- multiverzumok, fészkes kis gondolatok és maga a Pokol -

Ahogy azt bő három héttel ezelőtt megígértem, amennyiben szombaton nem következik be tömeges kihalás (ennek nyoma, hogy most is kávéval az orrod közelében nyitottad meg a cikket és szabadon lélegezve, nem pedig fejvesztve menekülve özönvíz/tűzhányók/földrengés elől, köhögve a légkörbe jutott portól és az utolsó métereket szenvedve olvasod), akkor most folytatom a témát, egy kicsit más irányba tekintgetve, de majdnem hogy a fő csapásvonalon maradva.
Előszóban még annyit megemlítenék, hogy a kihalás, mint olyan, e cikket követően téged sem fog igazán érdekelni, hiszen teljesen más megvilágításba kerül az, amit életnek és halálnak vélsz.

Miről is beszélünk? A sokat és sokszor emlegetett halálról természetesen – és az azt megelőző életről.
Van ugyebár a mitológiánkban két hely, amely nagy fontossággal bír. Egyik a Pokol, másik a Menyország. Nos, azt beszélik, hogy halálunk után, azt meglesve, hogy hogyan viselkedtünk itt a Földön, „valakik” eldöntik majd, hogy hová kerülünk – a csúnya és rossz emberek mennek a Pokolba, az arra érdemesek pedig a Menyországba.
Nos, ez nem teljesen igaz. Legalábbis én ezt állítom.

Ahogy minden normális ember ezen a bolygón, régebben jómagam is féltem a haláltól. Persze, hogy így tettem – mondom, hogy ez a normális! Hiszen van egy életed, vannak tárgyaid, amikhez ragaszkodsz, talán még pénzed is akad, meg családod és haverok, sör és kocsik és nyáridő és Balaton… minden francos cucc, amiket magad mögött hagysz, miközben autóbalesetet szenvedsz és darabokra szakadsz a felismerhetetlenre roncsolódott kocsiban. Vagy miközben lezuhan veled a repülő, amit éppen most robbantott fel valami őrült illegális. Vagy akkor, amikor egy medve tép szét odaát Erdélyben kirándulás közben. Vagy a legjobb példánál maradva - mikor amerikai katonák bombázzák szarrá a városodat, hozva az ő kis demokráciájukat.
Egyszóval – meghalsz. És ha meghalsz, az nem jó. Mert akkor vége van. Valaminek legalábbis vége szakad.

De mi van, ha ez nem teljesen igaz?

- sokadszorra –

Az a helyzet, hogy egyik kedvenc filmem, amely 2012-re jósolta az Emberiség Nagy És Förtelmes Halálát, egyre lejjebb csúszik a filmértékelési listán. Jelenleg már 6 pont alatt jár, amit nem értek, mert szerintem elképesztően jó kis szórakoztató mű, bár tény, hogy a végére igazi amerikai eposszá silányul, amelyben nekem sem látvánnyal, sem szereplőkkel, sem pedig (megint csak az utolsó jelenetekig) forgatókönyvvel nincs különösebb bajom.
Mindegy.
Van persze más előzményfilm is, amely ide kapcsolódik, mégpedig az úgynevezett „mély benyomódás”, vagyis a Deep Impact, amelyben nagyon jól van összerakva az, amiről most részben szólni szeretnék. Jelesül, hogy a kormány szépen suttyomban titkolja, hogy valami nagy baj készülődik és a Földnek majdnem hogy annyi lesz.

Beszélik, hogy van egy bolygó, aminek az a neve, hogy Nibiru, és amelyre anno még a sumérok is felnéztek. No, nem a szó szoros értelmében – csak jelképesen, szabad szemmel, valahová az égboltra gondolván az izzó kődarabot. Maga a bolygó neve is őstörténeti sumér eredetű és magának Marduk főistennek az égi otthonát jelöli. Nos, a legendák szerint 2012-ben a Föld találkozott és össze is ütközött ezzel a bolygóval. Nem, ez nem a film volt. Mások szerint kicsit később fog bekövetkezni a katasztrófa.
Jelenleg idén szeptember 23-ára teszik a pontos dátumot.
Van még két szép hétvégénk, barátom, aztán szombaton reggel elkezdődik valami. Erről mesélek most.

- agysebészek kerestetnek -

Ne legyenek illúzióink – igenis jönnek ide aggyal és népszerű agyi tevékenységgel mély kapcsolatot ápoló, kifinomult úriemberek. Nem fejlett agysebészek, nem is irigyelt IT-szakemberek Afganisztánból, helyette inkább agyelszívó-agyevő, agyhalott és agyatlan semmirekellők, akiket olyan szinten „tolnak hátulról” (nem farpofába, bár nevezett arctalanok talán ott is kutakodnak-matatnak néha), hogy ezekhez képest a valódi menekültek csak elkerekedett szemű kislányok a bohém, virágföldes határszélen.
Az illegális szemétgyűjtésben sok ország nem akar részt venni. Ezeket most még náci beállítottságúaknak nevezzük, bár egyre többen lesznek, és az különbözteti meg őket a többi gyarmattól, hogy itt még akad és használódik némi józan ész. Ezen területek között találunk egy hagyományosan fejlődő, kicsinyke közép-európai diktatúrát is, amelyet még legalább 4-8 évig egy tekintélyes pókhassal megáldott úgynevezett Kancigány és annak hasonlóan polipszerű pókszerű sleppje vezet majd. Viszont a nyugatabbra lévők, akik önmagukat Európai Uniós Felsőbbrendűen Kibebaszott Ratyiknak is nevezhetnék, tárt karokkal fogadták és fogadják ezeket a messzi földön híres agysebészeket.
Vagy mégsem?

Emlékszem az osztrákokra, akik még Linzből is felkerekedtek Budapest felé, hogy saját költségükön, saját autóval, saját időben és sajátos terrormódszerrel „átmenekítsék” a határon az egészen véletlenül Magyarországon ragadt és ott nagyon kegyetlen meg rossz meg elviselhetetlen körülmények között tengődő sokszázezer illegális határátlépőt. Azokat, akiket magam is kerülgettem a Keletinél, mert éppen arra volt dolgom – és akiknek a bűzét a mai napig nem felejtem el. Mert büdösek, koszosak, civilizálatlanok voltak, ahogy azok is maradnak.
De most inkább kanyarodjunk kicsit vissza a mondatok között. És nézzük meg még jobban az alapokat.
Azt állítottam, hogy sokszázezer illegális határátlépőből vittek el a „sógorok” innen pár ezret. A szó, amit keresünk, most ez – illegális.
Lapozunk.

