– a valóságot (nyersen) tálalva –

Ha nagy igazságokat szeretnék ideköpni, azzal kezdeném, hogy kétféle ember él a földön – az egyik menekül valami elől, a másik pedig nem. De nem hazudhatunk egymásnak, mert te is tudod, hogy ez így csak egy sarkított tényező. Mindenesetre most már elérkezettnek látom az időt jómagam is hozzászólni ahhoz a féktelenül beteges hecc–, lejárató– és gyűlöletkampányhoz, ami az illegálisan érkezett úgynevezett „valahonnan menekültek” körül kering.

Aki olvasott engem régebben, tudja jól, mi történt velem és hogyan lettem menedékkérő Kanadában. Aki még ezen felül is figyelemmel kísérte írásaimat, az most azzal is tisztában van, hogy a töketlen, megvezetett, liberális és „szabadonbólogató” kanadai kormány hogyan utasította el a kérelmemet, arra hivatkozva, hogy például Debrecenben már nem kell tartanom attól, ami Budapesten megesett velem. Azt is tudod tehát, hogy az elutasítás után önkéntes száműzetésben maradtam Kanadában és még két évet lehúztam amúgy a „föld alatt”, illegálisan.

Itt jön a képbe a sok tíz– és százezer határainkat döngető „menekült”. A szintén illegálisak.
Nézzük meg tehát, mi a különbség illegális és illegális között – no mert azért egy kevéske különbség mégis csak akad. Lapozunk és olvasunk tovább.

Az elején érdemes leszögezni valamit. Nem kis apróság: fehér ember vagyok.
Kanadát a fehér ember tette azzá, ami manapság. Ugyanúgy Európát is – de erről majd később. Szóval fehér emberként a legális országhatáron keresztül érkeztem meg Toronto városába 2009 decemberében. Mivel nem azért mentem, hogy a „jóléti állam” szeretetében lubickoljak, rögtön munka és letelepedési lehetőségek után néztem. Naiv voltam? Nagyon is. Hittem benne, hogy mivel ember vagyok és az ember lelőhelye a Föld nevezetű bolygó, és mivel Kanada ezen bolygó egyik földrészén fekszik, nekem valamilyen szinten jogom van ott tartózkodni – és amennyiben tetszik, amit látok, ott is ragadni. Dolgozni, vásárolni, adót fizetni, élni… szóval fehér, dolgozó és jövőbe néző emberként létezni.
Nem sikerült.
A menedékkérelmemet azért (is) nyújtottam be, mert időt akartam szerezni arra, hogy felépítsek odakinn valamiféle karriert, ami aztán el is kezdődött, majd silány véget ért az elutasításommal és aztán a későbbi „levadászásommal”. Nem titkolom, mert nincs rá okom, hogy 2012 februárjától 2014 januárjáig, vagyis közel két éven keresztül illegálisan tartózkodtam abban az országban.
Nézzük, ez idő alatt mit is tettem!
Elsőként – dolgoztam. Mielőtt az állam töketlensége miatt illegális nem lettem, már volt munkám és fizettem adót. Nem is keveset. Viszonylag jól kerestem, bejelentett munkám volt, keményen dolgoztam naponta 10–12 órákat… szóval folyt a pénzem a kasszába. Ugyanúgy a nyugdíjjáradék meg a többi tolvajlás is nagyüzemben ment kifelé a zsebemből – de hát a demokráciákban azt tanították, ehhez boldog arcot kell vágni. Ezt is tettem. Éppen a visszavágás miatt tartottam meg a munkámat, immáron „fű/asztal alatt”, miután elutasították a menedékkérelmemet és éppen ezért dolgoztam tovább, immáron megemelt bérért, természetesen adómentesen, csakis zsebbe. Ez a része nagyon jól esett.

