nem tudom. Csak azt látom, hogy a te párbeszéded egy gondolatjelekkel egymás mögé rakott mondathalmaz, amiket úgy kell kibogozni és lassan rájönni, hogy ki beszél kinek és mit mond, meg hogy mikor, hogyan, miért…
Szóval az a buchenwaldi párbeszéded… Egyetemre vele! Tanítani, másolni, éljenezni!

Egyébiránt más komolyabb problémám nincs a könyveddel. Egyet kell értenem az akkori idők kritikusaival, akik vissza is utasították, mert nem életszerű, nem jól van megírva, egy teljesen hétköznapi történet, amit nagyon komolyan javítani és átírni kellene – de te sosem tetted ezt meg. Még büszke is voltál rá, hogy visszautasítottak, mert (ezt mondtad) az bizony megerősített hitedben.
Ámen.
Azt hiszem, innen már nincs több hozzáfűznivalóm.

A Sorstalanság 1975–ös megjelenését követően aztán megjelent később is, de ekkor már elkezdődött az előre betervezett kormányszintű nyomásgyakorlás. Újságírók hada állt csatasorba értekezni a regényről, olyan emberek, akik egyébként el sem olvasták, vagy ha bele is lapoztak, nem értették meg, miről szól. Egymásnak adták a telefonokat, beszélgettek róla, mint valami jól értesült madárkák a villanyvezetéken ücsörögve (néha beleszarva a világba, hadd pottyanjon) – az egész miliő olyan volt, mint a kötelező nyári olvasmány az általános iskolában, amikor nem akartad megtudni, kik a kőszívű ember fiai, ezért cselesen elbeszélgettél róla a könyvtáros nénivel, illetve megnézted a filmet a tévében (mert kötelezően minden nyáron leadták).
Egyszóval 1990 környékén már élénk érdeklődés fogadta Imre számkivetett, de aztán a témája miatt mindig és örökké aktuálissá dédelgetett förmedvényét, amit aztán elkezdtek különböző nyelvekre fordítani. Ez már valami, gondolhatta a mi magyar Imrénk, és büszkén emelte fejét az égnek.
Tehette – kritikusok zengtek ódákat olyan sorokról, amelyek nem léteztek. Művészettörténészek idéztek olyan elképesztő átéléssel a műből, ami egyébként nem jellemző rá. Hozzáértő más írók és alkotók ráztak kezet Imrével, amiért ennyire erőteljesen és nyersen kimondta, amit ki kellett mondania.
Vége lett a „nem értjük, mi ez”, meg a „talán még dolgoznia kellene ezen a nyers valamin”, illetve a „mégis, mi ez a szamárfüles dolgozat, csak nem valami hetedikes akar író lenni Magyarországon?” féle értetlenkedéseknek és kérdéseknek.

Kertész Imre nem magyar író. A neve magyar és azt állítják, Magyarországon is született. Nem író, mert nem képes egységes, érthető és a magyar nyelvtannak (is) megfelelő magyar mondatokkal leírni, elmesélni és neked átadni egy–egy történetet. Még csak nem is irodalmi iparosember, egy olyan (többek által elismert) íróféle, akinek tehetsége ugyan nincsen, de kitartással, jó ötletekkel, nagyon sok munkával és egy kis logikai–irodalmi szépérzékkel képes lenne megfelelő minőségű könyveket készíteni (sok ilyen van a világon). Imre egy olyan felülértékelt, egyszerű és talán még említésre sem méltó emberféle, aki egyik nap gondolt egy nagyot és elkezdett szavakat rakni egymás mögé – majd mondatokat és fejezeteket. Ezekből lettek az első próbálkozásai, később ezekből lett a Sorstalanság.
Azt állítom, Imre képtelen még csak egy aprócska kis érdekfeszítő, kerek történetet is elmesélni. Nem tudja leírni a gondolatait, képtelen mondatokba önteni azt, ami a fejében van. Ha mégis megteszi (nyögvenyelősen és tényleg „magyarellenesen”), akkor a papírra vetett förmedvényeket nem képes a magyar nyelvtannak és szépérzéknek megfelelően átalakítani, szerkeszteni és addig gyúrni–módosítani, amíg arra szükség van. Nem egy alkotó elme. Kétségbe vonom, hogy bármikor is képes lett volna irodalmi szinten alkotni – ezért a szememben nem birtokosa semmiféle irodalmi Nobel–díjnak… nem mintha számítana ez a túlságosan elcsépelt, elszürkült és porossá lett díjazás…

Nem kenyerem más, nálam sikeresebb írókat „ekézni”, kivesézni és azzal támadni, amivel ezt a „magyar írót” támadtam az elmúlt pár tíz percben. Nagyon sok arra érdemes író létezik és él a világban, rengeteget olvasok tőlük és sokszor azt mondom – elképesztő. Nagyon sokszor érzek meleg, kellemes irigységet, amikor ezen írók műveit olvasom, mert érzem, hogy jobbak nálam, jobban írnak és közvetlenebbek az olvasóval… hogy ők „valakik”. Ez jólesik és amiért jólesik, amiért ezt az egyáltalán nem féltékeny irigységet érzem, boldogan tekintek rájuk és műveikre. Van közöttük pár magyar is.
De nem fogok neveket mondani.
Kertész Imrén kívül nagyon–nagyon sok olyan írót is ismerek, akik pocsékul alkotnak, olyan könyveket adnak ki, amelyek nincsenek még kidolgozva, vagy amelyeken érződik az úgynevezett „beleszarás” mélysége. Ez az az eset, amikor az író megunja a sztorit és utálni kezdi a szereplőit – ámde a vaskos előleg vagy a beígért hírnév további írásra, a mű folytatására sarkallja. Ezekből az írófélékből van több. Nekem olyan könyvtáram van, amely természetesen az én ízlésemnek megfelelő – válogatott. Ahogy a tied is az. Lehetőségem van beleolvasni könyvekbe, sokszor hánytatótálat kell magam mellé rakni ezekhez az eseményekhez. Olyan mértékben hígult az utóbbi 10 évben az irodalom és az „írói piac”, hogy lassan egy Sorstalanság valóban arra érdemes, Nobel–díjas alkotássá változhat át.
Ez azért nem semmi.