- gyűjtemény ínyenceknek -

Talán felesleges is leszögeznem, hogy ez nem az én gyűjtésem. Mindössze érthetőbbé varázsoltam a sokszor helyesírási hibákban tobzódó mondatokat, aztán szépen sorrendbe szedtem a dolgot. De van véleményem. Mondom is.

Érdekesnek vélem, hogy nincs még egy olyan nép (önmagukat fajnak is tekintő közösség) a Földön, mint ezek a sokszor még nevükön sem nevezhető lények.
Hihetetlen, hogy nem tudunk örményekről, albánokról vagy tibetiekről beszélni úgy, mint ahogy a zsidókról. Érdekes, hogy senki sem beszél az egykor vérszomjas maják, az inkák vagy éppen a sokkal békésebb eszkimók ellen – nincs az embereknek problémájuk az egyébként problémás tamilokkal vagy egyéb távoli „törzsekkel” és „fajokkal”.
Továbbá érdekes, hogy mindig beléjük botlasz, tök mindegy, hogy filmről, zenéről vagy könyvről (művészetekről és annak nevezett baromságokról) van szó, esetleg könnyen kivitelezhető szándékos csalásokról, toronyösszeomlásokról vagy éppen elnökválasztásokról. A kérdés ott tombol – miért nem a skótok jönnek mindig elő ezekben az esetekben? Vagy az ónorvégok?

Nincs semmiféle zsidógyűlölet a világban. Nem hiszek benne. Nem a népet vagy a fajt gyűlölik ugyanis azok, akik nem kedvelik a zsidókat, hanem összességében azt, amit képviselnek. Hogy őszinte legyek, ha én zsidónak születtem volna, mélyen tagadnám. Nem mondanám meg senkinek sem, bízva benne, hogy a pöcsömön is fityeg még valami – vagy ha nem, hát lefizetném azokat, akikkel együtt háltam/hálok. Hogy kussoljanak.

Szóval érdekes egy nemzet/nép/faj ez. Atomrakétákkal van felszerelve, de senki sem bünteti őket (nézd mostanában Észak-Koreát). Szuverén államok területére hatolnak be és ott bombáznak és gyilkolnak, de senki sem rohanja le őket. Látszólag bármit megtehetnek a világban, és…
Mondom: látszólag. Nem akarom tovább húzni az időt.
Jöjjön a válogatás! Lapozz és csodálkozz, hány nagy nevű embernek volt lesújtó véleménye ezekről.

– újrakezd… és… –

Van ez a helyes kis gyermek innen Stájerországból, aki gépembereket, meg felizmozott macsólecsókat játszik nekünk a filmvásznon (egyébként 70 éves múlt a héten, innen is köszöntöm és… baszki), és ő szokta volt mondogatni, hogy „I’ll be back”, ami valójában „I will be back”, ami magyarosan ennyi, hogy „Vissza fogok jönni”.
Hát, barátaim (és ellenségeim) – visszatértem.

I’ll be back.

Az ok, amiért meg kellett hoznom ezt a döntést, több mint kettős. Fogok mesélni sokat, nem csak politika lesz itt terítéken – de legfőképpen persze az. Igyekszem majd röviden és tömören fogalmazni, úgyhogy a régi haverok, akik kávé meg teasütemény mellett ültek le egy-egy bejegyzésemhez, most csalódhatnak. De csak egy kicsit.
Egyszóval több okom is volt/van a visszatérésre. Sorban mondom.

Első és legfontosabb, hogy Tom és a valódi énem/nevem össze vannak kötve. Tom Bobb volt az írói álnevem évtizedekig, de egyéb okok miatt nem olyan régen változtattam ezen. Szóval Tom és a valódi énem Alex a Facebook nevezetű szörny útján „egyek”, vagyis okom a visszatérésre leginkább az volt, hogy létezik és létezését erővel mutatja ki az említett szörnyeteg.
A magam ura akarok lenni a bejegyzéseimben, ahogy régen is, és mivel sok bejegyzésem születik a Facebook-on, most visszatérünk ide. Itt senki sem kritizál és senki sem töröl vagy zár ki egy kis időre a véleményem miatt. Ez itt az én területem.

Második okom, hogy (pontosan úgy, mint 2008 körül) egy kisebb írói válság tört rám pár hónapja, amelyet leginkább írással, folyamatos „gépveréssel” lehet enyhíteni és gyógyítani – de mivel pont maga az írás nem akar menni, legjobb, ha kicsit más témában is verem a tamtamot/a gépet. Így tehát jó kis ujjgyakorlat lesz ez a pár bejegyzés itt a jövőben.

Harmadik és legutolsó okom a gyermekem születése – és az akörüli szentséges dolgok. Volna mit mesélnem olyanoknak, akik még előtte vannak, vagy akik nyakig benne vannak, és olyanoknak is, akik már túl vannak rajta és csak nevetgélnek rajtam. Mert ők sem szentek. Sok embert és szülőt ismertem meg az utóbbi időkben és van véleményem gyereknevelésről meg úgy egyébként az apává válásról. Érdekes lesz.

Szóval visszatértem és hamarosan indul a lavina. Nem mondom, hogy nagyon aktív leszek, az biztos, hogy a 2009-2010-es aktivitásomat (havi 8-10 poszt) nem fogom elérni, de igyekszem „pörögni” majd, ahogy tőlem telik. És itt hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy köszöntsem a „tök” nélküli TEK munkatársait is, akik most tágra nyitott szemekkel nézik, hogy „hogyan radikalizálódik” már megint ez a Tom gyerek. Hát, srácok, ez van, ha valaki nem ért egyet sem a létezésetekkel, sem a gazdáitok létezésével és vannak ötletei arra nézve, hogyan lehet tenni ellenetek és ellenük. Bocs ha nem tartom magamban azt, amikor valami irtózatos nagy faszságban van benne a kezetek (volt rá példa a múltban) és inkább leírom az olvasóimnak (és persze az utókornak), hogyan lehet tenni ellenetek – és a hülyeségeitek ellen.
Be fogok ide rakni régebbi Agymosott-bejegyzéseket is, csak javítanom kell az olvashatóságukon – ismétlem magam, nem akarok hosszú posztokat. Szóval… nyeregbe!

Visszatértem.