Tovább folytatva a gondolatmenetet tegyük hozzá, hogy lassanként beszélni kezdtem a „befogadó ország” nyelvét, vagyis egyre intenzívebben makogtam angolul. Előtte komolyan iskolába jártam, keményen küzdöttem, hogy minél több szó birtokosa legyek, és igyekeztem megszólalni. Nem volt könnyű. Később ezek alapozása után persze már leveleket írtam, ügyeket intéztem, banki átutalások mentek, mindennapi számlák és lehetőségek… Egyszóval: akár egy „rendes” kanadai lakos, napi szinten éltem és belesimultam az ország szürkeségébe. Nem ríttam ki a tömegből, hasonlóan öltözködtem, mint azok ott körülöttem, beszéltem is velük a nyelvükön, moziba meg vásárolgatni jártam, szórakozni és bicajozni, csajozni és haverkodni mindenféle népekkel.
Harmadsorban – nem követelőztem. Nem akartam éhségsztrájkolni, amíg nem fizet nekem a kanadai állam havonta 1500 dollár apanázst, nem követeltem az útlevelemet és ügyem mihamarabbi pozitív újratárgyalását, nem kötözködtem rendőrökkel és nem csináltam semmiféle zűrt (holott sokszor volt lehetőségem egy kis bunyóra vagy vagánykodásra). Szépen meghúztam magam, elősegítettem a gazdaságot pár jelentősen drága vásárlásommal, éltem és virultam. Nem voltam akadály az állami apparátus szemében. Senkit sem érdekeltem – említett kutyákon kívül, akik végül persze csaholva elkaptak.

Ezzel szemben.
Azok az emberfélék, akik mostanában elözönlik az országomat és Európa más vidékeit is, minden esetben illegálisan érkeznek más országokból, országokon át egyéb országokba. Nem repülővel, vonattal vagy hajóval, mint a rendes menedékkérők (ha egyáltalán létezik még ilyen állatfajta a világban), hanem egyszerűen batyuba vágva magukat, zöldhatáron (mezőn, erdőn és folyókon) át érkezve meg. És nem is ez a fő motívum, hanem az, hogy regisztrálni egyáltalán nem akarják magukat, mint menedékkérők, hanem csak úgy vonulgatnának, amerre a torony harangja szól. Amerre nekik tetszik.
Elképesztő.
Miközben a liberális vadhajtások, agymosott idióták tömegei szajkózzák, hogy ezen illegális emberfélék között rengeteg a mérnök, a doktor és a tanult atomfizikus meg egyetemista, addig valójában arra sem képesek, hogy legalább rendes angolsággal beszélni tudjanak. Bár ez végül is nem segítene rajtuk egy horvát, magyar, osztrák vagy éppen német, dán, holland és svéd rendszerben (most a görögökre, olaszokra vagy spanyolokra ki sem tértem), de azért alapozásnak elmenne. Nem képesek tehát sem a nemzetközinek lassan elismert angol nyelven, sem pedig a célország nyelvén megszólalni, ahogy nem képesek ténylegesen igazolni sem atomfizikus voltukat, sem tanári diplomájukat, sem magasan kvalifikált bárminemű végzettségüket – hiszen a lapra firkált három iksz még mindig nem a felsőbb oktatás szellemiségének nemzetközi jele. Az igazság az, kedves barátaim, hogy ezen menekültek között olyan kevés a ténylegesen elfogadható képzettségű egyén, hogy azt már százalékban leírnom sem szabadna, mert rögtön rasszista lennék (az vagyok).
Alig pár százalék közöttük a használható emberféle. Ez az igazság.

Nem kétséges, hogy az emberek egy része a többiekhez képest magasabb szinten létezik. Lásd úgy, mint a piramis csúcsa. Kicsinyke az a sáv, de van ott pár életre érdemes egyed. Az is tény, hogy a alacsonyabb szint felsőbb rétegében megint csak akad egy–egy említhető emberféle akik képesek (és szeretnének is) feljebb lépni, vagyis ezért tesznek valamit. Mondjuk, képzik magukat, esti iskolába járnak, tanfolyamokra fizetnek be vagy esetleg szakmát tanulnak a szebb jövő érdekében. Megint lejjebb nézelődve még mindig látunk egy kis reménysugarat, az alacsonyabb réteg középső részében ugyanis léteznek olyan emberkék, akikre bármikor és bármilyen helyzetben számíthatsz – ők képesek keményen dolgozni, elvégezni a rájuk bízott feladatokat, csak mert van gerincük.
A többi (nem lehet szebben mondani) csak szemét. Kukába való.
Na, javarészt most ezek özönlenek Európába.

