- odabaszós történet -
Annyira népszerű a téma, hogy napi szinten ömlik ránk a tévéből és az újságokból. Ezzel kelünk és fekszünk, egész álló nap ott motoszkál a fejünkben - végtére is ez lenne a cél. Hogy tudjunk róla és a mindennapi tévéműsorok vagy újságcikkek és interjúk agymosó volta miatt el is higgyük, hogy a dolog helyes, sőt: szükséges. Azt akarják, hogy beleegyezzünk. Hogy kétségtelenül kijelentsük: rendben van, csinájuk! Mert ez olyan emberi…
A kétezres évek (torz)szülötte ilyen névre hallgat: megelőző csapás.
A világ legundorítóbb katonai (néha már polgári vonalra is átballagó) szakkifejezése. Olyan, aminek jelentésére csak sután bólintunk, mert olyan erővel sulykolták belénk az egyetértésünket, hogy az már elképesztő. Azt hinnéd, hogy az alapvetés mai találmány, holott nem az.
Bemelegítésül (csak azért, hogy már itt, az elején lefektessük az irányvonalat) idepöcköljük, hogy 1940-ben a francia, illetve 1942-ben az orosz hadjáratok mind-mind egyfajta (ma még nem elismert és elismerhető) megelőző csapásként indultak - aztán később, főként a győztesek propagandája miatt, megtanultuk és elkönyveltük, hogy a gaz nácik egyszerűen csak lerohangatták a környező országokat.
Hogyne.
Nézzük meg, mi sejlik a kifejezés mögött és van-e összefüggés a múltban elkövetett, illetve a mai napig látható és látott megelőző csapások között. Meg fogsz lepődni. Vágjunk bele.
Hol volt és hol nem volt, mint egy valamirevaló mesében, méghozzá az Óperencián is túl, szóval valahol nagyon messze élt egy Hugo Grotius nevezetű holland uraság, aki egyébként jogot végzett és szépen bele is ásta magát az akkoriban már éledező és egyre keményebbé váló nemzetközi jogi bonyodalmakba - ha már annyira vágott az esze. A XVII. század néven ismert korszakot rajzoltuk ekkor. Emberünknek volt munkája bőven, hiszen élete során Hollandia elég szép háborúkat (harcokat) vívott a feltörekvő és erősödő Spanyolország, illetve Portugália ellen. Kellett a szakértelem, hogy a tengeri kereskedelmet, a tengeri határokat, tengerészeti követeléseket és egyéb érdekes országok közti bökdöséseket egyengesse. Meg is tette, amit lehetett. 1625-ben pedig csendben kijelentette, hogy véleménye szerint (jogilag odaköpve) az államnak joga van az önvédelemhez, méghozzá oly’ módon, hogy akár erőszakkal is megelőzzön egy feléje irányuló támadást.
Nocsak.
Barátunk elgondolását 1837-ben követte elsőként egyfajta „megelőző csapás-tett”, amikor a brit hadsereg átlépte Kanada és az Egyesült Államok határát, hogy odalenn délebbre megöljön pár hangoskodó/lázadó kanadait (és egy amerikait, hogy ne legyen könnyebb a nemzetközi jogalap), mert ezek az emberek támadást szerveztek a Korona ellen. A beavatkozást egyébként Caroline-ügy néven ismerjük és a mai napig az egyik szokásjogi törvény, amire bőségesen lehet hivatkozni.
Később a japánok is elkövettek ilyen „megelőzést”, amott az elfoglalt Mandzsúriában, majd a németek következtek 1940-ben, amikor lerohanták Norvégiát. Ezzel akarták megelőzni azt a brit tervet, miszerint az angol csapatok elfoglalnák Norvégiát és Svédországot, hogy onnan indítsanak inváziót Németország területére.