– a negyedik rész –

Ott hagytuk abba, hogy én bizony ismerem az úgynevezett „lassú alapozás” mibenlétét. Lassú alapozásnak nevezzük, amikor az írócsemetének valójában csak egy szigorúan szűk alapötlete van, még nem ismeri pontosan a regénye minden szegletét, fogalma sincs az összes szereplőről, főleg nem arról, hogy melyik legyen kidolgozottan háromdimenziós és melyikük maradjon csak egy– vagy kétdimenziós. Sokszor Apa azt sem tudja (honnan is tudná?), hogy milyen ütemben építse fel a fejezeteket. Ezt csak nagyon hosszú évek alatt lehet jól elsajátítani.
Ezért is találkozol sokszor túlságosan is rövid jelenetekkel vagy párbeszédekkel, máskor meg iszonyúan unalmas és hosszú változatokkal – mert az írócska nem gyakorlott. Ez rengetegszer előfordul a Szürkület, Az éhezők viadala vagy a többi faszságban. Nézd csak meg! Még csak keresned sem kell a sok hülyeséget a fejezetek között…

A lassú alapozás leginkább tanácstalanság. Nem más. Az alapötlet legelső és talán atom biztos jelenete teljesen ki van dolgozva Apa/Anya fejében – csak az a gond, hogy a folytatás valahogy egyre lyukacsosabb és szellősebb. Egyre laposabb. Így aztán oldalakon keresztül semmitmondó a regény, ezért érzed azt, hogy nem is az unalom, hanem a harag zabál fel, miközben küzdesz az értelmetlen és ízetlen sorokkal.
Erről van szó, mikor tehetségtelenek állnak neki alkotni.

Nem mindenkinek megy ez a dolog, lehet bármennyire is népszerű.

– a harmadik rész –

Az első részben úgymond alapoztunk, a második részben tovább fejtegettük a témát, és most elérkeztünk oda, ahol nem lehet tovább kerülgetni a forró kását. Rengetegen utálnak engem a nagy pofám miatt, sokszor még én sem merek tükörbe nézni (ez poén volt, úgy vedd), a saját barátaim inkább nem hívnak telefonon és nem tartjuk levélben sem a kapcsolatot, mert (szerintem erről van szó) nem akarják a szemembe/fülembe mondani, hogy vegyek már vissza…
Nem ragozom.
Van véleményem a dolgokról, amelyek körülöttem léteznek – és nem rejtem őket véka alá.

Gyerünk hát.
Fogalmam sincs az orvostudományokról. Ha ülünk veled egymással szemben, mint például most, és elkezdünk értekezni sebészetről, rákról, AIDS–ről meg orvosságokról, esetleg mindenféle halálos szindrómákról vagy járványokról, azt hiszem, csak az olvasottságomra tudok támaszkodni – amit érezni is fogsz. Idézni fogok, kissé összefüggéstelenül csacsogni, hiszen nem vagyok profi a témában. Ugyanígy nem tudok hozzászólni az esztergáláshoz. Voltam segéd pár profi esztergályos mellett és sokszor rám hagyták, hogy ha lejárnak a gépek, kapcsoljam le őket, meg ha beállítottak nekem valamit, akkor képes voltam ezer meg ezer darab vackot is legyártani – de nem tudok egyedül kinyitni egy műhelyt és képtelen vagyok megrendeléseket felvenni, majd azokat teljesíteni.

Viszont kurva jó író vagyok.
Itt lapozunk.

Nem is tudom, hogy röhögjek-e vagy sírjak, mikor egy köztudottan simlis tolvaj "amerikai producerféle", amolyan megtűrt hülyegyerek jön a nagy arcával, hogy majd ő most jól megmondja...
Vajna András, a kis Andriska, aki egyedül lófaszt sem tudott felmutatni odakinn a Nagy Víz másik oldalán (mindig szüksége volt az igazi producerre és "látó" emberre, Mario Kassar-ra), adócsalás miatt hirtelen szépnek látta Magyarországot és jött is, mint aki seggbe kúrtak-rúgtak - mert minden bizonnyal így történt.

– a második rész –

Az előző részben ott hagytuk abba a dolgot, hogy felemlegettem pár írót és a hozzájuk köthető „világhírű” könyveket. Nem ezt a vonalat fogjuk folytatni, mert akkor csak unalmas fröcsögés lenne a dologból – inkább más vizekre evezünk. Személyeskedünk kicsit.
Azért lett kiválogatva és iderakva e szó (személyeskedés), mert bármilyen hihetetlen számodra, de az író is ember. Egy személy. Erre már az előzőekben is kitértem, de most jobban belemegyünk. Csak hogy értsd, milyen is az, mikor elhatározod, hogy lesz ami lesz, te bizony elkészíted a következő regényedet.

Olvasom, hogy Apa egyik reggel nagy dúrral felébredt, lerúgta magáról az egész családot (repült a kutya, a gyerek és Anya), aztán sebtében odaült a számítógépe elé, hogy az elkövetkező két hónap folyamán lekörmölje élete első regényét. Nem kisregényt, nem novellákat vagy valami érdekes esszét, hanem egy teljes nagyregényt – két hónap alatt.
Nem kell csodálkoznod – én is csináltam ilyet. A minősége olyan is.
Nincs abban semmi nagy kunszt, hogy a katyvasz ott a fejedben, amit a massza dagaszt, ami a filmek és a könyvek hatására mocorog benn a fejedben, szóval hogy a katyvasz képes egy kicsit megbolondítani. Amikor látod a kungfus hőst, te is ki tudnál menni az utcára, hogy egyszerre vagy hat hülye rendőrt bunyózz le. Amikor Arnold berúgja az ajtót, legszívesebben te sem nyúlnál soha többé kilincshez. Az olyan megalázó… És amikor azzal ébredsz, hogy baszd meg, én ma megváltom a világot, mert regényt írok, akkor nem szabad ellenkezni. Te vagy Apa, aki mindent jobban tud.
Pedig nem.

Bármilyen hihetetlen, ti fröcsögő és gusztustalan földi lények, akik magatokat kiválasztottaknak képzelitek, de már megint piszkáljátok a normálisan gondolkodó embereket - újra és újra előszedtek ostoba ötleteket, legendákat és selejtes gondolatokat, csak azért, mert (egyelőre) megtehetitek. Miért nem azzal foglalkozunk inkább, milyen ronda és gusztustalan egy nőstényállat volt Golda Meir, aki inkább nézett ki valami iszonyatosan visszataszító férfinek, mintsem nőnek? Miért nem beszélünk az ő arcáról és testéről? Az ő nyavalyáiról? Miért nem ezzel foglalkozunk? Az ő szemmel látható betegségeivel is foglalkozhatnánk - idegbeteg volt, aki az atombombát is be akarta vetni, egy elmebeteg vezető, nem beszámítható... Vagy azza is foglalkozhatnátokl, hogy az általatok ugyan tisztelt, de végeredményben csak egy mocskos kis terrorista Ben-Gúrión miért nem tudott rendesen pisálni, miért szúrt és tépett neki éveken keresztül a vécékagyló fölött állva (én nem mondtam, hogy seggbekukitól, de még az is elképzelhető)? Érted ezt, barátom?