A példa kedvéért véssünk ide egy echte bajor példát.
Főhősünk Stefan a nagyparaszt odaát a landshuti földeken, nem messze Adlkofen falucskától, akinek akkora trágyadombja szántóföldje van odakinn a „határban”, hogy rögtön három traktor is kell neki, ha meg akarja művelni. Igen ám, de Stefannak segítségre van szüksége ahhoz, hogy művelje a területet, mert egy seggel képtelen három traktort, két kombájnt meg a többi haszongépet megülni és vezetni.
Ekkor jön a képbe Mbulampa, a nigériai menekült – aki valójában szíriai, de ezt sosem tagadta (most ne nézzük a foga fehérjét, meg a bőre erősen „lekávélt” színét, ahogy azt sem, hogy nem beszél arabusul, az angolt pedig szó szerint nigériai pidgin dialektusban ejti, amit te a magad oxfordi alacsony tudásoddal az életben nem fogsz megérteni). Szóval a német kormány rendkívül hálás lesz Mbulampának, amiért hetedhét határon át a szír polgárháború elől menekülve egészen Lagos–alsótól idáig menekült (a gyengébbek kedvéért: Lagos bizony Nigéria fővárosa, és Afrikában található, ott is valahol a középsőbb tájékon, nem pedig északon, közel Európához vagy a Közel–Kelethez, ahol polgárháborúk és az amerikai terrorista akciók javában folynak), így amikor tudomást szereznek az életerős fiatalember nem éppen rendkívüli értelmi képességeiről, semmiféle diplomájáról, ámde rendkívüli tettrekészségéről, rögtön lecsapnak rá és elmesélik neki, hogy Stefan odaát Adlkofen mellett pont egy ilyen jó kiállású szír menekültre vár.
Mit is tesz ekkor a nagyon messziről, éhség, háborúk, bombák, terroristák és nélkülözés elől menekülő kis, kedves, jóképű és jó szagú Mbulampa? Megneszeli, hogy fogadott nagymamája és jótevője, bizonyos Merkel „Huncut” Angelika asszony azon morfondírozik, hogy a fejsimogatás és hülyeségek szavalása mellett még bizony egy–kétezer eurónyi sosem visszaadandó költőpénzt is felajánl a menekülteknek, tehát egész nap lehetne heverészni, csajozni, jangázni, csinálni a nagyfene semmit, mindezt éveken keresztül (hiszen a szír menekültek gyorsított eljárásban is csak olyan 15–18 hónapon belül fogják megkapni a német letelepedési engedélyt, ez mellett még további 20–30 hónapot kel várniuk az állampolgárságra), így aztán derék négerünk szírünk kényszeredetten fejét rázva, egy pár héttel ezelőtti far– és csípőízületi, illetve szerencsétlen módon szerzett felső nyelvtámasztéki (a táncmozdulatokat és a rendes beszédet erősen hátráltató) harci sérülésre hivatkozva kénytelen lesz nemet mondani a nagyon nagy ívű, lehengerlően masszív gesztusú felajánlásra.

Stefan, a nagyparaszt nettó 1,400 eurót fizetett volna a segédnek, illetve szállást és teljes ellátást biztosított volna, talán még az öreg Polót is kölcsönadta volna egy–egy körre, meg hagyta volna, hogy Mbulampa kedvére háljék a kecskék bármelyikével, amelyek ott alszanak a közeli karámban, hátsó részüket sűrűn feljebb emelvén várva a betevő csodát. De ez nem ugyanaz, mint amit Angelika fel tudott ajánlani kis barátunk részére – félretolva a kecskés lehetőséget, ami a német kormány részéről nem lehetséges eszmefuttatás (Berlinben nem működnek kecsketelepek a bevándorlók részére).
Tegyük hozzá: még.
A bajor példa persze nem egyedülálló a „nagynémet társadalmi rendszerben”, ahová mostanában naponta 10–20 ezrével özönlik be a szemét. Persze a menekülteknek hazudott ingyenélők és terroristák javarésze nem állapodik meg a bajor földeken, ahogy nem akar sem Münchenben, Berlinben vagy pedig Hamburgban leragadni, hanem vonaglik tovább, mint valamiféle örökmozgó, „40 évig a sivatagban mezítláb mászkálgató” sáskahad, méghozzá északabbra.