A sort Izrael folytatta 1967-ben, amikor a hatnapos háborúban támadássorozatot indított Egyiptom ellen. Sajnos (mint általában mindig) a nemzetközi jog és jogászok váll vállvetve mutattak rá, hogy az izraeli beavatkozás nem volt kimondottan „megelőző csapás”, mert nem illett bele a fentebb is említett Caroline teszt-be.
Na, lássuk.
A Caroline-teszt.
A teszt két alaptétele az arányosság és a szükségesség. Fontos, hogy a beavatkozó (katonai) erő ne legyen nagyobb, mint amekkora szükséges és csak akkor jöhessen szóba, ha a békés alternatíva már semmiképpen sem jöhet szóba. Magyarra fordítva: ha megkérted a csúnya fiúkat, hogy hagyjátok abba és beszéljétek meg, de azok még mindig szervezkednek - joggal tarthatsz tőle, hogy bármelyik percben rád rontanak. Ekkor jogod van „megelőzni”.
Az arányosság sem mindegy. A teszt szerint a csapásnak arányosnak kell lennie, tehát mondjuk egy USA méretű katonai potenciál nem zúdulhat rá egy Máltára vagy Ciprusra. Akár Magyarországra. Azonban (tegyük hozzá) a tesztet sorra hágják át olyan országok, mint az USA, Nagy-Britannia és a többi „szövetséges”: Németország, Franciaország, Olaszország és Ausztrália. A faszagyerekek. Mert sorra rohannak le maximum egy hétig ellenállást kifejteni képes államokat. Ez eddig rendben van, igaz?
Az izraeli beavatkozást (amely tehát nem volt „megelőző”, csak brutális és nem oda illő) a Nagytestvér Egyesült Államok folytatta a Közel-Keleten valamikor 2002 őszén (vagyis hosszú évtizedekig csönd uralkodott a kifejezés körül), lelkesen az 1991-es iraki lerohanást követően. Most nem fogunk kitérni arra, hogy mi volt ez az iraki balhé, mert oldalakat tudnánk megtölteni Bokor Gyuri Bácsi (az amerikai kinevezett törzsfőnök) viselt dolgaival - inkább úton maradunk.
Szóval a 2002-es „megelőző csapás” Irak ellen… hogy is mondjam… elképesztő erejű volt. Hahaha. Röhejes, hogy olyan ádáz propaganda előzte meg, ami miatt a Föld szinte összes ostoba polgára (kiemelve az „ostoba” jelzőt) elhitte, hogy a csapás szükséges - mindenképpen kell a boldogabb jövő érdekében. Bevallom, még én is drukkoltam, mert olyan erős mosást kaptam, amitől csak éljenezni tudtam egy ilyen alattomos katonai beavatkozást. Sajnálom, de nem fogok erről kussolni.
Ebben az időben, vagyis a kétezres évek elején változott meg tehát Hugo barátunk közel 350 éves felvetése a megelőzésről, állami önvédelemről és fegyveres beavatkozásokról. Ekkor változott meg a kifejezés értelme, mikor az amerikai hadsereg se szó, se beszéd lerohanta az első olyan független államot, amelyiket kedve tartotta (a mai modernebb időkről beszélünk, „elfeledve” most Vietnámot - oké?). Persze, ez a lerohant állam már a második volt a sorban az egy évvel korábbi Afganisztánnal számolva, csakhogy az afgánokat nem „megelőzték”, hanem egészen egyszerűen lebombázták, megsemmisítették és visszaküldték a kőkorba (oké, valahonnan a középkor szintjéről tették ezt, tekintve, hogy Afganisztán amolyan középkori módon éldegélt akkoriban). Szóval a „megelőző csapás” egy újkori szörnnyé lett: definíciója annak, hogy az erősebb könnyedén eltiporhatja a gyengébbet - és ehhez a többiek, a világ többi része (katonai hatalma) behunyt szemmel statisztál.