– az első rész –

Úgy szeretnélek most megszólítani, mintha ott ülnék veled a szemben lévő széken. Baráti csevej lesz, amelyben beavatlak kicsit az én dolgaimba, majd elmondom, hogy hol a hiba abban a világban, amiről most mesélni fogok, aztán (a kommentekben) én is meghallgatlak téged.
Őrületes munkának vagyok a végén (inkább a vége felé), miközben egy másik őrületes munkafolyamatnak csak az elején kocogok. Talán tudod rólam, hogy egyébként háromkötetes magyar író vagyok – csak éppen hol nézeteim, hol pedig a történeteim mélysége és mondanivalója miatt nem igazán kaptam olyan lehetőségeket, ami másoknak alapból járt. Nem kesergek ezen, mert a mai világban már magam is meg tudom teremteni a hírnevet, amennyiben hiszek benne, hogy valóban tehetséges vagyok és ez eladható termékeket jelent. Később majd erről is mesélek.

Kesergek is közben, mert azt látom, hogy iszonyat tehetségtelen barmok kapnak elképesztő lehetőségeket (olvasok irodalmi oldalakat és blogokat is bőven), eközben sok tehetség csak megbújik a fűben, sosem kapja meg a kiugráshoz szükséges figyelmet és az olló két szára már annyira ki van nyitva, hogy az eszköz valójában már becsukhatatlan. Hidd el nekem. A napokban is ellátogattam egy újonnan felfedezett irodalmi blogra, ahol beleakadtam egy novellába. Magyar blog és magyar novella. Nosza. Nem kertelek: „lopott” ötlet volt az iromány, a témát ezerszer láttad már filmeken és olvastad regényekben, mégis magával tudott ragadni. Elolvastam az első bekezdést, aztán a másodikat, majd a teljes történetet, amiről azt gondoltam, hogy egy kiterjedt regény része.
Fel is vettem a kapcsolatot az oldal készítőjével, akitől végül megtudtam, hogy az ő alkotását olvastam, ami egy lezárt történet, egy hétköznapi kis ujjgyakorlat, amelynek nem tervez folytatást. Ennyi. Persze, hatalmas űr volt bennem, hiszen többet láttam az íróban és a műben is (még akkor is, ha lopott ötlet volt), mint amit végül kaptam, de nem szóltam bele.

Viszont rengeteg olyan történetbe, lassan megjelenő könyvbe is bele tudok olvasni, amely tényleges nagyregény, s amelyet lektoráltak, fűztek és tördeltek, amihez borítót terveztek és kisebb vagy nagyobb reklámkampánnyal támogattak.
A dolog problémásabb része itt van.
Olyan sok tehetségtelen amatőr, de egekig magasztalt „íróember” létezik szerte e világban, hogy most már ki kell magamból adnom a dühömet, amelyet ők gerjesztettek és folyamatosan gerjesztenek most is bennem. Szóval ülünk veled négyszemközt – és most elmesélek ezt–azt. Hallgasd meg a véleményemet. Érdemes.

Hihetetlen, mi minden meg nem engedhet magának az, aki a "fősodorban" szeret(ne) sütkérezni és/vagy tüzelni, mint egy kiéhezett szuka. Mert minek neveznél egy olyan... hogy is mondjam... egy olyan "kis csínyt", ami rosszul sült el, ami már eléggé mélyre ment és eléggé kiverte a biztosítékot? Minek neveznéd a rágalmazást, a fröcsögést és azt az undort, ahogy a "jeleske" beszélhetett?
Most ezt a szemetet kellett (minél hamarább) eltávolítani - és majdnem sikerült is.

Az előző bejegyzésemben ott van a teljes anyag, miket és hogyan fröcsögött Nemes Jeles Laci pajtás - de most érkezett a helyesbítés (hiszen úgy illik), és mindenki nyugodjon le a picsába, mert nem, Laci egyáltalán nem mondott semmi rosszat Magyarországra, a magyar miniszterelnökre (ha mondott volna: ki nem szarja le?), a magyar népre és úgy általában véve: rád.
Hurrá.
Vagyis...

Van ez az idióta, aki magát "jelesnek" meri nevezni - miközben (talán éppen hiányos "magyarsága" miatt) nincs tisztában a szó jelentésével. Azt állítja, az ő neve Nemes Jeles László, de ugyanígy lehetne Jichack מצטיין Leslie is, ami már jobban illik egy olyan emberre, aki bár magyarnak nevezi önmagát, de eközben kemény szavakkal illeti mind az országot, mind pedig a népet.

Félreértés ne essék - sűrűn szoktam volt mondogatni, mit gondolok a magyarokról. Tehetem, mert "csak" egy blogger vagyok (írói minőségemben sosem mondok semmi negatívat sem Magyarországról, sem pedig a magyar emberekről)(sőt, egyik legutóbbi regényemben büszkén kezdtem egy fejezetet Neumann Jánossal, mint kiemelkedő matematikussal - de ez más történet), és mivel nem követnek több százezren, talán milliónyian, mivel nem közölnek velem az újságok semmiféle interjúkat és nem szerepelek tévékben, ezért saját lesújtó véleményemet bőszen hangoztathatom. Egészen addig, amíg ezt lehet.
Csakhogy ha magyar vagy (vagy csak "magyar", nevében és születésében valamikor itt létezett), akit nap mint nap kérdeznek véleményéről, akkor vigyázni kell a mocskos pofádra.

Megint nem értek valamit. Javíts ki, ha tévednék, de ha nemzetközi jog van arra, hogy menekülteket nem lehet "csak úgy" visszafordítani, mert igenis le kell folytatni a menekültügyi tárgyalást (tárgyalássorozatokat), akkor hogy a fenébe létezik az, hogy Kanada (a demokratikus és megkerülhetetlen) már itt Európában az összes kanadai várossal összeköttetésben lévő repülőtéren (Róma, Amszterdam, London, Prága, Varsó és még sorolhatnám) amolyan kiöregedett "mesterkémekkel" (kanadai titkosszolgálati bérenc) fogatja vissza a gyanús elemeket - nem engedi fel őket a gépre, vissza sem téríti a jegy árát, teljesen arrogánsan és a fegyverénél fogva magas lóról beszél az áldozatokkal (engem már az sem érdekel, hogy ezek persze többségében cigányok)...