A kérdés adott: miért?
Nem titok. Nincs titok. Mert a svéd agymosott rendszer sokkal magasabb juttatásokat és ezzel párhuzamosan lényegesen finomabb, selymesebb tapintású kecskéket tud felajánlani. Azért neked sem mindegy, hogy mikor megvásárolod az ágyneműhuzatodat, amiben aludni fogsz, az csak valami koszos kis műanyag gyártmány, ami folyamatosan bökködi a bőrödet, vagy igazi selyem, amit minden éjjel többször is megcsókolsz, miközben maszturbálásodat követően/közben benne henteregsz. Az ember legyen válogatós – még ha kecskékről is van szó.
Egyszóval – Mbumpala és a többiek megérkeznek Münchenbe, onnan egy kanyarral Berlinig osonnak, majd még tovább, egészen Malmőig vagy Stockholmig. Páran még arra is vetemednek, hogy átruccanjanak Finnországba. Ezekről manapság hallhatunk is, mert sírva rohannak onnan vissza a svéd jóléti rendszerbe, arra panaszkodva, hogy a finneknél valójában csak zombik és halottak laknak, mert arrafelé nincs semmiféle élet. A panaszok többsége kihalt utcákról, a bárok és kocsmák tartós hiányáról, bezárkózott (talán rettegő?)(vagy csak óvatos) állampolgárokról (főleg nőkről) szólnak, megemlítve, hogy abban az országban nem a „rasszista támadásokba”, hanem az unalomba lehet könnyedén belehalni.
Hát… most egyperces néma fejhajtással adózzunk (érted, ugye: adózzunk) a zsákutcába jutott menekültek érdekében.

De aztán persze lépünk is tovább.
A jelenlegi agyferdített libsipopsi embertömegek, akik etetik és itatják, pátyolgatják és simogatják az illegálisan országunkba érkező idegeneket, előszeretettel hangoztatják, hogy itt bizony egy vastagon éles párhuzam fedezhető fel 1956 és a mostani menekülthullám között, tehát nekünk magyaroknak igenis kutya kötelességünk a tettek mezejére lépni.
A „tettek mezeje” természetesen a Jobbik nevezetű pártocskának is a szótárában van.
Meg a Betyárseregében is. Szóval ezt most húzzuk inkább ki.
A hülyék tehát folyamatosan böfögik nekünk, hogy mi lett volna, ha 1956–ban az akkori nyugati libsik (persze valójában ilyenek abban az időben még nem léteztek, mert azidőtájt nem tágítódott ennyire vízszerűvé a normális emberi fejforma) megtagadták volna a magyaroktól a segítséget, sőt: keményen támadták volna a több százezres menekültáradatot – csakúgy, mint ahogyan azt mi ma elvárnánk az államhatalomtól. A kérdés elsőre talán még jogosnak is tűnik, de mi van, ha rendesebben mögé tekintünk?