A fentebb is olvasható Caroline-teszt szerint sem 1991-ben (amikor még nem használtuk a „megelőző” szót)(hiszen az amerikai hadvezetés nem fedezte fel magának), sem pedig 2002-ben nem illett volna lerohanni Irakot. A teszt szerint Afganisztán lerohanása… hagyjuk már! Bosszú volt, nem több. Erőfitogtatás a világ előtt. És ugyanezen teszt szerint az 1995-ös boszniai légitámadások vagy a 2000-es nigériai beavatkozások, esetleg a 2004-es haitin elkövetett államcsíny mind-mind egyszerű seggriszálások voltak a katonai potenciál bemutatására - nem előztek meg semmit. Mert nem volt mit megelőzni.
Van egyfajta ide illő, igazán XXI. századi pofátlanság ebben, hogy szép lassan felépítünk egy olyan erős katonai potenciált, amellyel a világ többi része egészen egyszerűen nem tud szembeszállni, aztán ezt az erőt arra használjuk, hogy agresszorként lépjünk fel - miközben a média segítségével isteníttetjük magunkat. Mi vagyunk a világ csendőre, valljuk lányos mosollyal - és hiszünk is benne. No persze, aki ellent mer mondani, aki rá mer mutatni a hibáinkra, azt a szövetségeseink (a sokszor megfélemlített haverok) segítségével gazdaságilag térdepeltetjük le, vagy ami rosszabb: szintén lerohanjuk. Esetleg (ez is egy opció) a haverokkal rohantatjuk le…
Van az a legenda, miszerint a múlt század elején még nem volt eldöntött, hogy az amerikai földrészen melyik gazdasági hatalom lesz a vezető tényező: az Egyesült Államok vagy Argentína. Egyikük északon terült el, óceántól óceánig nyúló határai voltak és lassan betelepültek az Újvilág felé áramló európai tömegek (főleg írek, angolok, németek és hollandok, meg a belsőbb Európa népei)(ne feledjük a lengyeleket), miközben a másik egy hihetetlenül gazdag termőfölddel ellátott, hegyekkel tarkított prérin álló óriási ország volt a déli féltekén, ahová az éghajlat és a történelmi háttér miatt főként olaszok és spanyolok telepedtek le. Azt mondom, ennek a legendának már csak azért sem lehet valóságalapja, mert tisztán látszik, hogy a gazdasági hatalomhoz nem elegendő a kellemes termőföld - kell hozzá egy kicsivel több. Mondjuk, elkelne Európa (mint egykor baromi erős gazdasági potenciál) közelsége is. Vagy egy igen gazdag népcsoport (faj?) lassú, de bizonyos beköltözése/letelepedése és térnyerése. (Ebbe most nem megyünk bele.)
Argentína egy kis rész Európa. A kultúra, az építészet, a hangulat mind egy kis Európát sejtet. Az Egyesült Államok soha nem volt és nem is akart egy kicsit sem Európa lenni. Városnevekben igen (London, Budapest, Berlin, satöbbi), talán egy kicsit az építészetében (legalábbis régebben - nem a felhőkarcolókra gondolva), de valójában az USA egy önálló identitás. Nem másol, inkább irányít. Vezet.
Vagyis ezt szereti láttatni.
A kis kitérő lényege az lenne, hogy vajon mivé lett volna a világ, ha Argentínába áramlik a tőke, ha ott lett volna az a megfelelő gazdasági felemelkedés, ami később jól jött a jenkiknek? Jó kérdés - de a válasz könnyű. Bárhogyan is alakult volna a XX. század eleje, a második világháborúban az USA gazdasági, katonai és földrajzi helyzete döntő volt, döntő lett volna. Lehetséges, hogy az argentin gazdasági és katonai potenciál átrajzolta volna a Föld déli féltekét, értve itt, hogy Argentína irányíthatta volna talán egész Dél-Amerikát, befolyása lehetett volna akár Afrikára és az Óceániai szigetekre is, de északon az USA lett volna a vezér. Ez nem lehet kétséges.
Azt is elkönyvelhetjük, hogy meglett volna a „fék” az USA ellen.