Szóval eltöprengtem kicsit azon, hogyan is működik ez a kedvesen megénekelt "nemzetközi jog". Vajon csak arra vonatkozik, akire vonatkoztatni akarjuk? (Költői a kérdés.) Hogyan is működik a dolog valójában? Vajon miért nem mehet az Orsós meg a Daróczi család egyenest az USA északi határvidékére és miért nem lépheti át abszolút akadálymentesen a kanadai-amerikai határt? Hiszen ők Torontóban akarnak élni a "csávókkal" együtt... akiket már olyan régen láttak a miskolci putriban... meg aztán van nekik meghívólevelük is, he! A levél mondja: gyere ki, Gazsi, itt még a csapból is víz folyik!

Már az elején leszögezhetjük - nem nekem csinál filmet "a Kern". Vagyis mivel nem nekem csinálja, én fasiszta vagyok. Kellemes kezdés, igaz?

Az egész abból fakad, hogy az ORIGO nevezetű szenny- és ponyvalap (a baloldal egyik ékesszóló pöcegödre) kiemel egy interjúból valami apró kis részletet, amely alapján lehet hergelni a "zsidó- és holokausztgyűlölő" magyarokat/olvasókat. Ezért hát az interjú címe, nem másért. Mert valójában az egész kérdezz-felelek nem erről szól.

Hanem miről? Megmondom. Arról, hogy Kern nagyarcú. Nem merem kijelenteni, hogy egy tehetségtelen balfasz, mert ez azért így nem igaz, de tény, hogy akkora arca van, mint nekem (legalább) - vagyis titkon haverkodnom kéne vele. De nem teszem. Azért sem, mert sok esetben egyszerűen nem értem azt, hogy mire veri a tamtamot. Rendezőnek ugyanis pocsék. Írónak hasonlóan szerencsétlen maskara... mi marad még? Ja persze: remek színész. És remek interjúalany. Ez kétségtelen. Jó szinkronszínész, mert kellemes hangja volt és van.
Ennyi.

A mai nappal eldöntöttem, hogy mivel kevés időm van cikkeket kreálni itt, de viszont sok olyan móka és kacagás övezi széles e világunkat, amelyek néhány keresetlen szót követelnek, szerkesztésmentes és gyors megoldásként a már üzemelő Tom Bobb Blokk nevezetű Facebook-csoportnál fogok érdekességeket tálalni. Ez nem jelenti azt, hogy itt nem lesznek cikkek, de sűrűbben tudsz engem "követni", ha meglesed a blog Facebook-os oldalát is. 

EZ LENNE AZ.

– óda a simogatókhoz, és a nem burkolt igazság –

Szeretnék persze tárgyilagos maradni – de nem fog menni.
Az van, hogy általában mondok vagy írok valamit és pár évre rá (mit ad Isten) a dolog bekövetkezik, vagy az emberek elkezdenek beszélni róla. Nem példálózok. Sok esztendő van mögöttem és sok mindent mondtam vagy írtam – aztán emberfélék csodálkoztak rá, hogy jé… Meg tényleg… És: hogyan?
Pedig nem vagyok jövendőmondó. A titkom? Használom a fejemet. Azért van odabenn az a moslék, amit agynak neveznek (ha ingatod a fejed, érzed is, hogy mozog a vályúban) és mivel hát ott van, elkezdtem használni. Sok emberről ez nem mondható el, de nem érdekel.
Azonban.
Nem gondoltam volna, hogy az előző bejegyzésemben foglaltakra ilyen hamar jön a „válasz”, s hogy amit ott és akkor állítottam, ilyen gyorsan valósággá érik.

Fegyverbe, emberek!
Aki ma nem visel fegyvert az utcán (de még a lakásán belül is), az nem ostoba, hanem meg akar halni. Vagy csak régen volt szexuális öröme és szeretné, ha valami koszos bagázs rendre megmutatná neki, hogy mi az a férfi. A férfierő. A potenciál. A férfiállat. Vagy legalábbis mi az a rőtvörös férfikanerő odaát Arábiában.
Innen indulunk.
Most rövid leszek.

– nagyon egyszerű úton haladva –

Elmondom.
Az igazság az, hogy már csak egy nagyon vékony szál választ el attól, hogy az úgynevezett „rossz oldalra” kerüljek. Félre ne értsd, nem „álljak”, mert egyelőre nem önszántamból ballagnék arrafelé, csak „kerüljek”. Hogy jobban megérts, elmondom, hogy tényleg nem szeretnék terroristává válni, nem szeretnék semmiféle körözött rosszfiú lenni – csak éppen a mindenkori diktatúrák által vezérelt, általam (és feleségem által) „pussypolice”–nak nevezett ülve pisilő kis mitugrász rendőrök teszik ezt velem.
Mivel a most következő egy hosszabb hangvételű cikk lesz, amelyből majd kiolvashatod, hogyan válhatsz akaratodon kívül te is terroristává, itt most lapozunk egyet. Tarts velem és ismerj magadra.

(Nagyon szeretném, ha olyanok is elolvasnák ezt a bejegyzést, akik egyébként természetes ostobaságuk miatt ellenem és a „fajtám” ellen vannak. Tanulságos írást hoztam össze – kinek így, kinek úgy. Aztán később megvitathatjuk, hol a hiba, ha van egyáltalán. Hajrá.)

– új világok terroristái –

A dolog friss. De majd lesz még frissebb is, mikor holnap meg jövő héten, esetleg az ünnepeid alatt újabb és újabb akciók következnek be – a dolog szép lassan közeledik majd a tágabb családod felé, hogy aztán még egy lépést tegyen a még közelebbi családod irányába, aztán egyetlen kis ugrással ott álljon az ajtódban. El fog jönni az az idő, mikor a saját személyedben érzed meg.
A neve: terrorista támadás. Szörnyű.
Alattomos.
Már megint történt valami a világban. Mielőtt eltévednél – senki sem azon szörnyülködik, hogy egy csendes szerdai napon izraeli vadászgépek átruccantak Szíriába és elkezdték terrorbombázni a damaszkuszi repülőteret, hanem azon, hogy két napra rá pénteken hirtelen fegyveresek bukkantak fel Párizs különböző helyein és elkezdték halomra lőni az embereket.