1956–ban ugyanúgy polgárháború zajlott Magyarországon, mint ami 2011–től létezik Szíriában. Elsőként tehát jelentsük ki, hogy a részeredmény: 1–1.
Azonban. A magyar polgárháború (inkább szabadságharc vagy elnyomás elleni küzdelem) nem külső agresszorok által pénzelt vadhajtásos buzgómócsing szedett–vedett gyalogoshadtestekből állt, akik valamilyen fondorlatos módon fegyverekhez (méghozzá a legmodernebb fegyverekhez) jutottak, majd ezzel a polgári lakosságot kezdték el terrorizálni és ölni, hanem a szovjet–orosz elnyomás és ideológiai baromságok elleni egyszerű lakosságból, akik először kövekkel és botokkal, később már fegyverekkel és határozott, mondjuk ki, hogy nemes szándékokkal vették fel a harcot azokkal, akik keményen féltették pozíciójukat és egzisztenciális (elhitt) felsőbbrendűséget. Vagyis itt billen a mérleg, mert 1956 és 2011–15 között a „polgárháború” szó inkább illik a magyarokra. 2–1.
Aztán itt van az úgynevezett polgárháború végét jelentő megszállás vagy győzelem is – 1956–ban a magyarokat hihetetlen túlerővel legyőzték, az országot tankokkal és egyéb nehézfegyverekkel, erőszakkal elfoglalták és bizony azoknak, akik a „rendszer”, vagyis az ideológiák ellen felléptek, menniük kellett. (Most nem térünk ki arra, hogy a közel 300 ezer menekült között miért volt olyan sok az egyébként gyáva és pont Magyarországért harcolni nem akaró zsidóság száma. Ez egy másik történet.)
Igen ám, de a szír polgárháborúnak, melyet végül is francia, angol és amerikai (meg izraeli) terroristák eszeltek ki és pénzelnek a mai napig, még nincsen vége. Vagyis megint ellentétekbe ütközünk, hiszen normális esetben (ezt mutatta 1956) csak azt követően kell menekülnöd, hogy véget értek a csaták és te voltál a vesztes fél. A legendák szerint a menekülő szírek a halál, az erőszak és egyéb megpróbáltatások elől menekülnek - ami (valljuk be) egy másik, bár hasonlóan gusztustalan dimenzió. Éppen a másfajta megítélés miatt ők most közel 4 millióan a környező országokban élnek, arra várva, mikor érnek véget a harcok és mikor mehetnek vissza. Na mert, higgyünk benne, sokan vissza akarnak menni…

Ha tehát ezt az aspektusát nézzük, akkor a magyar–szír „meccs” itt 3–1 állásra változik.
De tovább lépünk.

A magyar menekültek 1956–ban bizony éhesen, fázva és házat, lakást, vagyonkát, illetve mobiltelefont és laptopot hátrahagyva menekültek. Nem voltak menő ruháik amolyan „ugráló jószágokkal” meg egyre kisebbedő fehér csíkokkal, és nem volt rengeteg aranyuk (megint kitérek erre, mert nem tudhatjuk, mi rejlett a több tízezer hazug menekült zsidó ruhája alatt), nem volt semmiféle összeköttetésük a hátramaradottakkal, nem voltak térképeik és hamis útleveleik, nem akadtak az út mentén ácsorgó libsi segítőik, akik nem hogy útba igazították volna őket, de még el is fuvarozták volna mindet oda, ahová menni akarnak…
4–1.
Ez mellett az 1956–os menekültek egy jelentős része valóban az értelmiség soraiból került ki, sok volt közöttük az orvos, tudós, mérnök és tanárember – és bizony jó néhányan beszéltek angolul és/vagy németül. Nem anyanyelvi szinten, de nem is pidgi tájszólással, amit még gyakorlott nyelvészek sem igazán értenek meg.
5–1.
Az 1956–os menekültek kivétel nélkül fehér bőrű, az úgynevezett kaukázusi fajhoz tartozó emberek voltak, akik születésüktől fogva civilizációs normák szerint voltak nevelve, és akik számára például a vécé, a csaptelep, a gáztűzhely vagy az ajtó– és ablakkilincs használata nem volt újdonság. Ez igen fontos tény manapság, amikor egyébként civilizáltnak és magas szintűnek képzelt országból érkező menekültek bizony rácsodálkoznak, hogy a vécét a dolgok után illik tisztán hagyni magad után – vagyis használni az öblítőt. Ez egy sarkalatos pont. Aki a saját szarját nem képes megfelelő mértékben úgymond „eltűntetni” vagy „megsemmisíteni”, mert nem ismeri a másik világban az erre vonatkozó technológiai részleteket és nem talál a közelben homokbuckát vagy lehullott faleveleket, az valójában nem civilizált ember.
Ebből van sok manapság. A nem civilizált emberből. Vagyis az eredmény most 6–1 az 1956–os menekültek javára.