Talán.
Most pedig játszani akarok. Tényekkel és számokkal (talán), de mindenképpen jó játék lesz. A neve legyen ez: visszavágó. Reváns, ahogy magyarul mondani illik. A világ egyetlen és legerősebb agresszor állama sokszor teszi azt, amit akar, mert megteheti. Észt osztogat, gazdaságilag befolyásol, ráveszi a haverjait, hogy együttes erővel „térítsenek jó észre” országokat, területeket vagy gazdaságokat, illetve ezekkel a haverokkal karöltve időnként beavatkoznak független államok belügyeibe.
Valahogy már gyerekfejjel sem értettem ennek a kicsavart logikának a „szépségét”. Vagyis miért nem telepíthetett a Szovjetunió atomrakéták indításához alkalmas kilövőállásokat Kubába? Miért ünnepli ma is a világ azt, hogy az USA majdnem kirobbantotta a harmadik világháborút? Mert amit nekik lehetett, tekintve, hogy atomrakéták és kilövőállások voltak Németországban, Törökországban és persze az olaszoknál meg talán a kanadaiaknál is (északon), ahogy a dánok sem maradhattak ki (Grönlandot nézve), azt nem engedhettük meg a szovjeteknek. Miért is? Mi ez a csavar?
Azt mondom, 1962-ben igenis teljesen jogos lett volna a kubai atomrakéta, ami Miami, New York meg Washington felé néz - ahogy volt is ugyanilyen a távoli Szibériában, a lehető legközelebb az amerikai partokhoz. Naná. Miért csak nekem nem probléma, ha az agresszort a saját fegyvereivel tartjuk sakkban (nem szó szerint)?
Ez lesz a játék lényege.
Az én képzelt világomban, ahol az Egyesült Államoknak olyan belső és külső anyagi gondjai akadnak, amikről te, a külföldön élő talán soha nem is fogsz tudni (én is csak azért, mert itt lakom mellette és csurran-cseppen némi személyes információ túloldali haveroktól és ismerősöktől), szóval az én világomban néhány eddig észre sem vett, amolyan perifériára küldött középhatalom összefog a biztos lerohanás érdekében.
Miért?
Azt mondom, a világ jelenleg józanabb része megunja végre, hogy az USA korlátlanul lerohanhat bekebelezhet államokat és megszerezhet olyan területeket, amikhez elvileg semmi köze. Katonailag igazgat afgán mákültetvényeket és iraki olajmezőket - hát hogyne. Beleszól afrikai és közel-keleti államok sorsába, osztja az észt az állami bábvezetők között… Ez a természetes, igaz? Szóval az én játékomban végre megjön az esze az alábbi államoknak: Oroszország, Kína, India és Brazília, és persze ilyen követőkre, támogatókra lelnek, mint a már említett Argentína, Pakisztán, néhány afrikai gengszterállam, egyéb dél-amerikai erők (ne feledjük Venezuelát), és miután kellemes terveket faragtak maguknak, hirtelen „megelőző csapásként” lerohanják az agresszor főbb városait. Nem, az egészet nem lehet, mert az Egyesült Államok területe óriási, de lerohanják a Keleti Partot és persze a déli olajmezőket (Texas szerintem röhögve „adja meg magát” - cserébe megkéri az áhított függetlenséget és szövetségre lép a Szövetséggel).
Persze, ahhoz, hogy egy ilyen „megelőző csapás” következmények nélkül létrejöjjön, rengeteg idő és agymosás szükségeltetik. Mert ma teljesen természetes, hogy mikor az USA lerohanja mondjuk Irakot, akkor Oroszország vagy Kína nem üzen rögtön hadat és nem tör ki a harmadik világégés. Nekem ez teljesen természetes reakció lenne. Ugyanis összeszorul az öklöm, ha arra gondolok, hogy mindezt büntetlenül meg lehet tenni.