Mi a különbség? Van egyáltalán?

Szerintem persze van, mert egyrészt talán nem is hallottál róla, talán semmiféle jól értesült tudomásod nincs arról, hogy a zsidó haderő kénye–kedve szerint hajt végre terrorista támadásokat egy másik állam területén – ráadásul az állam nemzetközi repülőterén. Másrészt mivel a médiából feléd áramló behatások nagyon is egyirányúak, most egész nap azzal vagy elfoglalva, hogy gyászold az áldozatokat és elmondj értük egy imát. Még egyszer szögezzük le: nem a damaszkuszi repülőtéren elesett áldozatokért keseregsz. Azokért ugyanis nem kell.

Ilyen világban élsz.
Most lapozhatsz.

– a valóságot (nyersen) tálalva –

Ha nagy igazságokat szeretnék ideköpni, azzal kezdeném, hogy kétféle ember él a földön – az egyik menekül valami elől, a másik pedig nem. De nem hazudhatunk egymásnak, mert te is tudod, hogy ez így csak egy sarkított tényező. Mindenesetre most már elérkezettnek látom az időt jómagam is hozzászólni ahhoz a féktelenül beteges hecc–, lejárató– és gyűlöletkampányhoz, ami az illegálisan érkezett úgynevezett „valahonnan menekültek” körül kering.

Aki olvasott engem régebben, tudja jól, mi történt velem és hogyan lettem menedékkérő Kanadában. Aki még ezen felül is figyelemmel kísérte írásaimat, az most azzal is tisztában van, hogy a töketlen, megvezetett, liberális és „szabadonbólogató” kanadai kormány hogyan utasította el a kérelmemet, arra hivatkozva, hogy például Debrecenben már nem kell tartanom attól, ami Budapesten megesett velem. Azt is tudod tehát, hogy az elutasítás után önkéntes száműzetésben maradtam Kanadában és még két évet lehúztam amúgy a „föld alatt”, illegálisan.

Itt jön a képbe a sok tíz– és százezer határainkat döngető „menekült”. A szintén illegálisak.
Nézzük meg tehát, mi a különbség illegális és illegális között – no mert azért egy kevéske különbség mégis csak akad. Lapozunk és olvasunk tovább.

– betyárkodások és egyéb problémák –

Az mindig úgy kezdődik, hogy Pistike visszaütött. Vagy Rikárdó – esetleg Leonszió, Szantiágó, Romárió. Nem tudni pontosan. A lényeg: mi nem vagyunk hibásak. Hogyan is lehetnénk? Egy elnyomott, kitaszított, éppen csak megtűrt népcsoport tagjai volnánk, akiket a civilizált világban úgy neveznek, hogy roma, miközben a mérges, gyűlölködő és vérre éhes magyarok úgy morogják, hogy cigány. El is akarjuk hitetni a világgal, hogy nem cigányként élünk és nem vagyunk méltók a lesújtó, öröklötten rossz hangzású elnevezésre.
Pedig mindannyian tudjuk, hogy cigányok vagyunk, hiszen ekként születtünk – és ekként fogunk meghalni is. Az elnevezés valójában nem gyűlölködés, nem megkülönböztetés (ezt mindannyian tudjuk, még azok is, akik erőltették és erőltetik, hogy cigányból romák legyünk) – hogyan is venné ki magát, ha holnaptól a disznót így hívnánk, hogy hurkaküllemű, esetleg a nyulat meg úgy, hogy ugróbogár… De hiszen ettől még semmi sem változik. Az erdőben dörmögő és sajtkutya él (medve és róka), a levegőben görbekárog és csőregér (sas és pityke).
Hagyjuk már.

Mindennek és mindenkinek megvan a maga ősi neve.
Mi cigányok vagyunk. Érdekes és sokszor valóságos jelzőkkel lehet megkülönböztetni csoportunk tagjait, így tehát léteznek közöttünk büdös cigányok, dolgos cigányok, semmirekellő cigányok, gyilkos cigányok – és még sorolhatnám. De hol itt a probléma és miért kezdődött el? Miért van az, hogy ha ajvékolnunk kell, rögtön azzal kezdünk, hogy mit csinált a másik, miközben mi békésen napoztattuk sörhasunkat a lopott széken ülve, hátul a teraszon, éppen munkaidőben (ezt mesélik a magyarok)(hogy napközben valami munkaidő elnevezésű kötelező szakkör létezik a világban mindenhol), segélyre várva, illetve segélyosztást követően?

Aztán meg csodálkozunk, hogy jönnek a betyárok.
Persze, hogy jönnek. Hiszen mások már nem állnak közöttünk és a sokszor bizony általunk megfélemlített magyarok között. Jönnek rendet tartani és betartatni.
Innen vesszük komolyabbra a témát.

- nem filmkritika -

Dehogynem.
Történt pedig, hogy pár napja megtekintettem a Harag, más (eredeti nevén) a Fury című zsidó amerikai filmet, amelyet azzal a nem titkolt céllal készítettek, hogy… nos, hogy… nem is tudom… talán azért, hogy valami mást is elmondjanak a második világháborúról, mint amit eddig is tudtunk.
Amit eddig is hazudoztak nekünk.
Érdekes, mert a „mű” megtekintése közben épeszű ember nem képes szórakozni. Nem is tud tanulni semmit, mert a történelem ferdítése/megerőszakolása végig ott kísért, ergo: nem érteni, miért és kinek készült ez a szar, és valójában ki az, aki élvezettel ül le elé.

Természetesen a Harag egy csinosan színes és jó szagú köntösbe bújtatott zsidó társadalmi és/vagy háborús kritika, olyan mondvacsinált hősökkel, akikre még a kétdimenziós jelzőt sem húzhatjuk rá, hiszen többségükben egydimenziós lények. Csak a rend kedvéért – az egydimenziós lények (ha léteznének) csak egyetlen dimenzióban, vagyis a maguk körül látható térben lennének képesek létezni. Számukra „fel” és „le” nem létezne, csak „előre” és „hátra”, illetve „oldalra”. Ennyi. Ha egy egydimenziós lény köré odaraksz egy kicsinyke, de felfelé való rugaszkodással átléphető kis kerítést, a lény addig sétál össze–vissza a területen, amíg az éhségtől és fáradtságtól össze nem esik és meg nem hal.
Ilyen lényeket/szereplőket láthatsz ebben a filmben.