De folytatom. Még érdekesebb rész követezik.
Amikor a magyar polgárháború befejeződött és már Sopronban is szovjet–orosz tankok dübörögtek, elment az utolsó magyar menekültünk is. Vissza sem nézett. Béla Bácsi volt az, aki aztán egykedvűen fogadta a ráadott kabátot és a meleg levest. Szépen bevezették a táborba, ahol a többi magyart is ellátták már. Az osztrákok jó házigazdák voltak – és a harcok alatt titkon drukkoltak nekünk. De aztán látták, hogy baj lesz és már előre felkészültek, tehát voltak menekülttáborok és volt minimális, de megfelelő szintű ellátás is: ágyak, tisztálkodási lehetőségek, étkezés és szabadidős programok formájában. Béla Bácsi itt kapta meg a sorszámát, itt vették nyilvántartásba, itt segítették át az első napok okozta sokkon és elkeseredésen.
Aztán persze elkezdődött a legnagyobb dolog – szelektálni, segíteni, átvilágítani, kérdezősködni kellett. Hosszú, nagyon hosszú hónapok következtek úgy az egész magyar menekültáradat, mint Béla Bácsi számára. És ez idő alatt a magyarok bizony nem lázadoztak, nem törtek–zúztak, nem tettek semmi ellenségeset a befogadó nemzet ellen. Minden nap lehúzták a vécét, tisztán tartották a körletüket, hálát adtak az ingyen kapott ételért, italért és szállásért, ás persze a lehetőségért, hogy túlélhetik. Nem volt semmi probléma a magyar menekültekkel.
7–1.
Később a nemzetbiztonsági átvilágítások alatt, amelyek szükségességét még a beépített kémek is elismerték, sok gazembert és gyilkost (ma terroristának nevezzük őket) kiszedtek a tömegből és felajánlották, hogy vagy börtön itt, vagy pucolás haza Kádárhoz. Sokan a kádári utat választották – mondjuk ki, hogy nem sikerült a beszivárgás. Előfordul. Megint mások, csak mert rossz múltjuk volt, megtértek, börtön vagy egyéb büntetést választva maradtak.
De egyetlen kurva hangos szó, kerítésdöntögetés, ételeldobálás vagy „rendőrsorfalzaklatás” nem történt. Még azok is tisztelettel kezelték az osztrákok parancsait és törvényeit, akik pedig zavarogni érkeztek.
8–1.
És itt egy érdekes szó vagy inkább szóösszetétel hangzott el. Ez az: törvény.
A magyar menekültek, szemben a mostani „én csak egy kis ártatlan fekete bőrű szír vagyok” féle hordával igen komolyan vették a befogadó országok törvényeit és bizony életük végéig be is tartották azokat. Nem akarták megváltoztatni az osztrák, a német vagy svéd, később az amerikai vagy kanadai rendszert, csak azért, mert 10–20–40 ezren hirtelen ott teremtek és közösséget alkotva, kezdetben bizony erős és megkerülhetetlen kötelékben élve szinte kisajátítottak maguknak egy–egy területet. Nem történt ilyesmi. A torontói, stockholmi, clevelandi vagy londoni magyarok szépen berendezkedtek adott ország adott városának adott részén, boldogan fogadták el az ingyen bútorokat, evőeszközöket és ruhákat, rögtön rábólintottak arra, amikor a kormány tisztviselője beosztotta őket a tehetségük és/vagy papírjaik, tudásuk szerinti munkahelyre, majd reggel elindultak dolgozni, este hazatértek, és becsülettel, az adott ország színvonalát sokszor komolyan erősítve/emelve teljesítettek egy életen keresztül.
Ezzel szemben a mai menekültek, akik többsége az említett „szemét”, vagyis hasztalan, tudatlan, iskolázatlan, dolgozni, figyelni és kitartani nem képes, semmirekellő kategóriába esik, már az első hetekben saját lakást akar bevezetett WIFI–vel, nagyképernyős, lehetőleg „curve–tévével”, telepakolt, emeletes hűtővel, beépített jakuzzival és persze óriási helyiségekkel – mindezt ingyen, bebútorozva és naná hogy örök életre. És el ne felejtsük: a garázsban pedig egy Porsche vagy legalább is egy új Audi/BMW/Mercedes kell álljon…
Az eredmény most már 9–1 az egykori magyar menekültek javára.