Végezetül. A tagolás. A jó tagolás.
Pár hete dolgozni kezdtem egy 1992–ben írt regényemen, melyet anno nem mertem kiadóba küldeni véleményezésre, hiszen úgy éreztem, nem kiforrott. Jól éreztem. (Helyette egy évvel később próbálkoztam egy másik regényemmel – ez lett végül az első könyvem.) A lényeg, hogy ez a regényem olyan semmitmondóan és logikátlanul van tagolva, hogy csak a mostani újratagolásával eltöltöttem egy egész napot. A történetet most úgymond „felújítom”, vagyis igyekszem olyan szinten gatyába rázni, hogy valamikor a későbbiekben megjelenhessen a különféle e–könyvekkel foglalkozó boltok kínálatában.
Nagyon fontos a jó tagolás.
Érdekes, hogy a történet szempontjából megkövetelhető, könnyedén követhető tagolást később felváltotta a történetet nem „megvágó”, a jeleneteket ugyan kettéosztó, de valójában csak valamiféle baljós jelet előrevetítő angolszász tagolás – nos, Imre ezekből egyiket sem használja. Létezik fejezetekre osztás, fejezetek és számozott részek, csak számozott részek, névvel illetett fejezetek és/vagy részek… Ezerféle módja a megfelelő olvasóvezetésnek. Imre tagolása a könyvében amolyan „így sikerült” jelleggel van jelen. Ha őszinte akarok lenni, semmivel sem különb, mint az én 1992–es förmedvényem. Kiforratlan és logikátlan. Az a fajta, amit nem adsz kiadóba.

Konklúzió?
Szeretnék egyszer beszélgetni veled, kedves Kertész Imre, tényleg tisztelve téged (csak a korod által)(a díjaid meg elismeréseid miatt hadd ne hajbókolva). Szeretnék beszélgetni irodalomról, olyan írói technikákról, amelyeket szerinted te alkalmaztál valaha is a könyveidben/regényeidben. Szeretném hallani, ahogy oktatsz engem, rámutatva azokra a regénybeli, írásbeli hibákra, melyeket én elkövetek és elkövettem a múltban.
Hihetetlen, de egy személyes találkozás sok mindent megváltoztathat. Szeretném a saját szavaiddal hallani, hogy tévedek, mert a Sorstalanság igenis értékelhető és élvezhető irodalmi mű. Kíváncsi lennék, hogyan adsz magyarázatot a nyelvtani hiányosságokra, az ötlettelen cselekményvezetésre, a bekezdésekben látható tapasztalatlanságokra és/vagy úgy zusammen az egész regény ingadozó, kiforratlan, és vállalhatatlan létezésére.

Arra kérnélek most téged, kedves olvasóm, hogy ha van ötleted vagy elérési útvonalad Imre felé, ha rendelkezel erővel és hatalommal, ami „összehozna” bennünket egy kellemes, tényleg baráti és nem ellenséges beszélgetésre, akkor ne habozz írni nekem. A címem még mindig tombobb meg a freemail, ahogy régebben is – várom leveledet.
Imre, ha valami véletlen folytán olvasod ezeket a sorokat, nem kérek elnézést a szavaimért. Sajnálom, hogy más nem mondta el neked ezeket valamivel előbb. Mondjuk, mikor 31 évesen azon picsogtál, hogy mit kezdjél az életeddel és elkezdtél írogatni. Tudod, a levélírás, a naplóírás, a mostani népszerű bloggerkedés és a regényírás között óriási a különbség.
Te konyhai cetlikre írt emlékeztetőket írsz. Karcműveket. Jelentéktelen semmiket.
Természetesen amennyiben egy kellemes napot együtt töltve és átbeszélgetve mégis bizonyítod nekem, hogy mekkora írói talentum vagy, és az orrom előtt dobsz össze egy laza 6–8 oldalas szösszenetet (akár megint a halálgyárról és a kis Kövesről), méghozzá olyan eszeveszett tempót diktálva, olyan elképesztő nyelvezettel és nyelvtani modernséggel, amitől még nekem is feláll a farkam, akkor megkövetlek. Kicsi a valószínűsége, de ha látom, amint profikhoz, irodalmi Nobel–díjasokhoz mérten alkotsz, akár egy valamirevaló író, akkor lesz egy másik, téged éltető bejegyzésem is a blogon.
Ezt megígérem.

További kellemes boldogulást a gyűlölt magyarok földjén, egészséget és hosszú életet kívánok neked.

UPDATE - íme a "híres visszautasító" levél, amiről fentebb beszéltem. Nem nekem írták...