Egy tank a főszereplőnk, amelynek ágyúcsövére fehér krétával festékkel felírták, hogy „fury”, azaz „harag”. De ne csodálkozzunk, mert a többi tanknak is van neve (ilyenek, hogy „murder”, „Lucy Sue”), szóval hirtelen azt érzed, hogy az eddig ismert történelem, miszerint tankok „csak úgy voltak” haragok, kurvák nevei meg úgy egészében véve ágyúcsöves feliratok nélkül, hirtelen átalakult. Megint fordult valami. Megint előjött egy–egy eddig elfeledett ismeretanyag – hurrá, hetven év után végre megtudjuk, hogy haraggal meg istennyilával telemázolt tankokkal jöttek a derék amerikai terroristák leigázók felszabadítók!
Aztán a tizenhetedik percben a táborba, ahová főhőseink tértek be pihengetni, bevisznek egy átkozott német katonát. Igen ám, de az egyébként jámbor felszabadító, igazságos és mindig úriember hordából a főhős rögtön kézzel–lábbal neki akar esni a fogolynak – hiszen ez így normális. A rendező szerette volna letolni a torkodon, hogy a reakció normális – hát nem az. A foglyot kihallgatásra vinnék, de ez nem tetszik a hülyegyerek (Brad Pitt megszemélyesítésében) kis katonafélének, és szeretne „igazságot szolgáltatni”. Hogyne. Később majd azt is meglátod, milyen az amerikaiak igazsága.

Váltás. A tankkonvoj elindul a feladatra, de az erdőszélen rajtuk ütnek és egyikük megsemmisül. Persze főhősünk célzott lövésekkel leteríti a szinte arctalan terroristákat, akik meggátolták, hogy továbbra is Hitleren meg a németeken viccelődjenek – és lám, a terroristák gyerekek. Azannya. Német egyenruhába bújt kamaszok meg kiskölykök, akikben volt annyi kurázsi, hogy megtámadjanak egy tankoszlopot. Mindenki elnémul és elgondolkozik ezen az ördögi dolgon.
Senki sem gondol bele a téma másik oldalába.

Újabb váltás. A tiszt mérgelődik neked, bele a kamerába – „Miért nem adják fel?”. Mármint a németek ezt a háborút. Erre Brad Pitt tizedes–ezredes a szokásos nyáltengerrel válaszol: „És maga?”, és ettől elkezd felfordulni a gyomrod. Őrület. Hősköltemény ez a jelenet.

Váltás. A németek geci alakok, mert védik a földjüket, amit amerikai/angol inváziós–gyarmatosító rablócsapatok akarnak megerőszakolni. Egy mező szélén húzódó fasorban állítottak fel állásokat és onnan lövik a behatolókat. De az amerikaiak most megmutatják nekik, főleg, hogy harag is van velük! Naná. És itt jön képbe ismét az aljas zsidó, amikor az ütközet végén elkapják az egyik életben maradt német katonát. Brad Pitt főhős–szakaszvezető–tábornok persze ideges, mert a háború mocskos és ezek a szemét németek kezdték (hát persze), úgyhogy hidegvérrel főbe is lövi a foglyot, ami abszolút ellenkezik mindenféle háborús törvénnyel és emberséggel. Megadta magát, nem állt ellen – de a „hős” lelövi, mint egy kutyát. Megértem, ha harcban ölöd a másikat (és közben utálod, mint a szart), de így mészárolni… már bocsáss meg, de csak egy zsidó, teljesen elgubancolódott, istenverte bosszúálló köcsög aggyal lehet így gondolkozni.

Újabb váltás. Láthatjuk az égen a száz meg száz hősies felszabadító repülőszázadot, amint felveszik a harcot (megszámoltam) az öt darab németnáci repülőgéppel, akiknek van pofájuk ellenük levegőbe emelkedni. Hihetetlen arrogancia sugárzik a jelenetből – „Ez az, fiúk, adjatok nekik”…

Aztán hőseink egy kisvárosba érnek, ahol apróbb rombolást követően természetesen német lányokat és nőket hódítanak meg jenkis dumáikkal. A valóságban ez úgy esett meg, hogy egyszerűen megerőszakoltak mindenkit, aki ülve pisilt arrafelé – de ezt nem lehet még bemutatni filmeken. Marad a teljesen romantikus jelenet, amiben fűt–fát ígérnek a rosszlánynak, csak háljon velük a tankban, ha lehet, egymás után a teljes legénységgel…
Előtte azonban, csak hogy felálljon a fel–sza–ba–dí–tók kicsiny, löttyedt fasza, még bármiféle tárgyalás nélkül kegyetlenül le kell lőni egy újabb német tisztet, aki megadta magát, ezzel is jelezve (újra, hiszen alig vagyunk tíz percnyire az előző jelenettől), hogy az amerikaiak nem ismertek kegyelmet, ha németekről volt szó. Öltek, mintha kötelező lett volna. Ezért jöttek, nemigaz? Az megint más tészta, hogy a hullát ki is rabolják, ami megint csak civilizált úriemberre vall…

És aztán továbbállva megérkezik a Királytigris.
Elpusztíthatatlan. Azonban ez a film nem német és nem a német helytállásról szól, hiszen ők a legyőzöttek a történetben, tehát az amerikai „haragtanknak” kell drukkolnunk. A négy amerikai tank közül hármat szarrá lő a német, de amolyan hollywoodi fordulattal „haragfaszunk” sikeresen hátbatossza a Tigrist és aztán a megbénult tankból menekülőket is kivégzik.
Halleluja van. Az bizony.

És eljött a végső jelenet. A film lényegi mondanivalója/története.
Hőseink lerobbannak az úton egy kereszteződésben, de éppen arra gyalogol egy rakás német katona, akik mennének hazát védeni. Normális esetben egy ötfős legénység fejvesztve menekülne, hiszen a tank nem mozdul, az ellenség több száz fő… na, de Brad Pitt admirális és haverjai maradnak, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt megöljenek ebből a több száz undorító, mocskos németnáci katonából legalább… izé… több százat.
Aztán persze egyesével hősi halált haljanak.