Viszont ha valaki lerohanná mondjuk Floridát (és ugyanezzel a hévvel a másik oldalon San Franciscót, akkor a világ egy emberként háborodna fel - holott mindössze annyi történik, hogy megelőzünk valamit, méghozzá egy jövőbeli újabb agresszív lerohanást és bekebelezést (gyarmatszerzést). Ha ma megtörténne egy ilyen „megelőzés”, szinte az egész kibaszott Európai Unió (köztük Magyarország is, ezt ne feledd) hadat üzenne az oroszoktól kezdve Brazíliáig mindenkinek, aztán pár nap alatt olyan féktelen erőfitogtatás jönne létre, aminek a vége egy kellemes, tüdőre nyelt atomháború lenne.
Mindez azért, mert az agresszort a saját fegyverével térítjük jobb belátásra.
Érthető a csavar a dologban, igaz? Röhejes.
Nem lehet, hogy a „megelőző csapás” kijelentés csak és kizárólag egy furcsa sapkát hordó népcsoport által irányított ország tehesse (vallhassa) magáénak. Egyszerűen megengedhetetlennek és visszataszítóan furcsának látom, hogy a világ egy emberként szeret asszisztálni az Egyesült Államok eltúlzott és igazságtalan „csapásaihoz”, miközben ha például Kína vagy Irán, esetleg az oroszok tennének ilyet, rögtön sikoltana az összes pajeszkirály és eszterlánc királynő. Valahogy nem fér a fejembe, miért természetes az, hogy az agresszor bármit megtehet, miközben ujjal mutogat a többiekre és azt köpködi, hogy mindenki zsiványkodik - csak ő a hófehérre mázolt szűzkisanya, vagy mifene…
Amiért ezt a cikket írtam.
Sokszor beszélgetek feleségemmel a világról, a világban történő politikai és katonai dolgokról - és a területi közelsége miatt elég gyakran szóba jön az Egyesült Államok. Feleségem politika szakon tanul, később szeretne ezen a vonalon dolgozni. Jelenleg is elég sok esszét tesz le az asztalra, elemzéseket a tanulmányai alatt mind politikai, mind gazdasági vagy katonai téren. Értem és elfogadom az ő szavait arról, mit képvisel az USA ma a világban, de látom, hogy amikor ehhez a cikkhez hasonló véleményeket fejtek ki neki és az én buta kis angoltudásommal igyekszem körbeírni a lényeget, eltátja a száját - gondolkozik.
Befogad.
Többször is hangoztattam itthon (és vallom ma is)(te már tudhatsz róla előző blogom miatt), hogy ami a médiában zajlik, az semmi más, nem információátadás, hanem agymosás. Éppen ezért sem feleségem, sem jómagam nem nézzük a híreket, nem foglalkozunk újságcikkekkel, mert tudjuk, hogy a napi szintű valódi információkhoz mélyebbre kell ásnunk. Ne hidd, hogy például a kanadai televíziók mesélnek egy-egy újabb iráni tudományos vagy technikai áttörésről, esetleg komoly hangvételű riportműsort sugároznak ostoba, az elnök ellen uszító lányokról, akiket aztán az orosz állam „ledarált” valahol Szibériában (jogosan). Nem, itt is csak az megy, hogy Szomszéd Bácsi hogyan fedezte fel a saját farkát mosogatás közben, meg hogy milyen újabb technológiai kütyüket vehetsz meg potom pénzért, illetve hogy a torontói polgármester (ez is megérne egy cikket) megint milyen jól belerúgott a zsebkendők nélkül otthonról elmenni nem merő csoportosulásba - és ezért lassan kifingatják.
Gyűlölöm az Egyesült Államok külpolitikáját (ami valójában már nem politika, csak erőszak), ez mellett egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan képes szinte az egész világ statisztálni ezekhez a beavatkozásokhoz. Vallom, hogy egy ilyen agresszor csak életerőt és jövőképet elszívó élősködő gomba a Föld nevű bolygón, amit idővel meg kell próbálni elpusztítani.