Ha megengeded, nem is folytatnám, mert olyan mértékben szétnyílt az olló két szára, hogy már akkor sem érne soha a büdös életben össze, ha elkezdenénk vizsgálni, hogy a szír fociedző bácsi valójában mit is csinált, mielőtt valami ostoba magyar leányzó (hahaha) „el nem gáncsolta” volna őt illegális határátlépése közben. Kitérhetnénk a szír mérnökökre, akik az elmúlt időszakban olyan világraszóló építészeti terveket tettek le az asztalra, aminek a mai napig a csodájára járunk. Emlékszel, mennyi és mennyi szíriai építészeti csodáról tanultál vagy hallottál az elmúlt ötven–száz évben?
Egyről sem? A te hibád.
De beszélhetnénk a magasan kvalifikált szír orvosokról, akik olyan világhíres beavatkozásokat végeznek, hogy a kísérleti disznók mosolyogva futnak versenyt, amikor rájuk kerül a sor. Nem akarnak lemaradni a történelmi, immáron az emberiség históriájából sosem kitörölhető eseményekről.
Zárul már az olló két szára? Vagy folytatnom kell? Mbumpala is soron következik, aki valójában egy „rejtett erőforrás”, hiszen odaát Lagos–alsó–kertvárosban ő volt a helyi futballcsapat egyik sokra tartott és tündöklő tehetsége. Olyat tett a labdákkal, amit más focista még sosem – mindennap eltűntette őket, hogy aztán reggel jó pénzért árusítsa a helyi piacon.
Van itt tehetség, van itt bőven potenciál. Nem kérkedek vele tovább. Felesleges.

A lényeg tehát, hogy a magam bőrén én már megtanultam, mit jelent menekültnek lenni. Nem, egyáltalán nem azt jelenti, amit a bolondlibsik képzelnek és elősegítenek, nevesítve, hogy köpök a befogadó ország törvényeire, két lábbal tiporom a jogszabályokat, ellenkezem az ujjlenyomatom levételénél, veréssel vagy gyilkossággal fenyegetem a közszolgákat és még az őket segítő fegyveres (!!!) rendőröket is, majd mint aki jól végezte dolgát, esténként egy–egy laza kis lázadást szítok, és a haverokkal vécéket, fürdőket, ebédlőket és sátrakat verünk szét, terrorizáljuk a táboron kívüli polgári lakosságot – valódi, hamisítatlan terrorakciókkal hívjuk fel a környező, még gondolkodni képes emberfélék (a rasszisták) figyelmét arra, hogy befogadásra és letelepítésre alkalmatlanok vagyunk.
Ez itt a lényeg. Aki ilyesmit tesz, az nem menekült.
Az bizony terrorista.
És ebből van a legtöbb.