Ez a filmnek nevezett hulladék tényleg a szórakoztató filmkészítés legalja. Nagyon jók a jelmezek, szép a környezet, tényleg eltalálták (bár nem voltunk ott te sem, én sem), jók a színészek is, akik úgy gyűlölik a németeket, mint ahogy ember még nem gyűlölt másikat. Érdekes, mert Hitler anno kimondottan megtiltotta a repülőgép–anyahajók tervezését és építését, amikkel nyugodtan lehetett volna bombázni az egész Keleti Partot. Hitler közölte, hogy az USA nem ellenség, sosem tartotta annak – távol van, más világban él, máshogyan gondolkodik, nem lesz belőle probléma. Elképzelem, amint a német ipar képes 1940–41–re olyan 10–14 repülőgép–anyahajót fenntartani, rajtuk modern gépekkel, amik egyrészt röhögve vették volna be az angol szigetcsoportot, illetve piszkálgatás esetén ténylegesen szőnyegbombázták volna a távoli USA városait, látva, hogy ők erre itt Európában nem képesek – és nem lesznek soha.
Érdekes történet lenne egy ilyen alternatív idősík – lehet, egyszer meg is írom.
A lényeg, hogy ennél a haragos filmnél undorítóbb, uszítóbb és mocskosabb „művet” én még nem láttam. A megtekintése alatt végig azon töprengtem, vajon az egyszerű agymosott kisember érti–e, mit lát és felfogja–e, hogy éppen most csavartak egy újabb hazugságot/ferdítést az ő aprócska kis világképén, azon ismeretén, amivel büszkén állítja, hogy olvasott és művelt, hiszen ismeri a múltat, megéli a jelent és van jövőképe…

Szörnyű, hogy miféle szenny ömlik ide hozzánk. Amerikai terroristák háztetőről lövöldöznek leigázott, földig rombolt gyarmatokon élő ellenállókat/partizánokat, és mesterlövészeknek nevezik magukat, most meg az is kiderült, hogy hetven évvel ezelőtt haragosra áldott tankokkal vívtak olyan ütközeteket, amiknek valódi tétjük nem volt és nem is lehetett, ámde a mai zsidó történelmi ferdítésekbe pontosan illeszkedő kirakós kockát kaptunk.

Azt mondom, csak akkor nézd meg ezt az izét, ha felszabadultan vagy képes röhögni ezen az izzadtságszagú balfaszságon, amit megint nem mongolok, koreaiak, albánok vagy portugálok kalapoztak/dobtak össze neked egy kellemes szombat esti kikapcsolódás gyanánt. Nem válunk el haraggal – Brad Pitt jó színész, de utálom és keményen megvetem azért, amiért ilyen szerepeket vállal. Van az a pénz? Érdemes a rajongóid szeme előtt letolt gatyával kurválkodni? Nem is tudom.

– Kertész leszek, béna vagyok hazudozok fát nevelek… –

Évek óta gondunk van egymással Kertész Imrével (vagy csak nekem van vele gondom – bár e cikk után neki is lesz velem, tehát mindegy), de még sosem szenteltem neki komolyabb cikket. Ez talán hiba (volt). Mivel többször és többen is elképedtek már a múltban, ahogy „ekézem” ezt a „korunk nagyszerű magyar íróját”, aki méltán érdemelte ki (hahaha) a Nobel–díjat is, hiszen olyan nagyszerűt alkotott (amilyet), szerintem itt az ideje irodalmi munkássága (de legfőképp díjazott munkássága) valódi, hazugságok nélküli megközelítésének – mindössze azért, nehogy már szó érje a házam elejét…
Hiszem, hogy ezt a cikkemet sokszor be fogom még linkelni a jövőben, tehát ezúttal is köszöntelek, kedves vándor, bárhonnan és bármikor is érkeztél erre az oldalra.

Elöljáróban még annyit, hogy Imre a szememben mint ember sem igazán áll meg és ezt nagy valószínűséggel éreztetem is majd a cikk alatt (ezért nem kérek bocsánatot), hiszen sokszor, talán túlságosan is sokszor szapulta úgy a magyarokat, hogy közben érdemleges magyarázatot nem adott szavaira – csak keserűen odavágott, fröcsögve a magyarokról, ahogy a fajtája szokott, aztán azzal az utánozhatatlan kaján vigyorral a képén figyelte a reakciókat. Minden bizonnyal meg is volt (meg is van) elégedve az eredménnyel, mert sok őrült agymosott követője van Magyarországon – és még több ellensége.
De hát ez utóbbiakat maga szerezte, nehéz és fáradtságos munkával.
A Sorstalanság című Nobel–díjas művén keresztül most elmesélem, miért is nem író ő, miért gondolom, hogy egy szánalmas hétköznapi emberke, aki valamikor réges–régen tollat ragadott és elkezdett érthetetlen mondatokat egymás mögé helyezni, amit aztán egy elhülyült Akadémia még díjazott is.
Kávé, cigaretta bekészítve? Nem lesz rövid cikk.
Lapozzunk.

– bűn és bűnhődés? –

A fogalmak mögött sokszor olyan jelentések bújnak meg, amelyekkel a rájuk rakódott idea súlya miatt már nem vagyunk (nem is lehetünk) tisztában. Máskor maga a kor szelleme, a hamis eszmék fröcsögése hamisítja/ferdíti el a szavak jelentését – és ez a legveszélyesebb. Olyan kormányok és diktatúrák vannak hatalmon, melyek fennen hangoztatják a demokráciát és a demokrácia előnyeit, miközben az egész csak üres szónoklat, hiszen egy gondosan eltervezett, nagyon hosszú út alatt létrehozott, pontos tervek mentén haladó diktatúrában élsz, melyet természetesen folyamatosan éljenzel.

A minap felmerült (ismételten) egy fogalom közöttünk. Feleségem politológia szakon tanul, elég sok köze van a napi– és a világpolitikához, legtöbbször az én cikkeimmel megegyező terjedelmű esszéket és dolgozatokat nyújt be, és meglepő módon, bár más országokban születtünk és végül más országokban (sőt más földrészeken) nőttünk fel és lettünk tudatos fogyasztója a társadalmaknak, mégis sokszor olyan nyílegyenesen egyező a véleményünk mind a világról, mind az emberekről, a politikai hatalmakról, elnevezésekről, átverésekről és az agymosásokról, hogy az néha már komolyan ijesztő.
Hozzá kell tennem – nem mindenben értünk egyet, csak a dolgok olyan 90 százalékában. És nem azért, mert egyikünk hűen követi a másikat, dúl a szerelem, ami vakká és süketté tesz. Ez nem erről szól. Csak igyekszünk értelmesen, emberhez méltó gondolkodással élni, átlapozni a sok ostobaságot, amit megpróbálnak lenyomni a torkunkon és megtalálni a számunkra valóságosnak tűnő „igazságot”, amiben hiszünk és amit érzünk magunk körül.

Tegnap a rasszizmus jött elő. Ezért született ez a bejegyzés.
Rövid leszek, ez most nem „gigacikk”.