Annyira, de annyira beleégett az amerikai polgárok tudatába (az agymosásnak hála) az a kép, hogy ők a jófiúk és viszik a demokráciát szerte a világban, hogy a mindenkori rezsimhatalom (Bokor Gyurik és Majom Barack) magabiztossá lett, észre sem véve, ahogy ébredezik, sőt: már fel is kelt az amerikai átlagpolgár. Egyre többen tudják odaát, hogy az USA nem a demokráciát képviseli a világban, hanem az agressziót. Egyre több szövetségi állam akar kiválni, elszakadni és önállósodni. Katonai („nemzeti gárdai”) erők kellenek az összetartáshoz - illetve pontosan ugyanolyan agresszív belpolitika, mint amilyen a külpolitika. Erről persze nem beszél a média, mert az megingatná benned a hitet, hogy az Egyesült Államok erős és legyőzhetetlen. Dehogy az.
Nem véletlen, hogy az utóbbi években ez az agresszor keresi a lehetőségeket a kivonulásokra az eddig megszerzett területekről, illetve nem igazán akar már olyan hetykén lerohanni távoli államokat. Hihetetlen pénzügyi és gazdasági összeomlás kezdődött el, aminek még nincsen vége - és ez magával ránthatja a hadsereget is, mint az USA egyetlen kiviteli exportcikkét. Ez itt a baj. Egyik pillanatról a másikra szakadhat szét ez a roppant erő, ami kisebb-nagyobb csoportokra van szétdobálva a Földön. Ne hidd, hogy az amerikai katona olyan ostoba - és ne hidd, hogy adott esetben, a legkisebb szikra eljövetelekor nem mer a gazdi kezébe harapni.
Dehogynem.
És ebben rejlik (ma még) az USA egyetlen ereje - a propagandában. Az agymosásban. Ha nem lenne ennyire erős az agymosás, a hadsereg és a híres Nemzeti Gárda már régen az államirányítás ellen harcolna. Mert minden állampolgár (a katona is) érzi, hogy napról napra rosszabb a helyzet, egyre bizonytalanabb ez a gazdasági hanyatlás, amit külső területeken lopott javakkal próbálnak egyensúlyozni. Csakhogy ez nem megy. Sem rövidtávon, sem hosszútávon.
Mindketten, te is és én is meg fogjuk érni, amikor az Egyesült Államok, mint szövetségi állam meginog és minimum három, de legalább hat-hét darabra szétesik. Nem lesz jó. Egyáltalán nem lesz jobb a világ ezt követően, ne feledd! De kinek tetszik, mikor elüszkösödik a lába és le kell vágni ahhoz, hogy később, hosszú és keserves hónapok vagy évek után, de megerősödve, immáron egy másik (mű)lábbal egy szebb jövő felé bandukoljunk?
Az USA megszűnte után is lesz élet a Földön. Idővel kellemesebb. Nem jobb, ezt megint elismétlem, csak másabb, talán élhetőbb, kevésbé fenyegetettebb.
Annyit még, hogy ha egyetértesz a „megelőz csapás” kifejezéssel és szerinted ez teljesen jogos, azért gondolkozz el rajta, hogy otthon éldegélsz a szaros budai villádban (anyu és apu pénzén)(nézz magadba), aztán egyik nap a kormányrúdhoz segített kis cigányod olyan lépéseket tesz, ami nem tetszik sem Uniónak, sem tengerentúli agresszornak - aztán egyik nap vadászgépek meg rakéták jelennek meg az égen…
Te csak élni szeretnél. Dolgozni, enni, baszni, tévézni, vállalni a napi agymosást.
Erre „megelőznek”.
Bele fogsz dögleni. Pedig nem is tehetsz róla.
Szóval gondolkozz, mennyire szükséges a „megelőző csapás” a világban. Köszönöm.
Utolsó kommentek