Akarok egy kis konklúziót.
Sajnálom, hogy a mai világban, ebben a velejéig romlott és már nem is rohadó, hanem teljesen szétrohadt, létezésre és jövőépítésre alkalmatlan Európai Unióban elvesztek a „védelem”, a „hazaszeretet”, a „haza védelme”, az „élettér” vagy a „megelőző csapás a békénk és kultúránk érdekében” kifejezések (a sor folytatható, mert sok egyéb szó vagy szópár létezik még erre). A tény, hogy egyelőre (2015–öt írunk most) „csak” olyan 1–2 millió tanulatlan, civilizálatlan, más vallásban nevelkedett, éppen ezért a kereszténységet többnyire megvető és nem elismerő, a kaukázusi emberfélék ellen keményen ellenségesen fellépő embertömeg érkezett Európába, de már most borítékolhatjuk, hogy a tavaszi olvadással minimum 5–6 millió következő hullám indul meg – hacsak nem több, akár 10–12 millió is.
A német szociális rendszer már 800 ezer menekülttől összeomlani készül. Mi történik, ha 2016–ban beoson a határokon további 2–3–5 millió „én echte szír vagyok, csak Ghánában születtem, mert anyám bangladesi mosolygós kis farmerlány volt” féle menekült, akik mindannyian követelni fogják a szerintük helyes bánásmódot (a fentebb említett saját lakást, autót és szobafal nagyságú tévét), és ha nem kapják meg ezeket, méghozzá rövid határidőn (heteken) belül, akkor millió vérre éhes muzulmán tanulatlan ellenség fog az utcákon masírozni, ott lesznek minden sarkon, a vonatokon és buszokon, megtámadnak a saját lakásodban és autódban, talán még a munkahelyed is veszélyben lesz, mert bármikor behatolhatnak, ezért aztán leállnak a városi tömegközlekedések, a távolsági buszok és vonatok, a reptereket a hadsereg hermetikusan védi, a rendőri és katonai állományt elkezdik behívókkal feltölteni, jogos lesz a civil fegyverhasználat – ámde a másik oldal, a terrorista is fegyvert fog majd rád?
Mi lesz akkor?
Visszasírjuk a ma „lerasszistázott” gondolkodókat, akik már egy–másfél éve is megmondták, hogy Európa normális védelme bizony határzáron, aknazáron és a határőrség fegyverhasználatán múlik? Minek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy végre mindenki belássa, hogy nem a „zsebdiktátor” olyan fenemód okos ott Magyarországon, hanem jelenleg ő az egyedüli vezető, aki ténylegesen tovább mert lépni az előrejelző számításokban és látni vélte, mivé fajul ez a kezeletlen, ostobán simogatós menekültáradat? Azt mondom, már késő, mert a 2015–ben beözönlött nagyjából kétmillió emberféle közül ha csak 10 százalék a terrorista/kegyetlenkedő/keresztényellenes, akkor minimum 200 ezer potenciális ellenséggel kell számolnunk Európa–szerte. Ehhez tegyük még hozzá a már itt élőket, akik hosszú évtizedeken át sajátították el a törvények adta kiskapukat, akik egy jelentős része nem igazán kedveli a mi ősi kultúrákat és nagy ívben köp az ezer és ezer éve kialakított életterünkre. Akik egészen egyszerűen ahhoz is ostobák, hogy belássák: ha elkergetik a fehér fajt, ha megölik és megsemmisítik, akkor nem lesz többé technikai/technológiai fejlődés, nem fog senki sem kitalálni új autókat, telefonokat, eszközöket, jövőbe látó dolgokat – mert a gondolkodó réteg megszűnik. A ma használatos technológia pedig lassan leamortizálódik és a muzulmán testvérek később már csak füstjelekkel lesznek képesek kommunikálni. Ez tény.

A fehér ember nélkül ma nem ott tartana a világ, ahol tart. Ilyen magasságokba egy–egy szírnek hazudott magasan kvalifikált emberlény sosem juttathatta volna el az emberiséget. Nem bűn ezt kimondani.

Minél hamarább szükség van valódi, fegyveres, tűzparancsot teljesítő határvédelemre, amely nem csak Magyarország határait védi, hanem az európai kultúra még álló–ácsorgó, bár lassan összeomló, múlttá vesző határait is. Haderőre van szükségünk, olyan tökös legényekre, akik képesek mind a határokon és mind a határon belül is észrevenni és elcsípni az európai szellemiségre, a civilizációra veszélyes egyedeket, mielőtt azok még bármi rosszat is tehetnének a polgári lakosság vagy a törvényes rend ellen.
Majdnem késő, rettentően közel állunk a ponthoz, ahonnan már csak komolyabb erőszak és évekig elhúzódó háborúk során lehet visszatáncolni, de 2016–ban, innen egy év múlva már biztosan késő lesz. A mai nagyjából 600–800 ezer potenciális zavargót, elégedetlenkedőt, terroristát még „könnyű leszerelni” és szükség esetén megölni vagy börtönbe vetni. De amikor majd 2–3 milliónyian lesznek, akik mellé bármikor felsorakozik a többi 6–8–10 millió megvezetett és könnyen felbujtható muzulmán, akkor az európai értékrendek, amiket őseink több ezer éven keresztül építettek, tervezgettek, csinosítottak és követtek, összeomlanak.

A kőkorszak akkor kezdődik.
Tegyünk ellene.